Egy hosszú kávé

Ma ősz van és vasárnap, avarszag és dohányzom, az asztalkán fajanszban még gőzölög az égbolt, egy öntöttvas fotelben ülök a cifra balkon, kavarva hosszu kávét, míg végre lusta tükrén eloszlik és bedrappul, mint kondenzált ökörnyál, a kedvem égi mása. Pedig szép itt a Herbsttag, ahogy körülkeríti, mint birtokát a gazda a parkot és a kertet, hogy majd planíroz, ásat, és télre házat épít e zöldből és vörösből, ahonnan úgy hiányzol, hisz csak neked, ha egyszer, ha egyszer még, neked csak, valami házat, allét, napórát lusta tűvel, hová a hosszu árnyék magát befűzni boldog, s szakadt zakóm zsebébe a forró őszi holdat bevarrja éjszakára.