Grafitnesz

Versek

Az angyal habja

„Mi kétezerben nem élünk, szegénykém”

(Jékely Zoltán)

Lám, élünk kétezerben, s túl lesz,

lám, élve ezredünk, e jó

kis ezred, bévül sűrű, dúlt szesz,

kívül papír és indigó,

s mint plafon felé vágtató dugó

mögött az angyal habja, múlt lesz

jövendőnk, nem nagy durranás.

Talán majd összerakja más

Egy bőrönd repülő

(Átirat ’81-ből P-nak. -nek. Vagy ki tudja már.)

Vékony köteg papír tízforintos elcédulásodóban,

cirka tizenöt éve fektetem ezt az összerakhatatlan verset,

az én időmből elég sok idő, egy nájlondossziéban tárolom,

akárha tüdőröntgent, sárgás, emlékkönyvi vonatfüstöt.

Hogy a Keleti vagy a Nyugati, innen nézve kicsikét mindegy,

pályaudvar, egy elnagyolt vershelyzet indulási oldala,

ötemeletes harmonika, gyöngyház berakású vastüdő,

szuszogó nyárral, császárkörte-permettel teli csarnok.

Ama P, „nem én, nem én”, murisan kapkodja a lábát,

mossák a peront fabulonnal, csúsznak a műanyagtalpú cipők,

s mintha egyenest a forró keramitba szállna alá a nap,

olvadnak a sínek, akár bele is nyomhatná a hüvelykujját,

mindenki belenyomhatná a hüvelykujját nyolcvanegyben

tökig a renyhe alkonyatba, lenne riadalom, pébé, tabukizás,

nem nyomja, nem nyomom, ki ha nem én? hanem tűnődni hirtelen,

akár erdőben mások vadnyoma. Nehéz ma helyből távolugrani,

motyogja maga elé, s ki nekifut, a rossz, műbőr cipőkben

lapjára eshet, mint egy félmosoly. Aztán ültében elragaszkodik

P, ki egy bőrönd repülővel vonatra száll a rongyos kéziratban,

egy hosszú és mély gyorsvonatra, melynek beláthatatlan

eleje, vége, bár tán csak archivált időnk túl mákos és havas,

lépcsőket lát, mondjuk egy ajtót, egy búcsút intő, homlokával pindur

üveggolyókat izzadó kalauzt, majd megmoccan a sok-sok tonna vas,

reszketni kezd, halk szamovársóhajjal elindul,

s ideje, mint egy kenhető és boldog kockasajt, betelvén,

kihúz a csarnokhéj alól a tőkehúspiros szerelvény.

Nicht hinauslehnen. Nicht? Hová hinaus, ha kívülünk a bent?

A kéziratban épp e bent hiányos, hogy mit keres, ki mit e

verspanoptikumban, az ok hiányos épp, hogy mért e forró

céltalanság, mitől törődik végül el bőröndjét átölelve P,

mivégre nyomja szét az ablakon tekintetét, hogy mit keres

e cirkulárison, e körbeérő, lüktető szerelvény peronzatán

a naphanyatló, prémes félhomályban, hol tengerparti kis

hotelszobák gyulladt szemekként futnak versenyt véle,

bár leggyorsabban most fut a vonat, és minden sürgönypózna

véle egyirányba; haladni nyolcvanegyben így alternatív.

Bocsánat, jófelé megyek? Hová tart, kérem? Látja, épp ez az,

motyogja P, vidámparki tikettet mutogat a kalauznak, dodzsemre

szól, tudom, de hát az óriáskerék felé ma nincs vonat,

motyogja P, s hogy nem megy csehova. Majd mély lukak a

kéziratban, követhetetlen változatok peronra, P-re, pékre,

nosztalgiára, folytonos költözködésre, guanórepülésre,

vagonról vagonra, vadul harmonikázó alagutakon cibálja át

famadárházát, csak akad végre valami háló- s étkezőkocsi

ebben a cintányérban, fülkék, couchette-ek, mindmegannyi kaptár,

viaszkenyérrel viaszcsirkecombot viaszcsaládok szemlesütve

esznek, viaszneon szitál sovány viaszt festetlen életükre,

s minden fülkében mindmegannyi P izeg-mozog, nem én,

nem én, s nem ő, mindegy ki már, ne szólj szám és személy,

motyogja P, ha egyszer sajtkukacnak végleg itt maradtál,

mi önmagából, mintha önnön húsán, fúrja át magát

a malomkerékbamba éjszakában, hát hagyd az aviatikát.

Egy bőrönd repülő, amiről nem derül ki immár soha semmi,

fejem fölött sokáig semmi sem forog, csak a bőrönd,

kinyitva, csukva, mintha tompa szárnyam, egy furcsa érintésű

kézirat, motívumok, melyeket csontig elszívtam, elhasználtam,

hajdani szentjánosbogarak, csikkszigetek az ablakéjben,

egy kockasajtnyi rádió Hong Kongból, reszelős mikimauz-ária,

s valami rímhívó pincérnő, P szerint bizonyos Maria Szamovaria,

ki fahamut hoz távoli tálcán vodkás poharak félholdjával,

dekoltázzsal, tengeröböllel, lobogó tea tükrével, borostával,

és a bőre alatt vékony, cincorgó zene szól, mint egy egérke.

Zötykölődnek P vulkánfíberén. Nemáhogy ezzel ügynököl?!

De má’, kisasszony, hiszen a holdraszállás aprófáján utazunk,

szegény Armstrong makettjén kismadárkorából. Nem érzi, hogy

néha-néha szárnya nő? Nem én, mondja a nő, nem én,

ha becsinálok se, mondja, bazmeg. Majd érdesen sípolva elalszik,

tálcája földre hull, pirog, szamócalekvár, albatroszvelő.

Aztán csak a hamu szuszog a keramiton, a bezárt repülőkből

szivárog lassan a kondenzcsík, s csönd van, mint egy csigában,

mázsás nyári derengés, szemüveges, fekete, szinte a testi

stréberségig finom ember imbolyog át a csarnokon. Kár a

gőzért, én úgyse leszek többet az úristen bérkocsizsírja, eléggé

sajnos, uram, motyogja P. Sohase üljön tangóharmonikára,

súgja a szúrós ember, mert az a hosszú, nyívó sóhaj a végé.

Itt fut ki a mákos és havas film, csörömpölve kinyit a resti,

versemnek hőse erre ébred, bőröndje alatt megtapogatja ázott

nadrágját, s vacog a hányingertől. Megint egy padon éjszakázott.

Drótváz zöld

„Gyászollak, Lajos,

gerbera 20 szál,

drótváz zöld,

október 19. 14 h fizetve.”

A nézésed még szétragyog,

még szétgurul a sóhaj,

kopogásod még én vagyok,

kórházruhád, hűs lázlapod,

a mankó és a hónalj,

a távolságot itt hozom

egy kockasajtnyi rádióban,

de mozog lábam, két kezem,

beszélek, tehát vétkezem,

hol tér van és idő van,

s hiába ráz a zokogás,

ha tovább élek nálad,

hisz e világon semmi más

nem fogja, mert a semmi: más,

nem fogja vers halálod.

Merlin, gerlever

„Ezek hideg saláták. Mind ügyesség.”

(„Gundel Imre”)

Jobb (habár itt e tollas gerlever

se nyer, se veszt), hogy el ne szablya máris,

keres valami excaliburális

örökírót, s ha nincs, hát térdre er.

Lehet a szárnyas, fényes klott-rever

alatt arany a lyuk és a fonál is,

hogyha a gomb tizennégy sor banális,

csak maskarádé, zsúr és nem zsiger.

S mert örökírót nincs hol venni, Merlin,

tinten penődöm, síkos fájn liner,

helyére szánkál minden elkevert rím,

hideg szonettem, íme itt hever,

s csak vár a Grálra imbisz és gigerlin,

hogy jön Babits, s bepólyál berliner.

Nyár, némafilm

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,

válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,

a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét

cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,

meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,

vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,

bár kormos és vörös szemed az éjszakától,

s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,

szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,

majd fognak és kifőznek, irkába papirost.

Vedlik a nyár, szívem, lenyergelt vattapóni,

na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,

pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,

na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,

kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,

mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?

Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,

mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,

hol forrón és puhán kering a vattazápor,

s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

Dallszöveg

Zsákkal ha tükröt borítok elébed,

s zizzen az arcod: nem te vagy s nem én.

Ha lehajolsz a foncsorhoz, cseréphez,

egy habzó ég van mélyén és tején.

Hát mi tartoznék, mondd, a szövegéhez,

s mi dallamához zúzott üvegén?

Guggolj közel, de akárhonnan nézzed,

nincs egyrészt látvány s másrészről a fény.

A dallam nem változtat szövegén,

külön sem ez, sem az nem posztulálja,

darált egész, mi, úgymond, költemény,

és nincsen honnan kétrét nézni rá, ha

egy test az ég s a zizgő őrlemény,

dallam s szöveg precíz tükördarája.

Medwendel

Körbehullámzik némán a porondon.

Régen ki kellett volna vetnie,

de húz, csak húz magába folyton.

Bezár a tisztás szívközépre,

rossz táncosát egy madárhanglemez,

magamra hagy és nem ereszt el,

forgok velem, szép háziőrizet.

Süket köröket sarkam a teraszra,

kicsi pumpáját nyekteti az asztma,

tátva a szám és nem szól senkinek.

És legbelül kaparászok ezzel a verssel.

Az a fényes a Kaszahugy.

Legnagyobb édesvizem

egy szegecsebb csillag körül.

Helyben fut, karcol mint a tű.

Mókus bukdácsol át a sétaúton,

a kerti székek hippodromgalopp,

pónilóvázak egy törpemúzeumban.

Roszog a park, súgósodik.

Összegyűlnek a koalák,

majszolgatják a nápolyit.

Legbelül minden, minden hasznosul,

légszomj, allé, kopás, kavics.

Ilyenkor gyűlnek össze félni.

Lombosak, lomhák, belégzéssel fütyörésznek,

hhhojh, bár állandóan napsütés volna, mondják,

és épp csak rádobott gyapjúkabátka az este.

Mi lehet a szemükön az a táska,

mi lehet más, mint látványhordozásra,

raktározásra kisírott titok?

Telemorzsáznak a limlom emlékeikkel,

elmedvésedik mára kezemben az írás,

indigó és fecskemész a körmöm alatt.

Kezem a korlát coeur-vörös revén,

mint rossz kovácsé, szuszog a parázs,

és szárnyam nő az úszógumin át.

Ez egy post festa fürdőlevél,

iszappakolás az alkonyatról.

Az tartja össze kissé, hogy vagyok.

Dajkálkodnak a medveliliomban,

bundájukban reszket a törpe csontváz.

Királyné szoknyája, vérborbolyák,

belefúrom a fejemet a parkba,

nem sír és nem bolond.

„Legnagyobb édesvizem”, ki mondja majd,

ki mondja majd, hogy „szemed volt a szád”,

s „lelkem tisztásán már-már elhiszem”?

Györöknél látvány volt, megálltam,

tátott, fekete óvodástáska,

elröpülök, hisz gyakran gondolok rá,

s kihull az uzsonna Fonyódon.

Hát ránk van dobval a sötétség újra, mondják,

gyújtsunk a testközépen harmatot!

Nyitva a szánkban tej, tehén, bazalt,

guruljunk szerte, pitypangforma szódák!

Lapozza a szél a nádast Badacsonynál.

Bőrzik a nap a pecsenyeolajozóban.

Televény, lombfix, dobogó medvehagyma.

Fúrják a fejüket a parkba,

harmat nyilall a kavicson át,

kaparász a cipőm, parazsam, cigarettám.

Hát belehal a szájunkba a holdfény, kamerád?

Titkos, reves bauxit volt az ajka,

egy tárgy, amelyben annyi hasada szép van.

Minden völgy tál, füstpuha tál.

Gálichalál a kotorékban.

Elmegy a nap Ausztráliába one, two airlines.

A Rókarántón háttal, foncsoratlan.

Egész huszonnégy órát napsütés legyen,

és épp csak nevető vállagyapjú az este.

Nápolyimembrán, mondja és nevet rajt.

Egy pónilakk, tébláb uzsonnatáska.

Dajkálkodik a medveliliomban.

Átfut az allén egy vékony ecset,

sete kalligram a napszállatról.

Az tartja össze, hogy vagyok.

„Bátrak, mutánsok, szépek és nagyok.”

Félnek a koalák a denevértől.

Vastag sapkában járnak és füles,

egy kedves, lomha gyapjúholmiban.

Óvodástáska az oldalukon,

harminchét éve készülődnek felvonulásra,

s egy jotta harmatjuk sincs transzparens.

Nem sír, súgják, és nem bolond.

One, two elrepül Ausztráliába,

ahol a struccok élnek, bálagólyák,

és a vállukon gyapjúkabátka.

Belefúrom a fejemet.

Nem is lesz holdvilág, súgják, nem is.

Korlát revét se ütve át, oj óvatos,

a tátott szája nem szól senkinek,

körben van, súgják, mégis vége van.

Hullámzó szcéna-illatot sodor,

és ellapul, hogy végül préselet,

süketté hallgatott lakk-rekviem,

tasaklakó. Esthajnalol.

Napszállat (nyugat)

Egy asszony rőtegér kalapban,

és görbe tű van szúrval abban,

akár egy képes, régi lapban,

léptet fakón a rőt kalapban.

Szalagja kis csokorra jár még,

habár a végső bogra vár rég,

két szemében két kurta nyárvég,

szalámivégben szalmiák ég.

Mint villanyújság R-betűje,

kigyullad olcsó, görbe tűje

az elefántláb alkonyatban,

menet mani- sőt pedikűrre

egy vérlakk cukrászdába ül be

habra, de ólom úszik abban.

Holdbanán

Banánon élek, mint a hold,

mondta és lassan elcsuszott,

zakója ujja kréta volt,

a szíve héj, száraz lucsok.

Tűzoltó volt egy hajnalon,

sivatag volt és Flórián,

törődj velem, mert hajlanom

nincs ki elé és ki után,

mondta és zárvány lett megint,

átnézni rajtam semmi ok,

s már önnön kis lupéja volt,

én így végződöm rendszerint,

a héjon élek, mint a hold,

mondta és lassan elcsuszott.

Gesztenyeméz

Zölden zsúrnak a gesztenyék,

ikrásodás a május,

ikrásodik a veszteség,

de ne félj, bárhová juss,

megvagy már, mint a lomb, az ég

sormintája a bőrön,

vedlik az árnyék, semmiség,

ne félj, elrendeződöl.

Zölden zsúrnak a gesztenyék,

ne kérdezd, hogy mivégre,

lemertük habját és tejét,

tehát jó vég a vége,

s ne sajnálj semmit, kedvesem,

mi műméz volt, ma mézmű.

Arcvíz

Ellibbenünk, s a dolgokon

mit fog az ónos égi máz?

Állnak a lázas dobrokon,

állnak mint mázsaház.

Zavart és nyirkos mért belül,

kérded, s nem lenne-e

hazádnak rendületlenül

jobb nyelve s mérlege,

kérded, miért a vértusok,

a láb taposta kása

fölött a szentelt arclucsok,

az arcvíz elragadtatása,

ellibbenünk, s a dolgokon

nagy jégpuhány futos.

Bagatelle macabre

Ülök csak itt,

a számban nagy lapát toll,

akárha már a szárnyait,

bár épp e meghányattatástól

félek kicsit,

de csitt, de csitt,

papír jött a haláltól,

köszöni jól van, küld síneskocsit,

zenekarostól, paripástól,

várjak csak itt,

nincs félni mit,

a lényeg megy magától,

barackot nyom fejemre, ad pacsit,

gurítójára szépen, zííí-zúúú, rátol,

s ha megtaszít,

a mélyvasút

sikong a kacagástól,

hogy ösztökélem paripájait,

a mókás, nyalka Bambit tollboástól

és a Mucit.

Hal éji éneke

(Nocturne Ch. M. oldalvizén)

„A szája árva, két morás, / ab ovo csönd és elvonás, /

vízmélyi hosszú pá. / Ezzel kezdődik el / a néma hal. //

A két szeme pirrichius, / pici, sebes és kisfiús. /

Pikkelyt pipál / lejjebb a síkos boltú, / hengergő,

fújtató kopoltyú, / és így tovább, a háta hát, / cipeli

öt molosszusát, / s mert andalgó, mert éjszaka,

A est A-t mond. / Mit mondana? //

’Megállhatnék, dehát uszok? / Proceleuzmatikusok /

röpítenek (hajót Ady)? / Sok színezüst futamodi? /

Négy szám szerint?’ //

A hal legyint, / s mert be kell fejeződnie, /

a farkán is van két szeme, / mely farka ismét két morás

búcsúzkodás, / vízmélyi bosszú pá.”

(„Szabó Lőrinc”)

1.

