Ikebana a túlvilágra

„az ihlet megbocsájtja a verset” (Koncz István) Nagy házban nagy iroda, por, amolyan nadrágbarna por, selyemsakál álomból hátravetve. Áttetsző kvarcbogarak, obsitos törpe-tolongás a szusszanásnyi léghuzatban. A fotelekből kilóg az idő, kilóg az idő áthuzatlan. „Talajt akartam írni címnek”, a lomha földi felröhög, fel sínautók és sünkutyák. Valami hahófélét visszakiált, „céltalan idegen a nyár”, a végtelen párhuzamosokról, hahaha, mondja, hahaha, délután három órakor. Nagy házban nagy iroda, por. Valami érdes ködlikőr, üvegpupilla, mentafű, puskagolyókék poharak, elszáradt angyalok műszemei kéken a szürke likőrben. Fényes simítású táj a pamlag, a zsíros hajdanán szatén. „Kies vidék, visszafogott ütem”, plébánia vagy osztályterem, valami szőke, tájszomorú bor és szikvíz jár dünnyögve föl-le, az egyik csígerül papol, a másik szénsavával oktat. „Lepke és bánat úgy kopogtat, mint aki hazatért”. Kopog egy öregasszony lepketapsa, akkora taps, mintha két toll, pihekarambol kék kupolában. „Látom a fán a baglyot”, „papagájszerep csak a visszhang”, halott medrek közt vérzik a fogam, dadog az álom, száraz virágzat, ikebana a túlvilágra.