Medwendel

Körbehullámzik némán a porondon. Régen ki kellett volna vetnie, de húz, csak húz magába folyton. Bezár a tisztás szívközépre, rossz táncosát egy madárhanglemez, magamra hagy és nem ereszt el, forgok velem, szép háziőrizet. Süket köröket sarkam a teraszra, kicsi pumpáját nyekteti az asztma, tátva a szám és nem szól senkinek. És legbelül kaparászok ezzel a verssel. Az a fényes a Kaszahugy. Legnagyobb édesvizem egy szegecsebb csillag körül. Helyben fut, karcol mint a tű. Mókus bukdácsol át a sétaúton, a kerti székek hippodromgalopp, pónilóvázak egy törpemúzeumban. Roszog a park, súgósodik. Összegyűlnek a koalák, majszolgatják a nápolyit. Legbelül minden, minden hasznosul, légszomj, allé, kopás, kavics. Ilyenkor gyűlnek össze félni. Lombosak, lomhák, belégzéssel fütyörésznek, hhhojh, bár állandóan napsütés volna, mondják, és épp csak rádobott gyapjúkabátka az este. Mi lehet a szemükön az a táska, mi lehet más, mint látványhordozásra, raktározásra kisírott titok? Telemorzsáznak a limlom emlékeikkel, elmedvésedik mára kezemben az írás, indigó és fecskemész a körmöm alatt. Kezem a korlát coeur-vörös revén, mint rossz kovácsé, szuszog a parázs, és szárnyam nő az úszógumin át. Ez egy post festa fürdőlevél, iszappakolás az alkonyatról. Az tartja össze kissé, hogy vagyok. Dajkálkodnak a medveliliomban, bundájukban reszket a törpe csontváz. Királyné szoknyája, vérborbolyák, belefúrom a fejemet a parkba, nem sír és nem bolond. „Legnagyobb édesvizem”, ki mondja majd, ki mondja majd, hogy „szemed volt a szád”, s „lelkem tisztásán már-már elhiszem”? Györöknél látvány volt, megálltam, tátott, fekete óvodástáska, elröpülök, hisz gyakran gondolok rá, s kihull az uzsonna Fonyódon. Hát ránk van dobval a sötétség újra, mondják, gyújtsunk a testközépen harmatot! Nyitva a szánkban tej, tehén, bazalt, guruljunk szerte, pitypangforma szódák! Lapozza a szél a nádast Badacsonynál. Bőrzik a nap a pecsenyeolajozóban. Televény, lombfix, dobogó medvehagyma. Fúrják a fejüket a parkba, harmat nyilall a kavicson át, kaparász a cipőm, parazsam, cigarettám. Hát belehal a szájunkba a holdfény, kamerád? Titkos, reves bauxit volt az ajka, egy tárgy, amelyben annyi hasada szép van. Minden völgy tál, füstpuha tál. Gálichalál a kotorékban. Elmegy a nap Ausztráliába one, two airlines. A Rókarántón háttal, foncsoratlan. Egész huszonnégy órát napsütés legyen, és épp csak nevető vállagyapjú az este. Nápolyimembrán, mondja és nevet rajt. Egy pónilakk, tébláb uzsonnatáska. Dajkálkodik a medveliliomban. Átfut az allén egy vékony ecset, sete kalligram a napszállatról. Az tartja össze, hogy vagyok. „Bátrak, mutánsok, szépek és nagyok.” Félnek a koalák a denevértől. Vastag sapkában járnak és füles, egy kedves, lomha gyapjúholmiban. Óvodástáska az oldalukon, harminchét éve készülődnek felvonulásra, s egy jotta harmatjuk sincs transzparens. Nem sír, súgják, és nem bolond. One, two elrepül Ausztráliába, ahol a struccok élnek, bálagólyák, és a vállukon gyapjúkabátka. Belefúrom a fejemet. Nem is lesz holdvilág, súgják, nem is. Korlát revét se ütve át, oj óvatos, a tátott szája nem szól senkinek, körben van, súgják, mégis vége van. Hullámzó szcéna-illatot sodor, és ellapul, hogy végül préselet, süketté hallgatott lakk-rekviem, tasaklakó. Esthajnalol.