–

o o

– – –

o o o o

– – –

o o o o

– – –

o o o o

– – –

o o o o

– – –

o o

–

2.

sebes

andalgót

alamuszi

hengergőt

futamodi

ó-kat mond

de a szeme

nem mozdul

didereg a

varsában

sebes

3.

puha

félholdnál

öleli az

árnyékát

tovasuta

lakkbőrönd

utazik a

szív mélyén

teli teli

ikrával

puha

4.

picit

ússzunk hát

a fasuta

félmúltban

futamodi

gyepposztó

babakori

klottnadrág

göbölyödik

almuskán

picit

5.

mama

szálkából

fakanala

megfúlunk

ki veszi ki

torkunkból

bereped a

sírástól

kenyeret a

héjáért

mama

6.

suho

gásából

kirohad a

beltartam

kiveszik a

bordákból

mi az ami

konkávex

se leli a

formáját

suhog

7.

mozi

alvadt vér

csupa luk a

gyöngyvászon

krimi van a

mellényén

megölik az

ikráért

lehetel-e

cápává

mozi

8.

mora

jos halk hang

zavaros a

tengermély

mit iszik a

müllerné

futamodi

sebbenzint

hova fut a

torkán át

moraj

9.

gumi

szájpadlás

de a szive

szárazjég

mi marad a

nyelvhúsból

ha a foga

rákcsapdák

ha az agya

kaucsukká

gumi

10.

soha

nem lesz már

nyugalom ez

orchestben

szükületi

karmester

vezeti a

főpróbát

pikula a

trombussal

soha

11.

stora

halszíjból

viszi haza

mátkáját

nyaka füle

véres csík

iszamos a

holdfénytől

püföli a

nászasztalt

s tora

12.

stoba

noc turzás

kikerekül

éjévé

vizizene

szájzárból

ide-oda

bádogtű

botorog a

tó tükrén

s tova

13.

lik a

hálóból

kifolyik a

bel cantó

de a szeme

rajtad van

de a szeme

szájállás

meregeti

csillagként

likacs

14.

hova

tűnt el hát

ön aki ha

ó-kat mond

ez a fura

pontyordnung

kireped a

burkából

hova hova

morgenstern

hova

A Csorba-kert

„a kertből vers lett s míg a vers él

e kert erősebb lesz a kertnél”

(Csorba Győző)

A Csorba-kertben bolyhos délután volt.

Aludt talán a gazda, és a fák

valamit éppen tárgyaltak az éggel,

ősz volt, hiány s nem híja semminek.

Nem volt kerítés. Bárki kompilátor

bejuthatott, ha éppen kedve volt

egy versre való kertet lopni tőle,

hisz nem kifosztható, mi adva van.

És mégis, mintha schlaug- vagy körtetolvaj,

úgy ácsorogtam ott; kölcsönveszek,

gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit,

mitől lett vers a kertből, megtudom,

s mitől erősebb hát e kert a kertnél.

Leskiccelem magamnak pontosan,

a mintázat hogyan lesz szerkezetté,

a vadméz napsütésben lomb és ág

miként vetül kavicsra, földre, őrá,

formája így és terjedelme úgy,

területéhez képest mennyiszer több?

És akkor lesz egy príma raszterem,

a többi zsákmányt belegöngyölöm majd,

hazalopom, s belőlük lesz a mű.

Egy nagy ponyvára kiterítem őket,

elbíbelődöm vélük napra nap,

addig pászintgatom, csoportosítom,

mi tartozik, hogyan, miért s mihez,

míg átdereng a napsütötte formán

az a kert itt, és verssé összeáll.

Vagyis, gondoltam, nyűvöm szépen addig,

míg új széltéhez ismét mélye nő.

De nem nőtt. Semmi sem nőtt. Kirakósdi,

kis kompilátum, tisztes plágium

hevert előttem, bármi olvasattá,

ezer másikká összerakható,

de mű-anyag csak, zizgő pálcamáglya,

nem kert, csak kérgek, rostok halmaza.

Még ha egészét, mindjét idelopnám,

ha minden színét is, csak színtelen

makett maradna, pontos és idétlen,

idő nem volna benne, telt idő,

a titka nem, a belső nap sütése,

a tér, a távlat, az a hetvenöt

(duplája épp saját időmnek) év nem,

mit ünnepelni alkalmamban áll –

e kertet el nem tanulhatni tőle,

a többjét, még egy alkalomra sem.

(Az ember érik, s rájön, hogy hiába,

a telt anyag mögött a szerkezet

nem lesz övé, a kölcsönt vette kölcsön,

hát jobb, ha mindent szépen visszavisz,

s egy cédulát ír: „gazda, isten áldjon,

a több Te vagy, és több nem mondható.”)

Utánzatok

Bertók Lászlónak a hatodikon

Tologatok egy vonatot,

te raktad le a sínjeit.

S ha épp a zizgő sín vagyok,

te futsz át rajtam, mint ez itt,

e kattogás, iram, hezit,

utánzatos tél, ablakok

homályos menetrendjeit

átnyálazzák a csillagok.

Nyolcszótagos viszonylatok

érdes, heges térképeit

tapogatom, mint a vakok

a kintornadob bütykeit,

s mire a vers megérkezik,

bőrrel hallom a dallamot.

A dallam síkos rácsai,

ahogy az ujjbegy körbejár,

mintha szúrós, karácsonyi

halacskákat pattintanál,

a mindig egyszer és talán,

a körkörös irányai,

a struktúrák mélyén a nyál

egymássá föl tud oldani,

de önmagát forogja ki,

mikorra nyelvig ér a száj,

a beszéd buborékjai

a szájpadon mind elszivár,

s ott van a vers az asztalán,

kívüle nincs mit mondani.

Parte-cédula

Pákolitz István emlékére

Emléke nyelvíz, verssorok

kátrány és szívporillata,

apró képekben otthonos

derűs szorongás, egy szoba,

megdobbanó vörösborok,

egy füstös mézes délután,

mint a dió csörög-morog

pár kézirat az asztalán.

Emléke hosszú alkonyat,

vízállás Pécs és Paks alatt,

„a túlvilágon a Duna”

………………………………

úgy aznapi, hogy végleges,

akár egy parte-cédula.

Ikebana a túlvilágra

„az ihlet megbocsájtja a verset”

(Koncz István)

Nagy házban nagy iroda, por,

amolyan nadrágbarna por,

selyemsakál álomból hátravetve.

Áttetsző kvarcbogarak,

obsitos törpe-tolongás

a szusszanásnyi léghuzatban.

A fotelekből kilóg az idő,

kilóg az idő áthuzatlan.

„Talajt akartam írni címnek”,

a lomha földi felröhög,

fel sínautók és sünkutyák.

Valami hahófélét visszakiált,

„céltalan idegen a nyár”,

a végtelen párhuzamosokról,

hahaha, mondja, hahaha,

délután három órakor.

Nagy házban nagy iroda, por.

Valami érdes ködlikőr,

üvegpupilla, mentafű,

puskagolyókék poharak,

elszáradt angyalok műszemei

kéken a szürke likőrben.

Fényes simítású táj a pamlag,

a zsíros hajdanán szatén.

„Kies vidék, visszafogott ütem”,

plébánia vagy osztályterem,

valami szőke, tájszomorú bor

és szikvíz jár dünnyögve föl-le,

az egyik csígerül papol,

a másik szénsavával oktat.

„Lepke és bánat úgy kopogtat,

mint aki hazatért”.

Kopog egy öregasszony lepketapsa,

akkora taps, mintha két toll,

pihekarambol kék kupolában.

„Látom a fán a baglyot”,

„papagájszerep csak a visszhang”,

halott medrek közt vérzik a fogam,

dadog az álom, száraz virágzat,

ikebana a túlvilágra.

Egy lopott kádé

Magos Györgynek szívből

Ha ötvenéves elmúltál, egy éjjel

egyszer fölébredsz erre, s eltünődöl:

hogy negyven év vagy ötven áll a versben,

s hogy bármi álljon, jézusom, ki írta?,

mintha akkor pont nem volna mindegy,

de épp, mert mindegy, fölkelsz és mezitláb

átmész, ahogy a csillag megy az égen,

a könyvespolchoz. Persze, Kosztolányi,

s naná, hogy negyven… bár mi az a tíz év?,

az idő tömblekvárja oly drabális,

egy frém az sokszor hosszabb, mint egy év.

S ha erre gondolsz, rögtön arra gondolsz,

hogy el kell szívnod még egy cigarettát

(negyven körül jársz? vagy volt ötven is?),

de ez most fontos, hogy mi az a tíz év,

ha percben számolsz, persze sokszor annyi,

vagy pláne frém-ben. Ez izgatni kezd.

Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán,

kigyúrt kozákok lágy debilje pittyeg,

a szeles Bartók Béla rossz bazaltján

– vagy átnevezték? – egy taxi épp bedübben;

minden zajról tudod, hogy mit jelent.

Három se múlt, minthogyha stúdióból

mennél volt épp haza, s még ácsorognál

a föld s a csillagok közt egy parázsnyit…

Tehát a frém, a frém, hogy osztható-e,

s hány másodfrémet ver egy porszem szive,

s a másodfrém… ha már a frém a másod…

szóval, mi az, mi osztogatható?

Talán a frémség, itt kicsit megállnál,

eszedbe jutna egy s más semmiség is,

hogy mért a mértek ott, hol frém a mérték,

hogy mért szöszöl az ember eltökélten

szénásszekérnyi magnószalagok közt

valami furcsa gombostűzajért?

Hogy oka van bár, s ez van céljaképpen,

mégis mivégre, s mi értelme van?

És más ilyesmik, kissé vág a szélük,

babrálsz velük, megunod és elejted –

még bús se vagy. Csak józan és figyelmes,

már-már nyugodt. Egyszerre fölsohajtasz

és visszafekszel. Majd megint elölről:

„ha hatvan éves elmúltál egy éjjel…”

„ha hetven éves elmúltál egy éjjel…”

„ha nyolcvan éves elmúltál egy éjjel…”

bár végig kell majd gondolni egy éjjel,

hogy egy éjjelbe hol fér ennyi év…

Tandorírt vers

Kedves Dezső, ki mindent tandorírtál,

amire szó volt és lett volna rá,

erdőnyi fát ki nyelvvé géppapírtál,

ahogy a nagy Reimerling mondaná,

kedves Dezső, ki ennyit írni bírtál,

a mesterünk vagy így és úgy, naná,

te isten büféjében dús papírtál,

el sem bírná, ki körbehordaná,

hát körbeállunk kiskanálni szépen,

kedves Dezső, hisz áll a mű középen,

az ismerős és titkos tandarab,

felnőttünk rajtad, mintha nyelvkovászon,

lobogjon néked hatvan rőfnyi vászon,

ki egymagad vagy nálad tandoribb.

Köszöntyű

Egy hamvahulló februári est,

mely holdas is, sőt, lesz még több manír,

s ha hív, mert felhív, Szigeti Laci,

az ember (itt én) naná, hagy megír-

ja, nem lesz versezetre rest,

s mint ötventagú fúvóskatonák,

e köszöntyűvel szépen fölmasír.

Mert ez esetben, mondjuk, mondatot

meggondol az, ki. S meg, ha tán idéz.

Jön a tavasz, e kosztolányidéz’,

a nyak körül a szél elsálladoz,

selymelj, hazám, te, tömpe ormokon:

kinek ajánlom, szirttetőn delel,

ötven tavasz déríti föl legott,

de baj talán, ha ősz egy üstökös?

A nyelv, mely benne művelőre lel,

csontig emelhet néki kalpagot.

Ea fánk körül, hol elproustozgatunk,

smajd egyre több a morzsa és a tunk,

tmely átaranylik rajtunk általunk,

emíg meghalunk.

rmajd egyre többször hallgatunk belénk,

hszívszaggatásunk, fonnyadt kebelénk,

áa múlt, amit már mind kizsebelénk,

zreánktehénk,

ys míg halk konyakkal futtatott teánk

Ptükrén az égből bámulunk le ránk,

éhogy ott ülünk,

thogy sívó porcukorral eltelünk,

es a lomha felhők elszállnak velünk,

rmint könnyü fánk.

Réz a Duna fölött

Sokáig nézze Réz Pál a Dunát,

hogy hallgathassunk rézpáli dumát.

(„R. Efrain”)

Ki vízre lát, az jó sokáig él,

egy víz fölötti, hosszú nyári dél

lassabban hajlik Farkasrétre át.

Vígan tűnődjön rajta százig el,

hogy hetven év az sok, netán kevés,

s hogy bizonyosság versus kétkedés

az ég vizében egyként ázik el.

Plafonján este fények fussanak,

ha lába fáj, ölükben fürdessék meg

a szirénbarbi villanyhirdetések,

e rakpart-szerte zizgő hussanat.

S habár kívánja mind pokolra tán,

ne fogyjon el a rézi asztalon

a flottaképes kézirathalom,

papírhajókat gyártson holmiszám.

Ki vízre lát, az tartson armadát,

ha már nem ír, hát legalább beszéljen,

s, egy szó, mint hetven, jó sokáig éljen.

Alaplap

Mészöly Miklós halálakor

Csak mint egy táj, mely belém olvasódott,

csak mint alaplap, granulált egész.

Egy hús-vér térkép, földabrosz, vigasz,

csirketoll, hószag, nyelvszag, puskaporszag,

vérsült vadászok, melltartók, egy ország,

mint éltető és szép reménytelenség.

Azt kéne megköszönni, hogy volt,

s csak úgy lehet, lehetne, hogy leszünk.

Rókatárgy alkonyatkor

„A róka az róka, az róka, az róka”

A rókatárgy, hogy menekülsz,

a luftod és a laufod,

zsombékra ülsz vagy lóra ülsz,

a rókatárgy az az, hogy

„egy rókatárgyban mennyi vér,

egy rókatárgyban meghalok,

mit ér a nyurga, könnyü prém,

mit ér a bordalok?”

A rókatárgy egy frakkzakó,

nehéz étrend a mellén,

a rókatárgy faggyas, fakó

felhők egy őszi kelmén.

A rókatárgy szivarhamu,

hanyag lukaktól ékes,

eléggé rongyolt állagu,

éppenhogy partiképes.

Egy rókatárgy mit is mutat,

mellényzsebében óra,

méri a szőlőpartokat

és vét csorog le róla.

A rókatárgy az őszi nap,

idő és tér tudója,

a pontos, lomha alkonyat

órása és szabója.

A rókatárgy az őszi ég

lomposka lobbanása csak,

kopott reverje zsírral ég,

mikor a szőlő lángra kap.

A rókatárgy egy szélcsiszolt,

szélseprett sonkanadrág,

mint durrezüst, csizmára tolt

üleppel rogy le majd rád.

A rókatárgy alant repül,

kötésig csizmaszárba,

s ha éji vad vértóba gyűl,

vértóba lóg a szárnya.

A rókatárgy egy kürti nyál,

köhögve és zokogva

a csókos száj két oldalán

lecsorgó rézborotva.

A rókatárgy, hogy frakkot ölt,

és ritka már, ha nyelvet,

hogy fél ahányszor újratölt,

sűrűn kér engedelmet.

A rókatárgy a mellkasán

kárpáló körme, karma,

a frakk alól kinő a mál,

akarja, nem akarja.

A rókatárgyban mennyi bor

és mennyi másnapos vörös,

a rókatárgy a férfikor,

s hogy éjszakára eltörök.

A rókatárgy, hogy elnehéz,

mikorra könnyü volna,

hiába némi elmeméz,

ha lomha, lomha, lomha.

A rókatárgy apró kacsók

csontroppanása muffban,

hogy már a lusta puskacső

elől is földre puffan.

A rókatárgy egy rókacsók

a föld meleg hasára,

a rókatárgy szőlőkacsok

szempillavakkanása.

A rókatárgy, hogy megvakul,

sarlóból sajttá már sose,

szembogara a ravaszul

kiképzett ujjhold hűvöse.

A rókatárgy egy villanás,

egy puskacsővel írt tükör,

a látványt rakja össze más,

a szél söpörje föl.

A rókatárgy a csönd, a must,

gerezna és vidéke,

bor és hamu, muslincafüst,

a lőpor könnyü béke.

A rókatárgy az alkonyat,

ha dolgavégez, lóra száll,

porban a gyöngy, piros fogak,

vércsík és rókaszáj.

Kis őszi rádióvers

(Balassa Péternek)

A rádióban nincs adás,

reggelre vers kell, hát legyen,

fáradtságát csavarja át,

mint potmétert az éteren.

Húzza a föld veszélyesen,

vizes kabát a kedv, mi támad,

de harminckilenc évesen

tud némely rutinériákat,

és csukott szemmel teljesít,

ott belül vak van, békalencse,

öngyulladásig préseli,

s a kegyelem ezen túl csak szerencse.

Eszi a föld az őszt, eszi,

rágja fehér botját, a tollat,

húzza a föld, s már-már hiszi,

ha térden áll, el sem botolhat.

Húzza a föld veszélyesen,

harminckilenc az néha szinte hetven,

egy szonettet talán megír,

teli az ősz vizes szonettel,

egy bőrönd komposztált papír

marad utána s egy szünetjel.

Irokéz

Űrlap csupán,

nem távirat,

s ha kottalap

sem én, Uram,

a tollazat

sürgönyve drót,

és ad notam

göcögteti

a távirót

egy fecskeraj,

s bár fogvacog,

hisz néha szúr

a fecskemész

és félrever,

nyers kotta még,

morzsárium,

nem én iram,

csak morse-jel,

ügybuzgalom,

hogy félrenyel.

