Rókatárgy alkonyatkor

„A róka az róka, az róka, az róka” A rókatárgy, hogy menekülsz, a luftod és a laufod, zsombékra ülsz vagy lóra ülsz, a rókatárgy az az, hogy „egy rókatárgyban mennyi vér, egy rókatárgyban meghalok, mit ér a nyurga, könnyü prém, mit ér a bordalok?” A rókatárgy egy frakkzakó, nehéz étrend a mellén, a rókatárgy faggyas, fakó felhők egy őszi kelmén. A rókatárgy szivarhamu, hanyag lukaktól ékes, eléggé rongyolt állagu, éppenhogy partiképes. Egy rókatárgy mit is mutat, mellényzsebében óra, méri a szőlőpartokat és vér csorog le róla. A rókatárgy az őszi nap, idő és tér tudója, a pontos, lomha alkonyat órása és szabója. A rókatárgy az őszi ég lomposka lobbanása csak, kopott reverje zsírral ég, mikor a szőlő lángra kap. A rókatárgy egy szélcsiszolt, szélseprett sonkanadrág, mint durrezüst, csizmára tolt üleppel rogy le majd rád. A rókatárgy alant repül, kötésig csizmaszárba, s ha éji vad vértóba gyűl, vértóba lóg a szárnya. A rókatárgy egy kürti nyál, köhögve és zokogva a csókos száj két oldalán lecsorgó rézborotva. A rókatárgy, hogy frakkot ölt, és ritka már, ha nyelvet, hogy fél ahányszor újratölt, sűrűn kér engedelmet. A rókatárgy a mellkasán kárpáló körme, karma, a frakk alól kinő a mál, akarja, nem akarja. A rókatárgyban mennyi bor és mennyi másnapos vörös, a rókatárgy a férfikor, s hogy éjszakára eltörök. A rókatárgy, hogy elnehéz, mikorra könnyü volna, hiába némi elmeméz, ha lomha, lomha, lomha. A rókatárgy apró kacsók csontroppanása muffban, hogy már a lusta puskacső elől is földre puffan. A rókatárgy egy rókacsók a föld meleg hasára, a rókatárgy szőlőkacsok szempillavakkanása. A rókatárgy, hogy megvakul, sarlóból sajttá már sose, szembogara a ravaszul kiképzett ujjhold hűvöse. A rókatárgy egy villanás, egy puskacsővel írt tükör, a látványt rakja össze más, a szél söpörje föl. A rókatárgy a csönd, a must, gerezna és vidéke, bor és hamu, muslincafüst, a lőpor könnyü béke. A rókatárgy az alkonyat, ha dolgavégez, lóra száll, porban a gyöngy, piros fogak, vércsík és rókaszáj.