Köszöntyű

Egy hamvahulló februári est, mely holdas is, sőt, lesz még több manír, s ha hív, mert felhív, Szigeti Laci, az ember (itt én) naná, hagy megír- ja, nem lesz versezetre rest, s mint ötventagú fúvóskatonák, e köszöntyűvel szépen fölmasír. Mert ez esetben, mondjuk, mondatot meggondol az, ki. S meg, ha tán idéz. Jön a tavasz, e kosztolányidéz’, a nyak körül a szél elsálladoz, selymelj, hazám, te, tömpe ormokon: kinek ajánlom, szirttetőn delel, ötven tavasz déríti föl legott, de baj talán, ha ősz egy üstökös? A nyelv, mely benne művelőre lel, csontig emelhet néki kalpagot. Ea fánk körül, hol elproustozgatunk, smajd egyre több a morzsa és a tunk, tmely átaranylik rajtunk általunk, emíg meghalunk. rmajd egyre többször hallgatunk belénk, hszívszaggatásunk, fonnyadt kebelénk, áa múlt, amit már mind kizsebelénk, zreánktehénk, ys míg halk konyakkal futtatott teánk Ptükrén az égből bámulunk le ránk, éhogy ott ülünk, thogy sívó porcukorral eltelünk, es a lomha felhők elszállnak velünk, rmint könnyü fánk.