A türkiz ég,

mint könnyű nyál

az indián

partedlijén,

elmúlt a nyár,

nem sírok én,

de irokéz,

a sok fecsér

szleng, nem suhan,

az őszi ég

már extra-lights,

s elmultifilt

promt negyven év,

mind kotta még,

csak drótozat

és némi toll,

nem én irom,

de távirat:

„kevees, uram,

duplaazhatol.”

Őszi Hedwigek

(trágyalé)

Hedwig napján a szélre holdra

volhatna, mégsincs szép szavam,

ki a disznószart viszi-hordja,

annak nehéz árnyéka van.

Szívében vad sertések ülnek,

s ha caplat Wiepersdorf felé,

csizmája orrán úgy vegyülnek

az égi fény s a trágyalé,

mint útban elhányt, modoros

hangzatkám: egyrészt csiga nyálja,

másrészről Músám tünde sálja,

s midőn a durva traktoros,

a körmös éjfél lel reája,

engem fojt meg, ha rátapos.

(vadászhímzés)

A „Blondel” erre hírhedt duska-hely,

mind bűnre szisszen tükrében beretvád,

az őszi éjben vértolult kehely,

hol minden nyikhő londínér eret vág.

A kaffát gróf és bárók főzetik,

kepednek ott a nadrák és zekék,

mellre szíván a hús vad gőzeit

sikojtoznak a szobaőzikék.

A pissoirban baszdüh vadkanok,

bár sliccükön csak véres szőr ragyog,

egy lepkeért a holdat felverik,

s elvircsolódván fényes reggelig,

nyakuk körül a foncsor zúz nyakörve,

ott lógnak fejjel a törött tükörbe’.

(faól)

Magát ha olykor összetuszkolá,

miért kér engedelmet, Istenem,

e porhüvely, ha csálén engedem

egy maszk alól egy másik maszk alá,

s mért reszket, mint a nyirkos, halk faól

mélyén a mérgeshúsú állatok?

Akit legyűrnek fütykös bánatok,

vagy butykosába gyűr az alkohol,

az birkamód mért engedelmekeg,

hisz így vagy úgy, de egyként meglakol,

ha alkohol-, ha mélakórbeteg?

Rossz önrugó, kit önrugója nyom,

egy elsovárgó, lelkedő barom,

bocsájtsd reá fertőtlen felleged!

(hulahopp)

Hallom, mondád: a halnak nincs hazája,

nem köti könyv, veranda, szilvalekvár,

hogy élethosszan zérót mond a szája,

s hogy nincs is szabadabb a halaknál.

Hogy siklik, ám nem ősi rögbe siklik,

s nagy hulahopp csak éji éneke,

pikkelyzetén a küllők, fischbiciklik

merő hidegvér, oxigénzene.

Holott a halban nyári szív telel,

nem árul ponyván szívszódát darabra,

hanem béfordul dobbanásival

a fennezüst alá, a mély iszapba,

hol pontosan, mert némán énekel:

itt élned hal.

(teremőröm)

Szieszta kályhám propán és bután

börög, s ott gubbad bennem dőre,

hév sóhajokkal őszi délután

múzeum-lelkem buzgó teremőre.

Rángat bévül e bősz orángután,

zablátlan kedve kicsorog a kőre,

s még én legyek a lupanárja tán,

bennem ugorgyék sebtén rá a nőre?

A blondelben és pucérban levőre,

mely lóg a húsban természet után,

félhomályomban hájban és keretben –

épp nem rikoltja bennem, hogy „előre”,

szieszta közben, míg én hőgutám

alatt guborgok Őreá meredten.

(holdas kisolló)

Látományimra semmi ok,

falam vad tölgyfák mancsa pedzi,

hiába párbaj és birok,

e morphi’ rém elmém kikezdi.

Óh, árnyak istennéje, Hedwig,

a szurtos, őszmély papírok

alól a lélek nyirka meddig

fölér ma, játszódván nyírok

belőle medwét, szisszen éles,

holdas kisollóm, úgy bírok

csak ohne dich meglenni édes,

mint árnyjátéki mártírok,

lám, ennyi kell a szenvedéshez,

árny, olló, játék, ősz, nyirok.

(a hattyú és a szú)

Az ember végül, kövér vagy sovány,

pucája jégbe hűl vagy fönn lobog,

elő-nyereg a Szent-Mihály lován,

felejtés ellen szemfedőn a bog.

A hattyú, mely tán benne barcogott,

ki sem köhint a kormos szárny alól,

s mi rózsafényben hév tüzet fogott,

a szent poézis fészke már csak ól,

peshedt odú, mely régtől tart lakót,

s nem elvert grófot, űzött herceget,

hanem a szút, ki buzgón perceget,

s egy nap föláll a gyászos, satnya porból,

leporol térdet, könyököt, zakót,

s kikéri majd legfő részét a torból.

(a vaddohány)

Harisnyabarna gyapjas csónakok

Hedwig napján a réteken,

a vaddohányok vad kisasszonyok,

eveznek vőlegénytelen.

Beh furcsa hely egy vaddohányi sajka,

beh telve van harappal, szenvedéllyel,

miképp az angyalok nagy ajka,

kik holdas kacabákban rínak éjjel.

Elülnek pudvás, őszi ág tövén,

szép selymük dérrel eldidergetik,

és téli vőlegényük megjövén,

mint birkaollót halkan szétteszik,

s megint elölről, így jár mindahány,

a vaddohány.

(gázolaj)

Hedwig napján erőst dohányzom,

kátránymagamban gubbadok,

s csak elnyelem, ki nem bocsájtom,

mint bányató a csillagot.

Szegény szívem nyirokba gázol,

vak holdnyirokba, s bármi ez,

legmélyemül nem is hiányzol,

és nem foghatlak semmihez.

De ha az égnek kútja nő,

hol hajdan ágak volt ere

az éjidőn a rekkenő

hűs gázolajban feldereng,

mint vadlibák szakálla leng

ölednek csípős kendere.

(ártány és szerelem)

Ahol a hibbant titkok égnek,

száj arról úgyse’ szólhatik,

minek kell nékem több elégnek,

mint ha a sertés jóllakik?

Setét likán a rongyos égnek

nem látok, csak az ólakig,

mivégre akkor szenvelegnem,

mért tiszta alsó, tiszta rím?

A Hedwig-napi fellegekben

körülvesznek a disznaim,

Mondschein azt meg nem perzseli,

körmöm törött, szívem süket,

egy brandenburgi Berzsenyi,

vakargatom a szőrüket.

Egy hosszú kávé

Ma ősz van és vasárnap,

avarszag és dohányzom,

az asztalkán fajanszban

még gőzölög az égbolt,

egy öntöttvas fotelben

ülök a cifra balkon,

kavarva hosszu kávét,

míg végre lusta tükrén

eloszlik és bedrappul,

mint kondenzált ökörnyál,

a kedvem égi mása.

Pedig szép itt a Herbsttag,

ahogy körülkeríti,

mint birtokát a gazda

a parkot és a kertet,

hogy majd planíroz, ásat,

és télre házat épít

e zöldből és vörösből,

ahonnan úgy hiányzol,

hisz csak neked, ha egyszer,

ha egyszer még, neked csak,

valami házat, allét,

napórát lusta tűvel,

hová a hosszu árnyék

magát befűzni boldog,

s szakadt zakóm zsebébe

a forró őszi holdat

bevarrja éjszakára.

Tejút

Öt égtáj sarka gyúl ki épp

a tankok tompa homlokán,

mikor a restiből kilép

egy kisgyerek.

Loncsos medvék a síneken,

a békeharcnak menni kell,

talpából dől a gázolaj,

hernyója bőg.

Az üllő esti táj fölé

a holdsarló és kalapács

csordítja fáján és vasán

rőt tejfölét.

Lábára lehajtja tehén,

egy kanna szputnyikot cipel,

habzó éggel a tetején,

ha sör, ha tej.

A füles kanna kék acél,

két kézre fogja s szárnya van,

lóbálja varjuvilmosan,

kis Bajkonur.

Mint egy lakatban, alkonyul,

csörömpölnek az estikék,

roló zörög, a restié,

és lezuhan.

Az állomáson vasra vas,

folyik a sürgős bevagon,

a helyőrségi zenekar

Kubát nagyon.

Taszáron túl ott van Kuba,

szájsarkában rakéta-göb,

USA-nak meg kell halnia,

áldott a rög.

Tud-e a vasút espagnol?

Páncélvonat hét éjen át,

a tenger lábához hajol,

Hruscsovnak úsznia.

Tűzoltó leszel, vasutas,

Lenin, ki csak népének élt,

a szabadság nem aljanép,

és Kossuth is.

Nehézkedik a bamba lé,

forgatja körbe óriás-

kerék gyanánt a kisfiú,

hogy zúg a pléh.

Pörög a csillag-miriád,

pattognak fent a nittszegek,

úgy szédül, mint a részegek,

horganyj, te bád’!

Forog vele a nyárfasor,

jó szputnyikom, repülj, repülj,

s ha jő az éj, se tej, se sör.

Csak épp a fül.

Három bárzong

Két trottli kéz, s bár mannikűrre futja,

elmúlt a múlt, hol tíz sovány agár,

ma már az ujj csak lusta pónikuttya,

és csak tapirgál holdas éjszakán,

míg szebb jövőbe száguld pinkmariska,

agyő, agyő, kis traktoristalány,

ha ráz a vasbak, büszkén rázza vissza,

és élvez még a traktor is talán,

mert bár zsebében másfél munkaegység,

a KISZ szive az mindig mást akar,

hisz ifjú még és benne a sebesség

a száguldással sétál karbakar.

A Montmartre-on abszinttal, calvadossal

tölthettem volna még hány éjszakát,

de eljöttem a négyes villamossal,

hogy bámuljam a hajnali Blahát,

s leéljek itt, rossz presszó rossz zenésze,

ahol az ősz, e tonnaszám avar,

e könnyű árva trágya tengerésze

megannyiszor pöhölyként felkavar,

megforgat és levág a sárga földre,

ma erre rángat, holnap arra lök,

elhullott lombok rácsát járja föl-le,

mint kottarácsot részeg dallamok.

Rutinglitang, egy zenemasiniszta,

protkóig gályafüstben nyekteti,

a köhögését kátrány veri vissza,

s két keshedt hangfal kontrázgat neki.

Szép pinkmariskánk, szállj el hattyúszárnyan,

öntöttvashattyúnk, űri hamutar’,

mint falka csikk az öblös éjszakában,

ugat szorít és piszkosul kapar,

és így tovább a szívelszorulásig,

taknyába fúl itt minden dalszöveg,

egymásra csúsznak máslik és a fáslik,

s ez így lesz már, míg meg nem halsz, öreg.

Notesz^*

Az illatos teából száll a gőz

(szegény J. A. most hátulról előz).

Roszog, törik ha kaparom,

csak áll és fáj és nem csorog,

mint teli tőgyű (…) barom.

..............................farom

........................öklelet

mi..........................lehúzza karom.

Aranyból (csörgő) aranyröge lett.

A púpozott kanál a mézre nézve

annyi, hogy megöregedett.

E március középi esten

nagyon öreg a testem.

Egyszer kilestem:

tehette volna (…)

s nem hagyott el engem.

Most már (minek)?

Többé magam nem rombolom,

és mint amolyan haszonállat

– hisz enni-inni azon át kap –

az ólajtót rámgombolom.

A nadrágomra nem kell szíj, s papucs-

cipőmre sem kell fürge pertli,

bent (…) ha ki kell menni.

Hisz nincs hova fuss.

Úgy élek itt e jó különszobába

(hány éve annak?!),

mint akit itt vett ki a bába,

és itt rakott hűlő, meleg hasára

szép, véres édesanyámnak.

Maguktól eltartanak itten!

(…)

E................szépen lakom.

Gondom, hogy jó legyek.

Körben a (buda)-i hegyek,

s nincs (rács?) az ablakon.

Mint nyakkendőt tükörbe kéz,

(ha ujja) görbe és nehéz.

..................... köréje hurkolja korát.

Kocsin hozzák a vacsorát.

(kis) nénikék a sírokat,

– mint a moslék, elsírogat.

(…)

s úgy hull alá, mint rácsai

közül a virslihúsba lőtt csacsi.

Tetűt mutattam nékik és rühöt.

Dühöngtem is. Mondták: megbölcsülök.

Ma még az elvtárs bárha trágár,

mégse erősebb a (…) -nál!

Eredj te rügy! Ribanc legyél, ne légy csecs!

Eredj virág, szalonna légy, ne mécses!

Kemény (dikód) e dúsan bőrözött.

Nem keres, mégis rád talál

az oltalmazó, gondos őrizet.

Hát mért remegsz, mint tejben a halál?

Fekszem, mint arcára borított éjjeliszekrény.

Jajj (ma ne sok.) ...............meg mért naftalinoztatok engem!!!

ha eljön néha A. Gyuri,

van kaviár,

ramazuri

kezet fog: dr. Rámpai

....................közöl

s ...........kieszközöl.

Jó lenne néha taxival

a Sváb-hegyre, hol bambival

öblítném bamba délután

a nyálam és a (…)

Talán egy elvtársnő is jönne,

szabadnapján gallérja gyönge

parolijára hajtanám

(tíz ujjamat s a pizsamám

halkan szájába tömném!)

a homlokom és míg a szám

zsávoly-mellén le-föl karistol,

megoldozná övén a pisztolyt,

s úri kedvében beleölne

a forró főhadnagyi ölbe.

Ime hát végül újra Pista,

egy karbol-szagú kicsi kommunista

(…) nézem az öcsöm.

nem nézem, szőrös, ősz avar,

(reterát nyár kert-) végi mása,

köpet, tükör már nem zavar

(borotva surranása…)

Itt...............örök rend.

Keserű.......... mandula.

Gyomromban mind a Chinoin,

ne nevess szegény kínain!

Hajlong és ökrend

saját......... át hull ki a

(…)

(teli) Tüdővel vagyok itt, ugye?

S ez mindannyiunk ügye!

A nyúgalom.

Azt mondta dr. Rámpai,

nem fog velem ordítani.

Nekem jobban fájt az a csönd,

...................ami.

szegény Csöre

(…)

mint pöfögő zsuzsivonat

falucska állomásán,

széles farával betolat,

húzza a kásám.

(Piros szemébe tűzve meztelen

– míg brosúrákat böngész és makog –

ötujjú, sírós csillagom világol…)

E villakertben, hol kísértetem

a Zsdanov allé szontyolt havasán,

elkél ma még a sapka és a sál,

míg nyúlt kabátban sétámat teszem.

Tapsi fülemmel takarom a szám,

s ha nő a fogam, magamhoz fenem,

de kurta farkam, édes Istenem,

feléd csóválom népünk tavaszán.

Fölém s alám tar fáid marka nyúl,

fehér a törzsük, hogy ne rágja nyúl,

jaj, nagyon könnyű engedelmesen,

és nem kell többet villanyozni sem

önnön (meszemmel?) engem óv az állam,

hogy kérgét el ne rágjam.

Ma lágytojás volt, mintha egyszer nyáron

a nap s a hold remegne egy kanálon

a zöld hajnalban, azután lecsöppen,

(…) kenyérrel és ketchuppal.

Szép ifjúság, ha távolról felötlesz,

csak úgy, mint kócos fuldokló a mélyből,

ki nem tudja még, hogy az oxigén öl,

s hogy jobb egy kályha, benne lomha széngáz,

és jobb, ha békén lábat lógáz –

mikor az ember ül és ötvenöt lesz…

Mint a szamárnak, hogyha (…)

bőg és szürke bőre,

nyilván Budán, hol lombok közt guggol,

s nincs gondja nőre…

…kinyújtja érdes, dallamos

(…)

a Sváb-hegyig a villamos…

Hány..................... még,

................árva J.A.?

................. ha

mind a halál foyer-ja.

Nyikorgó kocsikán Csöre

be-betolja a vacsorát,

..............................hogyha ennéd,

és térdeire rácsurogna gyengéd

(…)

de azért csőre…

(Mért gördül, kicsikém a szád?)

mint a folyam,

ne tanfolyam!

legyen olyan…

ne aktatáska!

bő..............

de sás, ne sáska!

Esténként molyból és gyapjúból van a testem,

ágyékomban a vágy csak lappadt zsák, puha korpa,

épp rebbennek a molylepkék, ha kinyílik az ajtó,

s remegős tejbedarát hoz lópörkölttel az Asszony.

Megmondták, ilyen állatot, elvtársnő, sose lát már,

vérbirkát sose lát, hát van riadalma szegénynek,

odaóvakodik mellém, csécsiszalonna az arca,

lomha pucája kigyullad, cöcöget, hátha nem alszom

(pedig én alszom, mint holtak, télikabátok),

ekkor halkan, vérveresen bekotor pizsamámba,

s megmarkolja a húsom, mint etetéskor a korpát

markolta ki nemrég horpadt falujában az ólnál,

s bambán, jóhiszeműen pergeti ujjai közt, míg

felcsap a rongypuha árnyék, szétmálló szövedékem,

s mintha kicsiny gyerekének merne vasárnap, a kondér

legsürüjéből méri ki nékem ilyenkor a kosztot

.............................de ha visszaölelném, belelőne.

A szelíd, szürke Pobjedából

az én....................

kihízott disznószeme bámul

................................mától

.......................nem ér el

az összes...................rója fel hibámul.

Töpörtyűt esz töpörtyű (már) megértem

szépen… belülről.

Mióta itt vagyok, nem jönnek értem.

Bár nem hagytam fel még a húsevéssel,

kanállal eszek, nem villával-késsel…

Mint vérmedve, kit rágnak a molyok,

a vénségemre megkomolyodok.

Odahagyom csupán, de nem vetem le,

nézzetek loncsos, régi szvetteremre,

szemem helyén a gomb vidáman ül még,

hát mi elől is menekülnék?

Ó, kicsikéim, rövid életük…

majd moly leszek és elszállok velük

mintha cseresznyefahamuban repülnék

(kitéptem, elfogyott)

Tárcsalomb

(Képleírás krumpliért, egy Szécsi Magda képre)

Akár egy mozgó képregény

gyufásdoboznyi házai,

kattog a vásznon fényre fény,

teher-, személy- vagy kertmozi,

futnak a fülkeablakok,

pereg a filmragyás sötét,

filcpuha holdak, lakk napok,

szurokmezőben tarka rét,

tenyérnyi földek és egek,

világ, mely folyton elgurul,

textilmintán a rétegek

széjjelválaszthatatlanul.

A képen számos tarka jel,

hajlat, hurok, fog és kerék,

ha van közép, tán így terel

közép felé e tarka kép,

s ha nincs, hát nincs, a hűlt helyén

a tárcsalomb el-elforog,

egykedvű, forró tengelyén

futnak le tarka jelsorok.

Aviatikus vers Keés Aranka Máriához^*

Ah, mely homály borul a lanka táj,

lángphallosával szerte kaszabolja,

mint varrógép, amely nyugodni tér

a dús szivet, mi balja hajlatán

röpül az út porában mint a vér.

Feledve szűk, kinőtt artériát,

kiárad mint ártéri rét,

és spriccel az, ha kell, ha nem,

ha mosdótálja nem leszel, kebel,

a vándornak ki jobbodon honol,

hanem csak mély és hanvveder.

A kárpitot a pusztai kutyák

már mélabúsan megszaggattaták

foguknak nyálzó tűivel,

miáltal nékem Ő üzen;

– így szaggat engem meg a Szép,

mi vetkezék és öltözék.

Én eltűnök, midőn vagyok,

nyomomba bottal verhetel,

habzó, vörös propellerrel,

mint napfény, amely áthatol,

és ütlegeli felhő kuvaszát.

Bennem dugattyú sűrűl és higul,

és minden fekhely műtőasztalom,

és sebesség a vacsorám,

bárhol vessem ki horgonyom.

Belém egy aviatikán

operáltak bé robbanó motort,

egy aeroplán sétál jobbodon,

akibe, röpke lány, belékarolsz,

s hiszed, te lész a szárny!

A séta nékem nem kenyér,

vadabb tempó a falatom,

nem kuglóf, aztán kakaó,

kit látott Párizs, Makaó,

annak bár földig ér a láb,

az folyton légi útra vágy.

Hazudhatok, de csókom nem hazug,

azt vágyak aczél-öntödéje

öntötte súlyosra és nehézre,

hogy lassan el se bírja pillám,

ha Rád néz két kokillám.

Ki voltam, aztán újra nincsek,

hadd szakítok egy kósza tincset,

hogy aztán végső búcsút intsek,

mert embert ember meg nem érti,

csak béklyózza és nehezéki.

Én, elrontója semmi jónak,

Hadd fussak inkább néki, néki,

s röppenjek el, mint lebukó nap.

Kezét csókolja s köszöni a szép uzsonnát és eszmecserét 1933 Pünkösd vasárnapján Ts. Sándor, Pozsonyból.

Emlékmű

Mint háncspapucs, hogy mégse kőre lépne,

oly elhagyott, oly megmozdíthatatlan,

égnek mered már szúrós, pőre lépte

a bőrkemény, kórtermi alkonyatban.

Két rüszt, egy orr, egy ágyék műemléke.

Test, ágy, kanül, a gyűrött ágyhuzat van

hűlő helyén, az exit pár kelléke,

a léten túlról áramló huzatban

meglebbenő, a körmök fésűjébe

a kurta sóhajtáskor bennszakadt haj,

mintha még ott is, most is nőni kéne,

hol gyűrűt vet és elsimul a Léthe,

hol fut tovább, s ő elvegyülni abban

már siklik át az űrön, mint a szappan.

Kacat, bajazzó

(Részletek egy szőnyegverstanból)

Daktilikus sorok

(hexameter)

Surrog a lába körül csupa daktilikus kacat és rongy,

úgy töredék, ahogyan töredékes e téli vasárnap,

ormótlan csalogányként csattog a gépben a metrum,

készül a hexameter, kicsomóz, becsomóz, vacakolgat,

sorról sorra merőleg fűzi a húrba a textust,

táncol a téli szövőszék, s dünnyög a hárfa kabátban.

(pentameter, ál, s piperézett)

Mintha a bamba idő konfettije volna,

hullik alá ez a vers, színl’ pentameterből

(mind a közép fele lejt fél spondeusokkal),

öt lábán fut a tél, szárnyas bicebóca,

rejti a talpa szivét, és tánca a lúdé,

mert hideg itt ez a kő, hogy megfagy a lélek,

fut le a földig a húr, kóc, árva zsinórzat…

„Azt hiszi, ver maga át? Látom a sánta kutyát,

hányja a hót, ne metert, ötlete oly kitekert,

s pentameterje haminc” – néz be szobámba Kazincz’.

…Csurran a tollbol a tint’, hullik az égböl a pent’,

űl a sörét idebent, gyűl a fehér odakint…

„Az, mit az úr idekent, orrfacsaró piperent,

az kutyakölni megint” – mondja a költ’ és a Wint’

szárnya alól kitekint, vén, dühösen bucsut int.

(ál. disz. tichon. nak. riadó. leánya.)

Gombolyog íme a rongy, belezúzni a versbe harisnyám,

síkba teríteni szét és mégse vacogni,

ennyi a trükkje talán, noha zúzdai disztichonokkal

fűteni télen a padlót drága mulatság,

forralt bornak aszút a bolond tölt csak fazekába.

Lángot a lőre is ád, s fánál jobb a fahéj.

(adoneus)

Felleg az égen,

tóna ludátusz,

esteledik már,

pávai státusz,

holdliba csúszkál,

gágog a jégen.

Vajba ha kés megy,

daktilus és egy

spondeus alkot

kólon adóniszt,

mint ez a strófa,

büszke adótiszt,

egykutya srófra

jár-kel a lába,

gágog a jégen

tramplika páva,

illik e jó kis

téli vasárnap

hangulatába.

Jambikus sorok

(jambikus trimeter)

Hatan vagyunk mi, jambikus triméterek,

a cél, a terh’, az út, ha volt is, elmaradt,

úgy nyiktatunk a tompa téli ég alatt,

akár lovatlan és kocsitlan féderek.

Befagyva mind a vad folyók, sötét erek,

kenőcs a lőcs, miért, kiért? nem vetve lat

rabog velünk a tonna súlyú alkonyat

perpétuum debil, ha did van és dereg.

S mind megfagyunk, hat jambikus triméterek,

a menny alatt, a puszta téli menny alatt.

(jambikus tetrameter)

Hat óra húsz, sajnáltatom magam, pedig csak ültem itt,

szenet se leltem, némi port szitáltam át, hat óra húsz,

mi szaggat így, a kar talán, akár e megnyúlt tetramét?

fáradt vagyok, tán zsákolók fáradnak így el, este van,

hat óra húsz, a téli ég már tintahal, s a véralá

futásukat lomhán viselve mind a nyolc szenestevék

terpeszben állnak, szájukon borosta nől, nem csillagok,

de színaranyként nyolc sugár ha fölbuzog, nem semmi az,

bár elkonyul, hisz minden el, s akár e csonka nyolcas,

a satnya hóban sósperec, világol árva húgyuk.

(anakreoni hetes)

Hogy hátha megvigasztal,

negyedfelest megittál,

Anakreon, te bamba,

e csonka vers meg itt áll,

a három és feles jamb

busúl a kocsmaasztal

piroska műanyagján,

akár a könnyes orrcsöpp,

kis árvasági taknyod,

se súly, se terjedelme,

letörli majd az asztal.

(anakreoni nyolcas)

Hol az ősz, a tiszta égkék,

belehullt az űrbe végképp,

ami régi kékje volt csak,

smogalomban áll a város.

Ez a furcsa, szürke lejtés,

ez is ím anakreóni,

sorelőn akár tehénkék,

anapesztusok legelnek.

Ma napestig állt a szél, és

kutyahulla szállt fölébünk,

a fehér tetőkre lassan,

Budapestre lomha smog szállt.

(jambikus septenárius)

Ha hull a hó, szemedre hull, ne félj, fehér sötét lesz,

tetőkre számolatlanul, ne félj, ha végre fénylesz,

a tűzfalak ma mind fehér, a jégcukor galambok,

kubusban áll a tél, ne félj, a licht, a hóf, a gangok,

a hold az udvar négyszögén éjfélre átevickél,

s fehér, akár az egyszereggy, a négyzet Málevicsnél.

(jambikus oktonárius)

Akár ha régi levlapon a kásaszürke Oktogon

s a volt Sugárút bágyatag találkozása éjszaka,

a hó kövérje mint sliced-bacon pehelyszalonna száll,

fiakkerünk el sem hiszed, bakon beburkolózva ül

az oktonárius, derék tokája holdpuhán dereng,

lapátnyi lószar gőzölög, felizzik némi szénafény

az Oktogon nyolc szögletén, de forma ez csak, posztromant,

akár ha régi levlapon: csókolja Önt Kováts Hugó.

(alexandrin)

Hatlábu vers, Agip-kutyák lihegnek így,

hat gázolajtitán, hat nyelve lánggal ég,

Aszód felől az út akár Aszód felé,

titá titá titán, a téli éjszakán

benzinkutak, tanyák, egy tántorgó személy.

A hold besüt kicsinyt, s a lanyha fülkefény

ben ül Petuskinunk, „a rángatást ti tán

eltűritek? vonat sosem cibálhat úgy

a sors ahogy cibál”, a Komszomolszka könny

e rángatósditól ölébe szétgurul,

„ti tán ti tán ti tán a téli éjszakán

nem sírtok így?” Aszód, akár a gázolaj.

(No és mi van ha hét a láb, elúszni épp elég,

a talp alá a gondolád fel van szerelve rég,

Velence híres útja itt e púpozott kanál,

magad mögéje gondolod, a lényeg abban áll,

ahány kanálon elsuhansz, ablak ki annyi nyíl,

s ha épp elég a nonchalance, repülsz, akár a nyíl.)

(nibelungizált alexandrin)

De mára itt bevégzem, e níbelungi nyers,

már fáradtnak se érzem, és már ha vers se vers,

amit megjambizáltam, megjambizálta más,

e furcsa formaszámtan csak abszolválhatás,

igyekvő szurrogátum, tán annak is sekély,

most kattan át a dátum, lefekszem, téli éj,

hamvába hull a hold is, de ez csak ráadás.

Löncsölő kislány

(Négy strandard évszak Balla Zsófiának)

„…az élet úgyis szívószál…”

Ha végre itt a Vasz és rügyre rügy tapos,

s az ajkunk föl-le jár, mint Barbie-villamos,

ne légy oly bambi már, ma light a Pep, szívem,

a fílingemre nincs szavam, csak fújom és megszivem…

Jajjj, úgy élvezem én az élet,

ottan annyira wash and go,

annyi fitneszet látok-hallok,

és még hambi is kapható.

Ha végre itt a Nyár az vadi high nekem,

ölelj magadhoz, ó hatalmas Bigmac-em,

s míg fullig ér a száj a boldogság lecsöpp,

ájlávtól égsz az ajkamon, te extra ingyen ketchup…

Jajjj, úgy élvezem én az élet,

minden annyira fess and jó,

annyi fitneszet látok-hallok,

és még hambi is kapható.

Ha végre itt az Ősz, a nagy pizzériás,

deresh fején halas, meg sonkás és tojás,

az elmúlás szele már épp beten neki,

de Red Bull mindig csúcsszuper, és vígan megkergeti.

Jajjj, úgy élvezem én az élet,

ottan annyira fresh and go,

annyi fitneszet látok-hallok,

és még hambi is kapható.

Ha végre itt a Tél, az tiszta beautiful,

popkornunk mint a hó, mely szájról szájra hull,

és tökre úgy ropog, hogy mást se hallani,

hát így lehet koncert alatt mindvégig csak taps’lani…

Jajjj, úgy élvezem én Vivaldit,

ottan annyira szép and jó,

annyi fitneszet látok-hallok,

és még hambi is kapható.

Europink

(Firkálatok Ropiének, Malacének, Dezirének)

„Európa ott van ahol hol is van?”

…Mintha egy forró hón alatt

hőmérő roppan épp el,

a láza szerteszét szalad

mérgével és göbével…

…Suhong a karja, szárnyvonat,

látja a boldogságot én,

röfög a vers és elmatat

önnön levedlett szőrzetén…

…Az Influenza della Nátha

varrótűgyár és díszboa,

ragyog a téli éjszakába’

Iaşi vagy éppen Liszboa…

…Az éj, a nagy malaclopó

bácsink el-elrabolja,

ragyog szőrén az apropó,

gyémántja mint a bolha…

…Szájában eltűnik ropink,

csak göcögés és rágicsa,

a dressze talpig europink,

Európánk női bácsika…

…Csak csöngeti, csak bongata,

egy lanyha téli vurstliban,

Európa itt van, umtata,

karunk egy karnyújtásra van…

…Ha itt vagy, akkor itt vagy ott,

de hol az ott, ha itt is ő,

ha ő a zörgő ablakod,

és amit rágsz, a gitt is ő…

…Párkányát réges rég lakod,

s míg helyben Európába mész,

üvegén szépen, láthatod,

kijégvirágzik a penész…

…Európa száraz, sárga lap,

abrosz és törpelepedő,

ette salétrom, itta nap,

használta szépen az idő…

…Európa cinkes, lágy eső,

hol félszegúszó alakod

lapátolja a ráeső

hátsóudvari salakot…

…Európa, édes csolnakunk,

a hely hová és hol lakunk,

tevéled torkig jóllakunk,

ha végre úniózhatunk,

itt ácsorog ötünk-hatunk,

veknizgetünk, osztozgatunk,

míg majd beléje mártatunk,

ha végre zöld utat kapunk,

s ha jő a tunk…

…Szép régi kartográfia,

egy elmúlt, szemfenéki nő,

Európa is csak szó fia,

nem mintha épp rám várna ő…

…Nem vár, hisz ő is én vagyok,

zavart és harsány énisője,

nem mintha most elolvadok,

nem mintha épp nem volna nője…

…ó, Hófehérkénk szemfedője

alól a csutkaszép jövő,

majd egy szerelmes, szenvedő Yeee…

…röppen ki, s nem merő szeszélyből,

hisz állig felgerjedve jő

a nagy királyfi Júeszéjből…

…Ó, édes, dundi, citromos

Európánk, kismalac vagy,

a sminked bár kicsit romos,

s koros vagy tán malaclag…

…de mézesmadzagunk vagyol

nyakunkon, édes kismalac,

röfögsz a gallérunk alól,

s szemünkkel együtt fennakadsz…

…Európánk, önnön partodon

fekszel hanyatt, te dőre,

bőröd egy préselt masztodon

aranyló drága bőre…

…Súlyos, lapos nyakszirteden

meghatott jetik ülnek,

beh szép, mondják, s egy reggelen

kimérnek retikülnek…

Petőfi Barguzinban

Sej, Barguzinban régen tép medve, régen tép farkas.

Megáll a világ rút masinája, egy régi Barkas,

koponyakörzőt, ásót pakol ki, s a földbe dőfi,

egy jó pár verszta sugárú körben ébredj, Petőfi!

Lakósok jönnek, itt van a tévé, feszt bólogatnak,

lenyilatkozzák, nevezett hősék, naná, itt laknak,

keszeg teremtés, izgága kissé, pravda, hogy is ne!

A tejbegyűjtő az élettársa, mindenki isme’.

Amúgy törekvő, van szoba-konyha, benn van a villany,

erre az élet sokáig zordon, aztán elillan,

magyar poéta nem él degecre, sőt rabmadára,

mégis befizet Zaporozsecre, bármi az ára.

Állásra nézve alkalmi gondnok kis mavzoléjban,

hol maradványa csinos gulában s vitrinben ott van.

Van néha morgás: téves a csontváz, mert nincs rajt’ mente,

Látogatóktól egy kissé ez is el-elrettente.

Sejhaj, elnézi ámbitovkáján, merre a század,

egyfelől komcsin, másfelől nácin rá-rávágad.

Nyomasztja őt rém az alkony muszka, gyors nyargalásza,

világszabadság jegyes puliszka és jegyes kvásza.

Pöszög szájában szerce pipája, parazsa lángol,

vajh merre lehet szegény hazája, akire gondol?

Bár Barguzinban nem tivornócsna kocsma és művház,

nagy indulatja kis mellkasában hamar felszikráz.

Sejhaj, a pumpow felszökik nála, és akkor jajjaj,

szalad előle muzsik és múzsa lobogó hajjal,

zörög markában, attakírozván, vodkás flakonja,

három nap s éjjel familijának nincs nyugalomja.

Rógyina málya, múlatja ríván, bús abaposztó,

tépje a tigris rossz halinád szét, tépje a prosztó,

ágybanipárnád üsse a dárd’ át, kardra, pirogra,

mind aki téged jobtvaju máma, az ég lerogyja!

Ám negyednapra csíhatjka ingó kedélye helyre,

s bicikli tolva Lenin ulícán mén munkahelyre,

kis keszeg ember, konkrétan asszony, lejár a sírba,

itt nyugszok tíztől tizenöt háig vasárnap zárva.

Halk, talmi vers az irodalom házához

Ne csak papír, de légy, te ház, a Ház,

hol majd a szellem megteáz,

és megkávéz. S a test is.

Ott éri majd nap is, napest is,

hol súlyosul és sűrül alkonyatkor

a Károlyi-kert fáin a konyakpor,

s úgy hull reá estére kelve

a mélabú, mint nők testére kelme.

S ha jő az éj, e jobbadán dekoltált

kommersz sötét, rendel egy könnyű sajttált,

ringatja szőke, keserű sörét,

míg fönt a lámpák barna réz

nyelén szikráz a méz.

Ne kábéház, ne virtuália

s ne csak papír légy, légy, te Ház,

hol élő és holt szimbióz’ időz,

piros, fehér, zöld, híg és mélylila

füstöl szépelg és kosztol,

aranylik, ottlik, és babitslik,

a versek jól tömött staniclik,

nagy dunnazsák a próz’,

s tán mégse minden anything, ha goes.

Ki ott belép, úgy fogjad, mint a lép,

ha már papír, hát légypapír, te Ház,

mit jószándékok zümmögése ráz,

hogy végre mégis elrepülni kész,

nem egyfelől, de kissé egyfelébb,

röpülj te kő, te könnyű és nehéz,

s ne csak papírröpülj, te Ház!

Kafének

(Ami a számon kafér’ – Kovács András Ferenc rímeire)

A járda sarkán lejt a pék,

És utcát visel annyi Saint,

És e szünk forró croissant-t,

Mellyel magunkat meglepék.

Ott lejt a pék s a pék neje,

Míg csordogál a Szajn’ alant,

A szél cibál egy kajla lant

(Ez itt a töltelék helye),

Radnótis, túrós és Tatis,

Ád kvártélyt s bőven kosztot is,

Hisz, mondom, verset lejt a pék,

Járván a lejtős Saint Michel-t,

Ki annyi költőt elviselt,

És mégse elviselteték…

(Rímpáris)

Sörényderengés fenn, a MONTPARNASSE-ON.

Rímpáristálló, mondja DÁNIEL,

a szölke hajnal, súlyos LOMBARD ASSZONY,

bő lombja közt beh’ fognék SZÁLLNI EL.

Oroszlánpák közt alszik még a SEINE,

s félalszanak a plexicsúf HAJÓK IS,

álmában turistát azt nem VISZEN

egy sem, sosem, leendjen még HA KÓDIS,

öregségére luggadt, LOMHA GÁLYA…

S bár élni kell, ha (szőke COMB NEGÉLYE)

feljő a nap, a turboid LAPÁTOK

minden szava egy vízbemart, VAK ÁTOK:

„a melltűtök, mely szívből SZÚR LE-FEL,

legyen tinéktek hát a TOUR EIFFEL!”

(Tübingázás)

Hallgasd a zápor- s hagymavert TÜBINGÁT,

a szárnyuk alá búvó VADKACSÁKOK

kis vicceit, megannyi csacska ÁTOK,

míg mélybe húzzák őket néma INDÁK.

Hány rossz poéta sírna itten EPRET,

hogy megtanulna tán HÖLDERLINÜL,

de szívében a túl BÖLCS BERLIN ÜL,

hol pitvar s kamra színtisztára SEPRETT.

Itt nem rinyál a vattabélü FÁCSKA,

s bár fáj a kéj (ha rádagad a RÁCSRA),

itt bévül moccan minden MOCCANÁS,

bodzás vastól vasízű BODZA VÁS,

s a szörpön, mit szét nem LOCSOLNA KÉZ,

csöpp bronzhajónk a Stixen CSOLNAKÁZ.

(Bétsi szelet)

Már búcsú-nótám bukfenczol a MONDSEÉN,

Tótágaskodnak fönt-lent ALPESEK,

Jár hopsz’ a szám, e kecsketánczú MONDÉN,

Hun’ fejre állok, hun’ meg TALP’ESEK.

Hát servus, Bécs, te Wolfgang Kugel MOZART,

te mélycziáni, színlelt MARCIPÁN,

Spielbábuidnak tán a póri KÓC ÁRT,

hogy mandulától nyől, ki HARCI PÁN?

Mindegy. S az is, hogy protkó VOLT-E, HÍD-E

versfújtatód, e nyelvi ALTE SCHMIEDE,

Hisz míder és modor bár szépecskére VÉNÜL,

Én nem fogok már soh’sem élni WIENÜL,

Árkád alatt iázok, s nincs a ZEITGEIST,

mely még hegyezne bennem víni PLAJBÁSZT.

Lövölde tér

Üres a luggadt, szélsepert ég,

Lövölde tér, ősz, szürkület,

a bősz platánok mind leverték

már mérgüket és enyvüket,

a lombjuk tarlott és süket,

csak lóbázzák a koraestét,

keserű, elhányt terhüket,

Baka Pistát ma eltemették,

a vers segít kimondanom,

holnap temetik Csorba Győzőt,

fekszik majd a ravatalon,

Lövölde tér, minden napom

falhoz állítja az előzőt,

bábút egy lőgyakorlaton.

Parapet

A Szív utcában minden este

fát vág egy asszony, hitvány, tarka

pongyolájában semmi teste,

egy kés, egy bárd, egy tompa balta

végén sikong, se kora, se neme,

csak ez a tűz, mi eluralta,

és csak a házak parapet-szeme,

mintha az Isten nézne rajta,

nézné bárányát és a fát,

ahogy cibálja, hasogatja

a bárd, a kés, a tél, a balta

a tarka pongyolát s magát,

míg egy halom lesz asszony és fa

s így mindegyik determinált.

Holdsörte

Hideg a hold nagy udvara.

Hóharmatod szitál le rám,

lámpán a vastag zúzmara,

mélyhűtője a mennynek.

Kis húskoporsó-angyalok

lakják a konyhakész eget,

átsejlenek a fólián

lúdbőrkeresztek, tollhegek.

Nagy világvégi betlehem,

s ha állok cédulámmal pőrén,

Te megmutatkozol nekem,

átsejlesz, mint a vadlibák

műtőcsarnokod lepedőjén,

s rám Bosch-Lehelsz majd, Istenem.

Krétarajz

(Egy Szilágyi Lenke-fotó)

Állnak

valami murván,

két alak,

temetkezési kréta,

váll-vállanak,

nyúlnak hatalmas,

egyik iszik, dohányzik,

a másik lány,

fa vagy szarvas.

Henna Elkeff

Ha fellobog, behorpad.

Már nem is ég, csak bádog,

a rozsda hó kiporlad,

göröngyös semmiség.

Az évből annyi van csak,

amennyit homlokából

egy gyatra téli hajcsat

fölfog, ha elkeféli,

mint engedetlen tincset

drótvékony délutánját,

a foncsort nézi hosszan,

hogy alvad és hidegszik

a morzsolt hennavér.

Megvolt, jól elkefélte.

Egy borítéki gyík

Hogy mért pont gyík magának?

Hogy mért karácsonyi,

mért nyári kert falának

futó víg réz rozi,

ki némán átmozizná

a laska nyári mész-

be égett délutánt?

Gépész és filmszinész

és néző egymagában

telő időnk gyanánt,

míg lassan elnevetgél

a nyár az ősz a tél?

Míg kopogósra dermed

egy borítéki gyík,

fejét titkokba dugja,

belterj és kívüláll,

fehérel, feketél,

betűk hátán betűk,

naná, hiszen levél,

hurok, fonák tetűk?

Mért gyík pont, ő se tudja,

ha válla volna, vonná,

tán levélbontó késnek

még jól lehetne lenni,

magában eltűnődni:

ki önnön küldeménye,

hogy bontja önmagát ki,

ha bévül kinteget?

Naná, hogy nincs megoldva,

cipőfűző, saru,

mit úgy veszünk a boltba,

azt kell megoldani,

a többi néma gyík,

szemünkön cikkan át,

szorítja, fogja távol

egyík a másikát.

Képpár

(Két Bartis Attila-fotó)

Elnézem őt és magamat,

ahogy magában ül velem,

furcsa képpár a maga matt

barnájában, egy műterem

hátteréből a kirakat,

századvég, színpad, jégverem

rivaldájára kirakott

két ismerős és idegen,

hisz több közöm nincs semmivel

hozzám, mint hozzá, két alak

várja, hogy ölébe vegyen,

hogy egyikük a másikat,

de nincsen túl a kereten,

s pózba vágják magányukat.

A dublini vegyszeres füzet^*

(Leopold Bloom édesapjának költeményei)

Előbeszéd post festa

Költém Pesten én, szegény „Virágos Mihály” annó taval s korábban. Némelyikét árkusról másolám, másikját egyenest belé szerzettem e néma tartályba. Egészbe’ avagy még töbször félbe-szerbe, mert biz csak úgy járt reám a Musa, mint a Tsiga-spuckéja, soh’sem vastagon de viszont véknyan, ha tán ezüsten is, így legtöbnyire csak törmedelem, kis csumák maradának a Parnassusi szűz-dohányból. De tán mindegy is, elszíjja ezt is, azt is ugyanegy-pofával Kronos, még tán a töredéknek jobban is megörvend, csak máshogy szelel az, mint a plump epopeia-k ’s regények. Ha el nem emészté őket első horgadalmam, most már maradgyanak: intzik, fityegék.

Ámbátor szomoru, parázs-mélyi emlék mindahány, de attól mégjobban csak aszott dohányos-tsöndör, Tiszának virágja, czinege-szar. Legfénlőbb lapjai azok leendnek, mellyeket maga Jókay Móricz-unk ereszte a szirti-sas szeme elé, s le is kutyapitsáza rendületlenül az Életképek-ben, 1847-es esztendő Julius-ban, éppen hét hónak előtte. Magasságos szájának bigygyedését legfőképen „szivárványdal”-om, s novellám, ami tűzben végzé, vivta ki. S még kivált az, hogy kérém, hasznukat nem vehetvén, adja át őket a Honderű-nek.

Pirulék, mikép a hátolló, s úgy is közlekedék napokig, akár ha az a bolond jószág; viszszának és Tiszának.

De mindegy ez már a Nemzet szine előtt!!!

Oly dolgok tornyulandnak földön és egen, mellyeknek viheder lobogásában, sziklai háborgásában Jókay babérhomloka s az én fűzfa-véknyam egyazon-mód csak dibdáb és kisded-szél. Nem vigasztal ez, hanem csak mértékre int. S hogy van dolog Honunk kebelén, nem csupán a tsetserészés, bizon, ti Lonczik s többiek!!!

Ha Históriánk csizma-száránál, mely jó Daguerre-unkhoz, s csepp magamhoz hasonlatosan fénynyel és setéttel ír, ha őmellette én csak halavány inas-fattyú is leendhetek, ha csak a legalázatosabb ezüst-jodid-ja az eljövendők megörökítésben, úgy az méltó és balzsamos nyugszer leesd a szivre, kinek egy darabkájára e minutomban végérvényleg reácsukja a födelet:

Virág Rudolph fény-írász.

Édesatyám, én egy virág vagyok

– írta Virágos Mihály –

„…sors, nyiss nekem rét”

Atyám, én egy virág vagyok,

Egy virágnak születék,

Feslő bimbóm piheg-pattog,

Ha föl s alá lépdelék.

Lábaimnak gyönge szára,

Fás lészel-é valaha!?

S nem tapos e kar a lábra,

Mint a pampák majoma.

Hanem emelt fővel, fával

Szikla-kertté leendek,

Nem köt gúzsba’ se az Ármány,

Se a büdös beléndek.

Atyám, én egy virág vagyok,

Takarjon vajh’ szemfödél,

Nem leendek, attol tartok,

Sem Osszián, sem Hümér.

Bárh’ ki tudja, meg van írva,

De én még nem olvasok.

Szárba szökő füttyös írmag,

Atyám, én egy virág vagyok.

(Amit ezzel bukréta képiben át is nyújték édes apikám, Virág (Blum) Lipót czímföstőnek 50edik születésnapján, azaz 1828-dik esztendőbe. 13 valék akkoron, mit Ő erősen megkönnyeze.)

Egy „fecskére”, mely viszket

Egy emberként húz a Fecske délnek,

Ahont nincsen nyoma se födélnek,

Ahont csak a szeretsenek laknak,

Szárnyaikkal búcsút csoválgatnak.

Afrikában minek mész te, Fecske,

Kövérebb ott hal, vad és menyecske?

Ha kövérebb, csípje meg a kánya,

A magyar Fecskének itt van a hazája!

(…)

Itt van a’ Te Hazád, ha ember, ha asszon’,

A jóságos Isten akarhová rakjon.

Ne kompolgálj, mint a bolhó büfti,

Hanem ülj a babérodra, füsti!

Végy példát a magyar emberekrül,

Halni kész, de gyáván el nem repül,

Istenem, csak annak növeszsz szárnyat,

Ki nem csap föl költöző madárnak!

Galamb-nóta vázlatja

(Kugler Nátzi cigány-zenésznek)

Az én galambdúczom,

Csípje meg a kánya,

Kisbírónak fia,

Kisbírónak lánya.

Aki nekem abcug,

Utat mutat vajon,

Galambér’ galamb jár,

Nem penig oltalom!

Akár tolla pihét,

Elfú a sóhajom,

Nem lesz mán énnekem,

Csak ez a sóha rossz.

(…)

Gilitze, gilitze,

Ne hagyd el a dútzod,

Jobb ma eggy fészekalj,

mint holnap egy túzok…

refrain:

(arrul lett volna, hogy elfú a szél messzi-messzi földre, sőt Nátzi azt akará, legyen benne átal-menet a tengeren, s úgy tovább, hogy egy galamb könnye áraszttya meg a vizet, de én ellenzettem, magyar nép lakjék otthol, ne Óperenczián. Ezen kicsint összepörzsölődénk a cigánnyal, hiában, csak nem ért az hazához, na! Száraz fához antul jobban, úgyhogy kibékültünk, mégse lett nóta)

Vigétz-dala

(Ezeket Rudolph nagyatyuskánk éneklette, mikoron agg elméje már ellágyula szegénynek, emlékszek reá, egy foga nem volt, ’s ha ellopni néki kis nyoszolyámból sikerült éngemet, el vitt és ringata, míg jó emlékezetű anyuskám nádmézzel viszsza nem édesgetett, közbe’ nagyon rítt. Blum Rudolph nagytata a nádmézet mind megette, addiglan ember-fiat közelébe sem engede magának, majd meg vica-versa, végre meghala.)

(…)

Busuljon a vigétz

Borongós pofája,

Hát wie geht’s, Domine,

Egyre azt cantálja.

Egyre azt cantálja,

Hun tele erszénye,

Ity a pertl’ szálja,

Uty a pertl’ szélje

(…)

refrain:

A virágnak megtiltani nem lehet,

Vigétz-bigétz, guvattszilva, elmehetc.

Meg még ezt:

Krummertádli böllertód,

Hojsen vádli, hojsen tót,

Hojsen hucul és oláh,

Szent Stephan elpáholá.

Aptya czukker fundaluk,

Kecske-becske megnyaluk,

Taube, taube tátva szánk,

Mind bekaptya nagytatánk.

(Meg még ezt is, mi Fénszaruból való:)

Bába bögye arany kallóm,

Gyöngyi viola,

Reptet a sors mint az tsiga,

Szorvát kitola.

(…)

Sas legyek, ha sasnak vagy virága

Tükröm előtt, tükröm előtt hab orczámmal diskurálok.

Virág Rudi, Virág Rudi, szólítom meg enmagamat,

Melyre aztán nyakas szívvel, becsülettel megfelelék,

Azt kérdem meg, ki vagyol te, sasmenésű bérczi titán,

Csak nem hogy egy galambdútzba béhúz a sors, e vak kalóz???

Azt felelem, Virág Rudi, nem valék én dúcznak való,

De az, kinek erős szárnya nem megyen le alkonyattal,

Hanem ott fen csapdos és dúl szegény hazánk kebelében,

Nem a galambdútzban, Rudi, kezemben a beretvával…

A róna télen

Bús az én Galambom,

Ha köd ül a Rónán,

Selyem combinet-ját

Hejde átkarolnám!

Hejde csókot nyomnák

Teste havasára,

Az elolvadt hóra,

Az elolvadt sárra.

Deh’ amég a Rónát

A köd el nem hagyja,

Nem eriszti hozzám

Kedves édesanyja!

refrain:

Hadd el, köd, a rónát,

Azt a ragyogóját!

Mer nagyon ölelnék,

Mer nagyon csókó’nák.

Szivárványdal

A szivárvány hajnalpírkor felszökken az ágyából,

S kifeszíti boltos mellét a rónán.

Nem fogám én tseresznyézni egy tálból,

Kegyelem kenyeret nem kér a szalonnám.

Nekem Kugler Lonczi nem fösti meg az eget,

Nem akasztok véle bajcot, ám bár volna is mivel,

Barna szemöldöke ollyan, mint a szivárvány,

Tarka tehén múúú, múúú, élj luczernán!!!

Nadír sajkáján

(…)

Nyári verőn nem flaszterusoknál,

De búza közt Hérosz pengetem és peng,

Ám egyedül oda, hol szellő sincs, hova lengek,

Hónomból dézsául gördül a gyöngy,

s izzad a korczom.

Nem terem ott Zenit, ó, nem,

Hol aeol hárfáján húsz ujja Nadirnak

Tépni vitorlát nem rest, s nem dagaszttya

Félbarnosz kenyerét péki tekintet,

Gazdai jószág.

Bús, dühödi Zaphir,

Kardallal menekült Aeroport liliomszál,

Bal sarúja bérczre hág, jobbja a völgybe le,

Terped a rettenetes láb, Horisonté.

S reccsen a sajka.

(…)

Befordulám a kamrába

– Élet-Idill és dévajlás –

Befordulám a kamrába, adta-vette setét vót,

Nem felém a beste jószág a pipámnak szurkállót,

Teremtette sötétsége, olyan vagy, mint a szurok,

Lepatténtok egyet róla, s a’ pipámnak beszurok.

Ahogy mondám, úgy is tették, szörcsölődvék csendesen,

Azaz szörcsölődtem vóna, ha nem zavar senkisem,

De a kamra setétjéből, mint valamely kiváltság,

Pindari láng-ajakával előpattant egy jelenség…

Egy kisleány, egy kisleány jött elő a’ lavorból,

Ha nem volt vón vegyszerekből, allig’ ha nem megorrol,

Mer’ én bizon’, mer’ én bizon’ egy szálában állék ott,

S nem úgy, mint amikó’ kisleányt fogadok.

Újabb lapok, 1856-ból

(E rühellett könyvecskét azér nyitám ki egyátaljába, mer’ papirost keresék, hová békörmöljem: vót máma 7 kundschaft; 2 tseléd-féle, 1 Lotte és 1 Roze a buta katonájával, továbbá 3 ember, egyik kutyával, másik golyvás, harmadik biharkeresztesi, valamég 1 pap, kiket rendesen levettem plen air. Ezt akartam összesen béírni. S hogy kinyitám, hát nem költemény lett utóvégre? De! Vagyis jobbára ének-szöveg, arra, amit ad notam fityerésznek a’ berlini inasok. )

Büszke Wien és málé Mailand,

Béfogadni egy se hajland.

(dó-dó do-do-dó) Berlin se szeret,

De mint loncsos medvedolmány

Küsded atkát, elmolyolván

Megtűr éngemet.

(…)

Azt csaholja, „itt a tavasz”

A felhő a selemvágta égen,

Toronyugró fehér kuvasz,

Kire várt a’ berlini nép régen,

S váltig illatozik minden,

Unter den Linden.

(…)

Alig kezdtek pitymallani torkukból a madarak,

Kölcsönmatracz tetvesérül fölszökkentvén magamat,

Minutában dézsa vízzel elrendezém magányom,

S vettem kajla kalapomat Spree-parti kis tanyámon.

(…)

Fölhúzám a jobbik ingem,

S maschinámmal ballagék,

Wurstot vettem két fityingen,

Hozzá eggyért almalét.

De nem alma az, tsak „Apfel”,

Hun van ettül Jonatán!

S azon mód a kérdés tsap fel:

Nem ehetik édes húsból,

Csak a sósból, csak a búsból,

Kinek nintsen hona tán?

(De ezt csak költöttem vót a hazafi poézis végett, mer’ igazság szerént, apfel vagy nem apfel, szép vastag saft vala, nagy kanthiere-bűl mérték kobakszám’, s még friss tsumák is úszkálndoztak benne. Emigránsnak lenni persze így se jó, mer’ az csak olyan, mint a lőcsei kalbász, fehér, asszonnak való.)

(…)

Vándorbot az egy kezembe,

Másikba a maschinám,

Harmadikba nőém lenne,

Vajh’ ki végre karba venne…

S így továm…

De sajnos csak két kezem van.

Árva voltom jelképül,

Beh’ gyakran kell fölsóhajtsak,

Kopasz főnek búbján hajcsatt,

Pár nékül!

(…)

Berlinben vasárnap az a módi,

A Havel és a Spree masamódi

Kijárnak a zöldbe,

S elemózsi.

Sápadtak, fitosak, kalaposkák,

Fönn hordgyák az orruk, de laposkák.

Fele részük Lotte,

Fele Rózsi.

(…)

Az Unter den Linden

Blühegnek a hársak,

Blühegnek a delnők,

A’ madár is társat választ,

Csak én nyelnők nyársat?

Kis kocsijuk tolják,

Megjöttek a gólyák,

Avagy el se mentek innen,

Azt a ragyogóját!

(…)

Nagyságák és kiscselédek,

Tarka forgatag,

Pokróczocskák, büszke plaid-ek

Körbe forganak.

Állok itten zimmegetve

Strázsánt helyemen,

S mikép csokrát a méhecske

lefénképezem.

(másfél Márka volt per Sone)

(…)

Kiszáradott pennám

Mért nyálzottam újra?

Mér tevém ki néktek

Ismég hujjra-pfujra?

Mert e szép tavaszban,

Mint a’ szűzi serke,

Bisereg az ichlet

Mája, szive, lelke.

Mert a napsugárban,

Bármi’ kiapadtan,

A’ rossz tollszárnak is

Ezer rügye pattan.

Ezer bimbó pattan

Rokolán és ingen,

Illemnek fölötte,

És Unter der Linden.

Két Weöres-sor, tűz

Három kanyargó lángnyelv sisteregne,

ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

Három kanyargó lángnyelv sisteregne,

a rácsos ég alatt három szövetnék,

én altiszt volnék, weöres-sort lövetnék,

mely tűz az őszi alkony tiszte lenne.

A garden-parti párkák úgy követnék,

hogy száll a nyárfafüst, faszikra, pernye,

szódás szemükkel úgy néznének ernye,

mint jócukorrá fonnyadt nagykövetnék.

Sophie, Ilonka, Brüll Adél szeretnék

e dísztüzet, hisz nékik tisztelegne,

ott fönt a három drágánk majd örül,

súgnák, hogy itt ülünk e grill körül,

míg főhajtásom tarjaként sziszegne,

ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

Vállfablues

(fenn bothladozva

mélysziviglen)

Egy koranyár, egy korahaj,

szarvacskák roppanása,

botkormányfény és zöldarany,

megányi boldog csigajaj,

szemhéját ha felcsigaházza.

Drapérián és boldogan

álomló nyári vállfa,

már nincs maga, ha maga van,

szivárog téglán, bíboran,

gardróbját át- meg átruházza.

Kis könnyű géz, leng, nem suhan,

alig segít, ha fázna,

s bár ront e hajfáj hajnalon,

nem rontja el talán nagyon,

ha blúzból blues-zá magyarázza.

Pékszombat

Hogy kellenek a szombat reggelek,

hol csigatelve szívem és a szám,

hol kávé brummog, hogyha felkelek

helyettem is, ha nyelvem lomha tán.

Hogy kellene a harsány napsütés,

csíkos terasz egy portugál hotelben,

ropogtatnánk a cukornádat és

szájon csókolnálak a fotelben,

a szádnak boldog pékillata lenne,

és pékfiúcskák sürögnének benne,

épp rollniznának valami csudát,

s mint kakaó a kakaós csigában,

úgy forogna a boldog csönd a szánkban,

csak lusta nyelvünk járná át meg át.

Csigabú

A bánatot, mit tán ma érez,

mint brummogó, halk őszi hangot,

idomítgassa a kezéhez,

gyúrjon belőle kis harangot,

csigát, lovat, s ne kérje számon,

a búanyag rém furcsa jószág,

egy formátlan szomorúságon

cseppet sem segít a valóság.

De hogyha átöleli szépen,

megdédelgeti az ölében,

s csinál a búból búbabát,

tükörbe néz a hülye bánat,

s mert a bánat egy hiú állat,

elvigyorogja tán magát.

A hangyák

Nyaranta megszállnak a hangyák,

mint armadányi puha mák,

tégedet megszállunk ma, mondják,

mint elnyomók szállták volt Panamát.

Sisakot vesznek bérbe, parafát,

az izzadt homlokukra spongyát,

s nem fizetik a tarifát,

viszketünk tőled, baszki, mondják,

és fintorognak feszt a hangyák

(fehér öltöny, bajusz, kalap),

szemükben zakatol a langy mák,

a sívó ópiumi nap,

mi téged elnyomunk ma, mondják,

és elnyomnak egy semmi perc alatt.

Turbógrill

Egy délután, hogy nem volt térerő,

Tubicáné és Tubica kiültek

a műfűre a szviming paul elé,

és hoppon maradásban részesültek.

Kitátották az ápolt csőrüket,

és tollászkodtak, sült emberre várva,

kék volt az ég, a Nokia süket,

szőke manökken szállt át épp Budára.

„Büdös kurvája, nézd hogy’ illeget,

szolárium, oszt’ félig nyers marad”

horkant a férfi s ráfelelt a nő:

„Bevezetjük a turbógrilleket,

és majd nézhetnek, ne krenkold magad,

ha mink leszünk itt minden térerő.”

A hawai hó

Hol van a nyár már, a szép tavalyi,

jönnek a télnek zordon havai,

és a galambok mind el Hawai,

sűlnek a trópus tejbenvajai.

Tubicáéknak nincs is más baja,

csak az ellátás, a mismás kaja,

örökké bambusz, banán, papaya,

hogy égnek áll a Tubica haja,

és így szól: „Renci, ma az Anny-bálon

az egyik bokszos pincért fölzabálom,

nem bánom én, ha AIDS-es is leszek.”

„Te csak ne szarj be, édes kannibálom,

mondja az asszony, előbb megabálom,

s a grill-sós vízbe óvszert is teszek.”

Csalogányok

Mint dalbatű a nyár forró husában,

csattog a csalogány egy varrodában.

Dalolnak szájkiférc a lenge nők,

s kezük alatt a fodros szemfedők.

Csattog a csalogány édes hangja,

varrnak, tillárom, ezüstpuhát,

minden határon túlmenő ruhát,

s klottvarrónők szép emlékeképpen

szalad az olcsó gyászszalag a gépben.

Elkínlódnak a gyári vatelinnal,

amíg az élet fogja, s el nem illan,

mint odafönn a kondenz repülősó,

szellőztetik a szívük szalmiákkal,

fúlnak, kacagnak, miként az Isten adta.

Tillárom, nehéz a csalogánynak,

olyan nehéz, akár egy kasztanyetta,

s estére majd sok pösze és fehér test

kinyújtja magát, mint a rétest.

Mire az éj minden ízükre ráj’ront,

kertek alól eljő értük a fájront,

lavor bokáik is lassan felére hűlnek,

ha a csalogányok biciklijükre ülnek,

és könnyű szívvel hazakarikáznak,

hajuk hullámzik, mint szelíd vetésük,

mert bombabiztos a megélhetésük,

hisz halk halomban várnak rájuk ők,

tillárom haj, a fodros szemfedők.

Rózsakása

Mennyből a város süppedt rózsakása,

azangyalszürke lázas nyammogás,

taposni hórakásról hórakásra,

és élni, halni, csúszni egyre más’,

de rossz, de jó, mint műbőr aktatáska

süket fülén a snassz, hideg fogás,

a puszta drót a húst már rég kivásta,

üres markodban görcs, fontoskodás,

a nagy Szünetben sehol semmi pauza,

mint hálókocsik vérvörös kalauza

viszed a holdat, sonkás és tojás,

ablakrajzfilmek csámpás Mikimauza,

áthelyeznek egy szárnyvonali pauzra,

s hangcsík leszel majd, hosszú cincogás.

Egy szálkás mozihős

Sikált kőtálak, téli kertmozik,

hol az úristen hasonlítkozik,

valami albán, rossz pufajka rajta,

és mint a gázcső, keskenykék az ajka.

S mert varjakként mi folyton vétkezünk,

csurom egy tollgörcs lábunk és kezünk,

a gyarlóságunk, jaj, semmi se rejti,

bús cvikkerét az úr ölébe ejti,

és úgy legyint, mint szálkás mozihős,

ha visszanyelni sincs már könnye sós,

nagy néma roncs, s bár csöppet sem beszédes,

odavakkant egy fád, szomorú nőnek

(a félhomályban lassan összenőnek):

„na álljon fel, és menjünk innen, édes”

Tapírmasé

Az édességnek lassan vége volt, hol hulló fügét füge temet,

s ragacsos, fogközi csillag porozza be a füzetemet,

efű, s fanyar pemet.

Lajhárt az őszi este, hasbeszélt, egy krákogó papírhalott.

A szorgos munka, mint előre-hátra hintázó tapír haladt

a tintamély tereh alatt.

Akképp csattogtam én, akár ha sínné koptatott, botorka szárnyvonat,

Hév csalogány, ki száján át kiférc dalol, ha éppen eltolat,

színlelve víg honát.

Mint életünkön hosszan átfutó vadászharisnya kurta mása,

tegnap megvolt az évezred utolsó holdfogyatkozása,

mondhatni más se.

Zúz, bánya ősz volt, szénelő, csikorgó, sárgás szemfehérrel,

folt hátán folt idő, hol súly és hol homály épphogy a pimfig ér fel,

egy fölsüppedt, kövér jel.

A sárga füstben mézezüst lovacskák bandukoltak Budán át,

s akár egy rájadőlt, szegény kalauz a szív dudáját,

nyomta, nyomta a bánat.

Elhúznak el fasorba legjobb éveink, bokáig érő cickány és menyét,

Elallén rőt avar között százszám rugdosni fényes gesztenyét,

csereg mint kasztanyét.

Lajhárt az ősz, s jön este még, még estébb, dércsipetten,

az ember mint egy vérből és papírból épült puska csetten,

maséból éltünk mind a ketten.

Szívlapát

(holaha zanzák)

„hezitt állok, mást nem tehetek”

Egy originál haza-ötlet

hiányzott péntek éjszaka.

Az égbolt füstös, lomha kotlett,

szállongott rím és vérszaga.

„Elmentem és megyek haza”,

de hogy hová, az fel nem ötlött,

fáradt agyam a fellaza

memórián át kikönyöklött.

A Duna csak folyt és Plaza,

folyott le rajta kurd, török, lett,

múlt és jövő híg halmaza,

folyott le szerzet és öröklet,

elmentem én hová haza,

s a rím kedvéért negyed öt lett.

Ezernyi fajta népbe töppedt,

de hetyke elmebajsza áll,

láttam, egy szónok ordibál:

csak keze van, mit égbe lökhet,

mert bár a múlt merő öröklet,

miért, hogy sorsa íly fatál’,

s csörgőként rázva csontos öklet,

azt hiszi, megdeterminál?

Ha nyelvvel és ha felesel,

ha Cola Light, ha langy melasz,

ha pótkávé, mit teleszel

kenyérrel nénikém tavasz,

ha egyfogaddal megeszel,

a nyammogásod is vigasz,

ha fel-feldobott kő leszel,

ha óvatlan vagy épp ravasz,

és mondjuk puff, és rámesel,

hazám, hazám, te Mol, te Shell,

te szép aranykalászvegasz,

tiéd vagyok, bármit teszel,

tehozzád mindenem ragasz

kodik s adyk.

Mentem haza, s a haza hol van?

halkan szuszogtak kinn a fák,

álltak mint ágyúk, huzagoltan,

s szétágyúzták az éjszakát.

A rím kedvéért: bandukoltam,

mögöttem már a Jászai,

és jöttek vélem szembe holtan

kockacsaták vén ászai,

aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,

itt minden éjjel hídavattás.

Az én hazám kopott kabátú,

de nékem zizzenő dzsoging,

szemében egy-egy szívlapát bú,

csuklik kicsit, kicsit meging,

a forma rácsán rendre átbú

(bár össze kéne tartanom)

a szertelóbált kezü-lábú,

de hazafias tartalom,

mit illenék kiköltenem:

hazám hazám te min – de nem.

Engem a látvány meghazáztat,

én városom megkönnyezem,

Budapest, mint egy nyári láz hat,

és lázmérővel szúr szemen.

Mint szerteszórt, lágy pislogás,

nézlek, higanygőz partidon,

te százszor összejárt kamás’,

mennyit kibír egy versidom,

csámpás rímecskék mennyi ökrét,

és mennyi rep kényt, limlomot,

mi egy kádmélyi szürcs öröklét

rossz lefolyóján elfolyott,

vagy most folyik le rajta épp,

titá titá ez töltelék.

A péntek éj most foszlad át,

keletről bordó kombiné,

tolnak egy rózsaszín ladát

az utcán Zombi s Zombiné.

Mivel a Zombi készüléke

tök lemerült Vecsés alatt,

s az eröltetett feltöltése

leszívta nékik a Ladat.

Hazám, kiírtam már magam,

s ha olykor, dinnyehéj nyomán,

verses lovam megúsztatam,

novell kéne inkább s román,

s ha épp novell, félig román,

vagy tán egészen az,

lírám szájában édesül az étel,

két szék között, az már igaz,

mire megy gyémánttengelyével

ki nem nyugodhat egy lován?

Hazám, te szép vezérfonál,

ne hidd, hogy elveszítelek!

A hajnal már a sarkon áll,

köztisztaságimunka kezd.

Elszódalolt egy évtized,

s bár törmelék az lenne még,

mi csattogott volt, hév tüzed,

akár a gáz, dünnyögve ég,

dünnyög a lumbágós derék,

a század kissé megtized,

kevesebb lend és több kerék,

s nátótag lettek Ischlerék.

Az éjjel bársony nescafék.

Hűltek az utcán, két csapott

kanál és tejporszármazék;

rányitottam a vízcsapot.

Ki ínyenc, az tán fölsikolt,

de lassabb volt a gáz, min

a kávévíz csak tapsikolt,

és dongott, mint a jázmin,

szellőzködött a nagy melegbe,

míg odva mélyén elsimedve

morgott e nyelvi mű miatt,

morogjon, aki buksi medve,

édes hazám, ne vedd szivedre,

hadd legyek hűs

Őszológiai gyakorlatok

(részlet)

„írta Dumpf Endre”

nem is kell más írásjelem

tollam s füzem

meg a csillag aki vezem

én közbe csak következem

huss és ősz van a kórházkertben

az égen szép herélt polóim

úsznak a múltat kergettemben

utol se érnek ápolóim

hisz künn az ég és itt a kert benn

honnant kiszáll a gyönge lélek

míg orvosságot nem vettemben

kanalasat elüldögélek

ámbátor fakó kosztom van

nem sírok sóhajtoztomban

sőt pille pille jó flakon

szállok szinte a pizsamámban

szabadság szerelem a számban

mikor Colával jóllakom

egy fényképész az őszi nap

aranyfürdőjébe mártalak

arcképem bamba ostyám

amely az égen áthalad

elestén és borostán

még nyílnak a völgyben a kerti virágok

még zöldel a nyárfa az ablak előtt

de látod amottan az udvar mélyén

hogy jár a hűtő vaslapátja?

egy őszológián

az ember kinéz és

dől a vers rakásra

fogom és megírom

ó te szép mimézis

megvagy a hatása

csak kinéz ablakán

ott úsznak a versek

szép rácsos papíron

az égbolt hablatyán

itt van az ősz itt van ujjé

s szép mint mindig énekem

isten tudja hogy mivégből

jövök haza a büféből

s húzgálom a zörgő avarban

mint kiskocsit az életem

kórházam nyájas reszkető

meg-megereszkedő

salétromsárga ház

egy omlatag dús has falán

a vadszőlő érrendszere

egy elvirágzott haskötő

szűk cekkere

e nyugton égő lomha napra míly jó

kiülni rád Nadír s Zenit te dőzsöl

lánggyári dél

az elme partján lágy vonszólemíó

míg kúraszerűen levegőzöl

magukra száradt gondolák zörögnek

fútt nyári bél

vannak szavak

amikkel itt az ember

a sírig el fog telve

a körözött

a finom főzelék

vagy épp az elme

kis bögre ősz

avarcsurom

legyek gépparkja

bőrzománc

az élet huss és gyorsan elbüfé

veres körmével föl-le dobrokol

mert jön érte a rókalelkű férj

e hágómén nagyseggű motrokon

de néha enged sorban állani

kissé alája nézni néki

kávégépénél inhalálani

az élvezeteket fenékig

míg él az ember folyton incseleg

az osztályon bár csöppet sincs meleg

hajszál híján kihűltem

rám csomózták a pizsamámat

és mint a tejberizsa máma

déltől egy tömbben ültem

tűbe fűzve

mint az Isten

szikepumpa

fess higanyszál

doktor Hidegh

műtőlámpa

fecskendőfény

mint az Isten

elücsörgök a vállamon

kopasz váll-lap egy k. zubbonyon

komplett majom

nézem az őszt a tévében

az Úristen kétezeregyedik évében

minden hónapban a magyar egyen

rengeteg szart

látni

a női bárány menten eljő

mint rakott szoknya gyapja

kelengyéjét pliszírozó

varróleányka-forma felhő

hajtását hajtására rakja

és lassú szép gyarapja

a szűz fakó remény

elél amíg elél

elmolylik alkonyatra

van itt egy bácsi

egy ezer éve

nagyon kíváncsi

a jobb kezére

körmenetet tart

nagy-nagy pumpával

viszi a jobb kart

balban katéter

a Pista bácsi

engem a nyelv a számba lóbál

jaj Büfés néni fáj nagyon

veri az elmém minden szónál

ezt mondhatom

s ha habzó szálkás deszkastégjén

rugózok én el pá pun dekli

egy köménymag a röppenésem

mely a világot nem érdekli

parázslani sóvár és lankadatlan

büfék teraszán ládd nem elég

aranyzölden az alkonyatban

mire megy a keresztülnézett párizsivég?

alkonyi felhők füstös taraján

életem lángolt Karajan

mert a szépség oly rebbenékeny

mint a gyékeny

lábát mindenki beletörli

de leszarja

ó vérveres klubdélutánok

gombóccá gyűrt zsebkendeje

ki később mennyit sírt utánok

ki freccsent mennyi endeje?

semmi mása senki mása

károm lássa Isten lássa

szegény Dumpfnak

magomlása

mint egy lapos tehervonat

üresen jött üresen ment

elment a nap

csak az este vízszintese

arany kese és fekete

óh ti csöppet sem nikotinsárga

kórháztrafiki őszök

izzik a fák szarvasbőrnadrágja

s a horkanások oly ismerősök

csak rágni rágni mint a nyúl

répát ropit vagy avarillat

én ezt szeretem mondhatatlanul

már ami engem illet

szem rokona

szem boldog ősze

nem vagyok szent kinek

mondta a pősze

mint a disznó issza dögönyzi

nem ám melegítő nem felkeverő

semmi expresso cappuccino

semmi finó

potyaleső bácsink állva beönzi

mint kávéport az ideges eső

ülünk egymás angyalok

pad vagyol és pad vagyok

akik szépen andalog

ámbár ideiglen

géz a gézben vagy gyalog

élten élni nagy dolog

tiszta kár hogy meghalok

pedig nem

az ablakon túl gyászfák őszi fitnesz

nincs más a halló- és látóterembe

csak a papír és rajt e kis grafitnesz

miután behoztak a kórterembe

felhorgad itt benn néha még a nyár

úgy hussan által miképp egy beöntés

mely a beutaltnak fejenként kijár

hogy fel sem tudja kapni a köntöst

bár az úgyis csak le-letolni gátol

az én múltam fájdalmas irrigátor

zománcos kelyhét sírva pumpolom

miképp a sliccgomb el a pizsamától

Büfés néni ne dobjon el magától

csárdásos kezicsókolom

egy háromlábú apáca

futott utánam éjjel

volt nála nyalóka bélyeg

kisfiú kiabálta

sütnivaló öcsikénk

kiabálta hogy hívnak

nem mondtam meg

azt mondtam Lalika

az ősz családja:

elfekmenye

elfekvője

tejsír a hold

van rá nincs oka

véndedóvók

oszlopcsarnoka

álló fasz éj

ahol a halál

angyaltollal

xilofonizál

bejön hatalmas

kezdőbetűvel

bejön böllérném

lázlappal tűvel

lepedőm meglássa

ne nézzen úgy rám

nézzen szépen

körömhintóm

a szürke égen

hajnali sírás ó

első sugárát

távolsági buszon

a hajnal épp

préseli magát át

tubusom tubusom

gurgulánt robajjal

ínygyulladását

mint a nyíl

corsodyl corsodyl

nem őszül

máma szépen

egy néni áll a járdán

vérében kéremszépen

egy nagy csontos kerti pad van

szembe vélem de nem ül

hónapszámra senki abban

csak az ősz ül egyedül

fütyörész és elterpeszked

rút hűtőszekrény gyanánt

ám hogy minden cinke reszket

arra rá se ránt

az élet kontyos és gonosz Dagály

büfésnők pláne mint egy papagáj

feltartott fején úszósapka van

viszont alantján rúg mint vad bivaly

de várjátok csak cifra kentagáják

azért a víz az úr

odafönt már vadludaznak

vadludaznak

s az utazók elutaznak

csak a rigók reggeliznek

nem bolháznak

nem biliznek

már a nap is kisütőben

az udvar mélyi hűtőben

ki múlatoztál annyi szar diván

és tested és heved

és mérged már alig van

te őszi nap te féltekénkre ömlő

fakópiroska asszonykardigán

te láss el engem orvosiglan

ne ám doktor Hidegh

ebédem

ízes tésztára volt rugó

sej haj nem éden

mint zsebórában

összebútt rugó

az életem úgy élem

betegtársak jertek

ketyegjetek vélem

bensőmből hallom hangomat

morgányát egy betegnek

két bátyám lélek és szomat’

sértetten elketyegnek

s a szív az őszi gipszvonat

csühögő meg-megálló

elrágcsálom a Chipsomat

pizsamás bús daráló

nem hasít más semmi

csendespihenőmbe

csak a Chips mit enni

számba kezem tőm be

jobb szeretnék lenni

már a temetőmbe’

ó hordatag levél

ugyan hová levél

kit sivatagi szél

hol kétpúpú hol egy se

melltartó őszi rónán

peder hegyesre

gyűrkél laposra

elment a posta

egy körte szőre nőhet-e

ezt kérdezem egy bő hete

bár nem tudom mér érdekel

hogy írnom is le kell

másrészt ez azt is fölvete

hogy hát egy körte ölhet-e

úgy értem persze túl a tényen

hogy nől-e szőr a fényen

na és ha sörte nőne rajta

na és ha lompos nagy kövér

az őszi éj ma főnövér

vonul fejét lehajta

de én jól látom holdas szűz inát

anélkül hogy elnagyzolom

bármikor le is rajzolom

a bugyin át

minden toaletten

csend ül

papír egy szálka se

lendül

éled az

esti domesztosz

nincs kosz

ne félj

fagylaltkötény szalonkabát

műsorán Chopin és Schöller

a szél kifújja

a rossz dohos ballon szagát

ha őszi allék murvát járja föl-le

nyelve és ujja

az undok bélmosás után

melyet rám rótt főorvosom

keresztutam rovom sután

mit sajna össze is fosom

de az vesse rám első kövét

aki nem fájlalná e diétát

s nem ringatná el az övét

miképp Jézus Piétát

takarodókor se jobb a helyzet

eléggé marad a fentebb jelzett

kálvária

mert a tegnapi napon suttyomban

két kis zsák gipszet^* elfogyasztottam

na ja

hej pillangó pillangó

ha folyton szalonnát eszel

magad is egy nagy disznó leszel

röförészel szárnyalógol

s hiába eszel pillangót

nem segítel hej a dolgon

az egészség nem vica versa

az ősz zakóján

mennyi sárga folt

egész álló éjjel

borsót abrakolt

sárgaborsó vére

nézlek szótlanul

békés barna lombok

hasmenése hull

a Pista bácsi

jön-megy és mondja

most meg mi van

drótom kivan

varrjon az asszony

piros zászlóból

mind klottgatyát?

ki hordja el

tán a tűzoltók

munkásőrök

pucája őszi éjjel

izzik a galagonya

csattog a závár

a pista bácsi

nappali foga

a költők dáriusi perzsák

ki-kifakadnak mint egy verszsák

még annyi sor és rím zörögne bennem

de el kell EKG-re mennem

fel verde szívem cimbalomra hát

s hangszertokom derék ballonkabát

bár tejberizsa rizzsel szép ebéd volt

s tornác kedvében bukfencet hányt az égbolt

hányt mindenfélet

a külsérelmem fájton fájva kékül

mivel vascsőből zuhanyrózsa nélkül

foly rám az élet

elhussanó regények kínjaim már

a költés nékem őrleményi rímtár

virágok hajh’ te nőnyár és te hímnyár

nem érdekeltek

ti őszológiában oly jártas bamba kertek

ti tarkatűrt pojácák ti kékrezöldre vertek

kik híg azúr között nagy nyögtönben hevertek

szerbusztok immár

Trotzdem Béla

tirolizakóban

járt ránk mint az Isten

minden gimnáziumi

cigaretta húgyszagú

s májkrém a szájcsók

ezt tudni kell

szól a tilinkó

tirolizakód

az őszi ég az őszi ég

micsoda csillagokkal ég

micsoda csillogó lukak

verik az apró nyálukat

nap és hold hím és nőcsiga

fogja magát a kocsiba

s e szertevont ezüst batár

a szemhatár

az értől az óceánig

szegény vénám

körülállom

rongyos kutya

egy pungányi

vattaponpon

se elég rád

Duna-deltám

te jó cukor te jó csoki

ki olvadsz holdas éjjelen

te lelki és te comboki

naponta légy jelen

kávéscsészémben reggelen

te háti és te homloki

te kender és te len

kiért elomlok én

az vagy nekem

Dumpf E. kenyér

egy rongy rima timsós teste

kéne reggel kéne este

csússzon engem

hája rengem

masírozzon tarkón engem

őszi reggel

könnyűsúlyú tejföl

kiflivégünk

Dumpf beutalt kelj föl

és járj

fel ma költő fel ma versre

lelkem repül mint a virsli

vágyódva egy Büfés társra

semmi mársra

álmodtam éppen

lenge édes álmot

és szándékosan felköhögött

mint egy slájmot

Büfés néni torkába a holdpor

belerekedt

és bizony kiköhögi olykor

a gyerekeket

terhesanyák üstöllést

hagyjátok a füstöllést

merő rémbolt volt az éjjel

jött és engem kergetett

karszalaggal engedéllyel

hogy megsüthet megehet

én futottam félpucéron

fülem farkam lefegtek

aztán túllőttek a célon

megfogtak és megettek

a holdsütötte kórteremben

hát nem egy bicigli terem benn?

jaj de nehéz élni

a rúdján mint egy tünemény

W.-né habos sütemény

ül a Büfés néni

ha megyek visszaváltani

álmomban meg-megkérdezem

hordsz-e melltartót Büfés néni

mert nekem itt a két kezem

tiszta selyem meg lehet nézni

bocsássál meg ha zavarom

de mondani ezt nem merem

magától értse meg nekem

ahogy nézem ciciügyetlen

csomó flakonnal az ölemben

mint Colanász az avaron

nővéreim ti Vad angyalok

ha folytatás van mehetek gyalog

a Kútvölgyibe hová a király?

csak neki nemcsak pucér csésze jár?

nemcsak a hivatalos

gyárilag szaros?

csak neki tussolóján virít a rózsa?

és van papírja lehúzója?

de erre valók a tébé-kártyák

erre valók a rőzse dalok

kitörlöm én hej ti Vad angyalok

nővéreim magyar proletárkák

odaát a fehér padon

nem ül senki csak a kedvem

van rajta egy sötét balon

ott ül ebben

hol vadul hol szelídebben

hol árad hol elapadom

sötét balon ül a kedven

és a padon

kanárisárga helikopterek

istennők büfésnők zörgő lengetek

kik láng ajakkal már lelengetek

a fákról lassan tömegesen

az értelemre merőlegesen

ebéd után kávét melengetek

madártej lett az osztályon

nem is kimondottabban ócska

ami csak inger szemszájon

nyolc kanál vékony napocska

mondjuk levében szerteázott

de még annál is folyósabb

és tetejéről fájón hiányzott

haldokló hattyúnk a tojáshab

jelzem bizonyos P. b.-csi bögréjét

csurom púposáig kellett rakni

ő élvezze ki mindannak kéjét

amit csak egy madártej tud adni

ki tudja ha nékem ilyen jobbom lenne

én is kiélveznék biztos a helyembe

kórtermeinkből száll a

csokigipszpor

hasig lobog az ősz barhentruhája

leéve fürjjel csalogánnyal

e mély park fülig van madárral

kékítőt old az ég vizitkor

nem zerge a haraszt

ha szél nem pfújol

ha szeretsz egy araszt

pizsamámba bújol

az avar a gondnokságnak

folyton bezavar

bezzeg ha a fákról

söprű hullna és lapát

nem ez az izgága lombkosz

megoldaná a problémát

jő az este tompa dárda

át meg át

verdesdi az esőcseppek

fátyolát

áll az esőben Krúdy Gyula

zárva az összes gyógyiroda

nemrég történt egyszer

szegény Jézuskának

a fasz Pilátussal

kis feszkója támadt

mit csináljon? lefejelje?

de ha nem egy verekedős

majd elhúzott szerencsére

mi meg kaptunk keménytojást

árva orcám belétek fúrom immár

ti száraz könnyek forró vacakok

ti tejszínhabba forgó kukacok

ti hű ebebbek megcsalt vágyaimnál

elszisszenő szerelmes űrgiliszták

borítsátok rám égi tálatok

hisz minden este bál van nálatok

itt lent az ember gyorsan alkonyul

lecsapja mint egy Baseball-sapka siltjét

és már sötét van akárhova nyúl

a mély fasorba lelkem belerémül

ha mint a sír a büfé szája zárva

vadgesztenyék ti jertek halk pürémül

ragyogjatok rám purdé kiskirál

két zsömlémet egy kiflimet

sétáltatom mint egy himet

más azt úgysem sétáltati

étkezdében holdsütéskor

beszállnak a konyhalányok

péki holdfény rontok rájok

tőlem nem kell sikongati

csak viccelek

egyszer éjjel azt álmodta

vezetett egy repülőt

de egy kicsit elkapkodta

s bizonyos férj belelőtt

benzinszagú vére folyt a

hátán föl se vette sőt

elegánsan kiugrotta

melynek folytán szárnya nőtt

ó őszi kikerics

ó űrtartalmi ég

fekszel a fűbe s fával

nem szép

ami szép

már a nap is lemenőben

a vérnyomás egy Büfésnőben

kötött tarkóját nincs ki meglazítja

nem mondja néki alkony vagy ilyesmi

és nem fogja a raktárban kilesni

ahogy betétjét igazítja

csörög-morog a gyönge elme

a márgaszürke gyöngykavics

én gyöngy vagyok melyet lenyelve

más szempontból a garat is

a gondolatom gumitalpon

nem ilyen kényszerfélcipősen

szalad a kerti úton halkon

szalad sudáran és velősen

nem ilyen kényszerpizsamásan

nem kérném szépen és alássan

a szív nekem nem lételem

bizonyos személyt sose lássam

a kert mélyén az elmúlás van

hol búvok büffésnőtelen

fél uzsonnányi mosolya

a fogszabályzó

intim ketrecében

kiflis szivárvány

felragyog nékem

az örökíró kicsi nyál

belemártja ír egy verset

mér a költő micsinál?

járóbeteg

az ontológián

a lét ipar

a végtelen bezár

hűs gyermek-pissoire

ácsorogtom

a csillagok alatt

azt álmodtam

púpozott kanál

Nescafé voltam

nagy hujával hejjel

jött a nővér

miért éppen feketében?

mert engem vitt zuhanyozni

gyászzenekarral

állami tejjel

szép mézvirág

jó nézni rád

piciny bödön

mely sírba dön

ziháló forró kofferek

herpeszben ég a rózsa ajkuk

mennek magányos csapatokban

a csúszós és nyikorgó Szabadság

(Gyógy és Strand) fürdők felé

döcög a rakott szoknya rajtuk

s meleg síkojtó orkándzsekik

járnak nekik

orvosilag fáj és feszül az ínjuk

múlt heti Ifjúsági Magazinjuk

rejti a nagyalakú retikül

amely jut osztályrészükül

a virágos fürdősapka mellett

s zöldalma szappan

egy őszi légy ma megbolondult

cicanadrágot húzott és zajos

fésűjével sétálni indult

mert a halál oly illatos

kiáltozott és ordinári

molesztálta a vendégeket

akkora volt mint egy kanári

papuccsal kellett agyondobálni

csak úgy nyekedt

mint egy derűs orángután

mágnespatkóba léptem

s négy égtáj széjjel rángatán

itt Chipsezek középen

a két kezem kitárt irány

tű vérző lombesésben

pirgek-pörgök magam után

mágnespatkóba lépten

hízlalok egy másnis állat

melynek neve önsajnálat

s a konyhaszárnyon szeppenten lesem

a vértelen nagy combokat

sétáltató bús konyhalányokat

én önnön marhám önnön hentesem

kin nem segíthetsz büfésném te sem

nem jár világ kedvébe

Büfés néni elege van

kirakja a lófasz-táblát

mindenkinek seggébe

itt van az ősz huss egy-kettőre

maró setét cseppel tele

mint kéményseprők zsebkendője

vonul az ég Csepel fele

repül az ősznek szarva-tőgye

torkomig csügg a bőnye le

bár náthaimnak szárnya nőne

és elrepülhetnék vele

hisz életemnek semmi jója

lehull az este vasgolyója

kisülget kémény és kalács

de énnékem nem sül ki ó jaj

csak szám előtt a vipla sóhaj

s kályhám ölén a puszta rács

ha kulcslukandó néma éjen

reám szökkent a szégyen

a harisnyája résén

Büfésnőm kilesém én

pirosra néztem szememet

de mit tegyek

se nem hord

se nem szeret

egy kórházbüfé vitrinébe’ égek

vak mignonok között

e. papírra és jégkrémre várva

szégyenlobogó

hattyú az orcám

löknek tolongánt

sorra kerülnek

engem

kirúgom a kunyhóm ólát

ide a legjobbik Colát

aranyvirág mért mond nemet

és mért extra sorban állat

Büfésnő létre engemet

a büfében sej engemet

lábam kőből fejem kábul

sárga csikóm fakó lovam

porcelánodon aláhull

heló Uram

fakó lovam én de facto

rád támasztom

és a hideg porcelánon

sárga csikóm alácsurran

nénémasszony

március Idusán

Táncsics cipőjéből

színésznők ittak

amíg csak tudtak

kiket a lovak elé fogtak

azok se nyafogtak

sőt

a költők édes tele szájjal járnak

benne sebbel lobbal égett

vasalózsinórral régi bakelittal

csokikoporsóval

úgy estefelé egy vasárnap

a rohadt alma végett

szaros vasárnap délutánok

titeket úgy utálok

nincs büfé ügyelet se

köptetőm egy nyelet se

melyre vágyom

s eldobható colásflakon

le-föl gurul az ágyon

csendelpihenő alakom

te szelíd sivatag puha dűne

nem fog rajtad hétköznap ünnep

te a kórház szőke hajója

köpenyedben a lenge porban

úszol két ciciteve a laborban

te szép higiéné

Korn Ilonka Pupu Tevéné

az őszológiában olykor gyakori

a névváltoztatás ki tudja mér’

az idő doktor Takony Tihamér

de úgy mutatkozik be: takoni

és félrehívja azt ki félreér

ti bár ki merné félreérteni

ránéz és már remegnek térdei

hogy ne őt szúrja ki az istenér’

az idő csak megy gúnyos lakoni

kushadnak mind a fűben mint a baltak

„na most mi van ti bamba beutaltak

frissen kiáltsátok hogy Takony”

és nincs apellát völgyön és hegyen

dörög a kórus, mert ez így megyen

és ráfelel a visszhangos Bakony

noteszomba

belecsuktam

egy kis törpét

éjszakára

misetörpét

ott zakatol

gyufavarró

kiskönyvíró

lilliputi

írásszabó

kisiparos

cserebogár

Imre

kórházalji kopasz parkerdőben

meddőhányók állnak eredően

meddőhányók mutassátok híven

mely oldalon konzervdobog szívem

Mira vize Mira vize

diaré

összevize összevize

s beszaré

lágy göngyölegjük csörgetik a lombok

itt van az ősz már két rekesz

Traubitól csütörtököt mondok

és kinevet egy durva szekeres

a nyers erő mit ér pedig bolondok

kánkán csomót Büfésném ne keress

rakd neki szét aki egy pondrok

de szekurityban sikeres

nagy ház a világ rossz a gondnok

ne kérdezd hát hogy mér szeress

amért a szoknyakorc a gombot

amért a málló őszi lombot

csak mert szemem szám véreres

amért májust az óvszeres

azért szeress

köhögök mérges trombitát

a természet züllött zörögde

mikor lefekszek

és egyéb nyugtalan lombú

Chipsek meg kekszek

egyszer egy pilóta

a torkomra ment nohát

én szeretem magát meg a nugát

bele vagyok hazám törődve

a sprőd avarba mint egy koffer

melyet a szívem térde üt-ver

szamár a dobját őszről őszre

az élet jön-megy mint a gólya

de az én pakkom költözetlen

de púpom s szárnyam öltözetlen

felszabdalta az ősz ollója

befűz megint az obligát bú

legkisebb fokomon is átbú

rám tevegel

s én tarlok ott mint kerti bábu

aki a farszín holdra bámul

lengő tekel

akós hordóban nyúlfülhosszú árnyak

sétám rovom a vörös kórházkertben

égi skutellák kissé összeverten

fenn röpködő zománcok égi pillék

mind azt zihogják én már messze szálljak

Olaszba ámbár Nyíregyháza is szép

csak az embert ne hagyja a reménység

mi nő és nő mint gránátalma fákon

s fanyar korom lesz fönn a barna ágon

melyet leráz a puffanó sötétség

leeresztett melluszoda

vagy őszi ég

szellős légkombiné

szemúszom innen és oda

a könnyem sarkig ég

beléd selyem csoda

feljön a hold

nagy lefolyója messze ellát

mint aki jól végezte dolgát

azt álmodtam hogy gyógy és fölkenőcs

hogy ködparasztok mofettát pipálnak

hogy kénnel élt és halt meg minden ős

s a kis pulyák mézes ként inhalálnak

lobog batárunk forró sárga ház

az űri hévben horkoló salétrom

s mert fürdőn fokról fokra nő a láz

ég s föld között már készen áll a létrom

száz punga csillag pezsg és sistereg

tessékelnek a fürdőmesterek

s én forgolódom itt csak eltemetve

az éjiszapban mint a fing a medve

s még a fürdőjegyem se találom

ez az álom

ó kertem vad vidékem

mit vetkeztedben ad rád

ama hatalmas úr

a lógó öltönynadrág

sós jódos farzsebében

ücsörgök éppen

amikor benyúl értem

útra kelünk megyünk a gőzbe

izzadva sírva kergetőzve

csak ami jár csak ami jár

beutalatlan fakultatíve

hideg ebédet s uzsonnát víve

dúlnak a csókos ütközetek

kis Nagybetű is jár tán nékünk

akik az élet héján élünk

kifogyatollal szerelmesen

hazafelé ha száll a búszunk

egymás Colába belehúzunk

s büfézünk az őszi avaron

mint kis piros

mind sóhajvalagú

mókásan világospiros

megannyi angyalbikini

mert máma uszoda volt

mennek a napköziből

haza a légitehénkék

klór és pinácska szagú

mennek az alkonyattal

a Hádész-termálfürdőben

vajon mikor kell surlóden?

a szent mihályi viziló

mikor

nyikor?

Uram hadard be őket is

a híg gyönyörbe mint a copfos

kislányokat kiket a plébi

nagy nevettükben összefogdos

vagy mint egy fújva letegedző

bordásfalforró intimtornaedző

hadard Uram be néha-néha őket

bizonyos egészségügyi nőket

seggreverősdit játszanak a lombok

saját dugámban nem tolongok

szemem máglyarakása lángol

kibújok méltatlan rossz pizsamámból

amit kivert a félsz e nagyhatalmú só

egy osztály sőt egy világ bajnoka

megnézhetsz majd az Eurosporton

ahogy csak kiférek a torkom

cogito ergo sumo

gecim^*

te forró pántlikám

selyemhalál

szökőkutam

egy holdvilágos éjszakán

betöröm véled a tévé

képernyőjét

ezen a fürdő furcsa esten

hol nyikorgat a zárórámi vágy

e lombokfútta önfeledt nyugágy

tejném és vajvám

bánnám is én ha ezerével

becsapna szőrös parizerével

csak mondott büfésnő a dajnám

volna ő ápolt s én az ápja

szekurityja és istápja

ki boldog hogyha diványára vont

sors nyiss nekem masszázsszalont

ó ember és

büfés

de nagy

felöltözött

lágy trágya vagy

fodrásztól jövet az a sok

gesztenyepurdé hogy kopogott

hideg hajlakkon hideg daueren

ó mahagóni bukósisakok

körömcipősek orkánkabántak

de rá se rántak

nyikorgó kosaras melltartóban

igyekezett haza meghatóan

egy őszi estben mind ahány Kató van

s Erzsébet s Mária

utazni kellett

automatába

beraktam a poharam

mosolyogtam

kivettem a poharam

belenéztem

benne voltam

fekete fehér

Nestlé

útlevér

egy teáskanállal szentjános-bogarat

világítson éjjel amikor bagarol

két kezem ügyébe rakom a poharat

mibe kapaszkodjam amikor kiürül

egy őszológus félcipőbe’ jár csak

meg félkabátban fél s negyed ballonban

a túrt avar a pizsama alá csap

és meztelen bokán nyalintja nyomban

az őszológiában egy a napszak

s e délután és este közti sávban

a szívig ér az édes rothatag szag

hol andalog a lélek elmúlásan

az ember felnő felnő és lelappa

még rá se lép e gyűrött irkalapra

már kucorodhat össze mindhiában

kezében ernyő fején nyúlkalapja

s a kórházkert a nedves kurta mappa

reá csukódik lassúdan és puhádan

ma sajtos tészta lett

mint mámoros

harapdány női haj

mit konyhalány nagy

sebbel hátradob

és úgy aranylott a kevés olaj

mint egy sohaj

amelyre sajt is omlett

ha torkig érő boggal érkezel

foggal kötöm ki mint a farkasok

színspirituszban alszunk éjszaka

csúszkálunk piros tamburán

a húnyt szemed mögött

te szürke kis veréb

ki mind Emánuel

ti elült papagáj

összeszorított lélek

színes ceruzával

a húnyt szemem mögött

beh befűtenélek

ha megy a bankba

nem néz rám szinte föllök

nagy nyeregmarta combok

nagy jégipari tüllök

alatt belényilallva

vidám bicikliküllök

de hogy ha én kihűlök

ott fog majd sírni

a bankba

szökőkutak ti parkok

bús bidéi

sikoltsatok e kongó

őszi éji

kollektív fürdőszobában

magányceruzák

ifjú szőke lépcső voltam

jártam rajtam fel-alá

kánikulában köpenyek alatt

nem volt korlátom

belém tettek egy liftet

többet nem láttam

beleszorultam

itt az ősz elborultam

mint eltévedt és meghökkent fiúcskák

halk hangon sírdogálnak a szelek

rőt ékszerboltjuk zörgetik a csókák

a kórházkertben melyet átszelek

az őszológián az jött divatba

hogy minden tréfás délutánon

kigurítják a babpumpát a napra

majd két Vad angyal fülig alányom

következtükben fölfuvalkodom

és sírdogálnak bennem a szelek

a seprűhordta belső udvaron

repülnék ám a sorsom visszanyom

téged szabadság eleresztelek

zavarva lelkem bomló luftballon

a déli nap ma gyúladt és heves

az ínyvicsorgó őszi égen

a pattanásán viccesen lecsorgó

lebbencsleves

naná majd madártej az én eleségem

e helyt hol sajnosan lakom

pizsamám ujja földig ér

szökdelve nézem ablakomból

ahogy a lombok ravatala tombol

meredt klottfényben áll az aszfalt

hullák alatt terítik így az asztalt

sose jön vonat

felbakolt őrház

őzbakolt felház

kesereg a vasutas

mindkettőnek szőrös lába

egy sincs benne tévé

besüt rajt a hold

Kovászos Ilonkánk

sütős vasaló

hej-haj

nincs benne a szabályzatban

semmi ami jó

jó lenne végre

valami

valami jó kis

valami

nyári kolbász

téli szalami

a forró ölfa itt is nyítton jajgat

Kásztor János és Sósné

itt nemkülönben üzekednek

a vér se alávalóbb a papírvattán

csak be kell hozni vagy

beküldetni hozzátartozóval

de éppúgy rendelkezésre bocsátja

nővérünk alapos okkal

vagy köhögéskor nemkülönben

ha jajgat a forró ölfa nyítton

Kásztor János és Sósné

p. levesemben dől a vér

én már nem udvarolok sajna

halk combok alatt

aki becsapott parizerrel

szalad velem egy főnövér

a szentmihály lován

kis bajca leng akár a tenger

egy szál központifűtéses köpenyben

hogy fut a szajna

az alkony göngyölegje

ott zörög gyöngy öledbe

egy nagytúró buszon

Colás üveg skutella

forró szerbuszom

zárás előtt e boglya húsbolt

ajkán még alvadt déli rúzs volt

a számba mélyen beledúdolt

szép emlékek véraláfutása

kedélyemnek az alagút ássa

ami szokása

szép tor lesz nagy büfé

f. májjal rizsleves sodó

datolyakása

egy őszi disznó bő hasából

a holt zsigerek magasából

ha rád szakad a tiszta kékség

ha felhasad e bélszalonna

s a lélek habzó szélbe lobban

bélmosónőké a reménység

meghalt szegény Duplavé H-né

ordítozott Duplavé H-val

be ne csinálj te babavénség

de hiába egy-egy vasárnap

zengett a kórház

ágytál és étel

két próbatétel

az én fogmosó

poharamba

sokat nézek magamba

eszegek vattát

iszogok könnyet

hegyezek kávémba ceruzát

fehéret feketét tarkát

ölelő karom árván

nyitásra várván

emelgetem kitárván

csak el ne repüljek

mert akkor ha jövel

pont nem leszek sehol

hanem elrepülvel

ezért aztán ezennel

egyik szabad kezemmel

megfogom a büférácsot

a másik csak repkedgessen

ámbárd nehogy úgy tűnhessen

hogy én rá-rálegyintek

szerelmetes kedvesemre

pláne „lófasz”-t intek

amit nehogy zokon venne

s dafke ki se nyitna

óh be nehéz várni

elszáll a csöppnyi alkohól a

rumos meggyből

s a medvebarna alkony óla

üres egyből

aranypapírját már a nap

mindet lehányta

s ha gondos ápolónk az éj

nagy szodéztában ráharap

lesz gurranó kacagda nőnap

sejehéj

az Eurosporton három óra tájban

mikor a nővér tátott szájjal alszik

kis öregember golfozik magában

nem túl ügyes bár lohol és igyekszik

kifakaff néha bele-belerúg

villanyszervízkocsijába

ilyenkor felhorkan a nővér

isten barna papírzacskója

én ujjam májkrémlibidóm

de cakkos féme éle megvág

konzervnyitó bácsi följön

a konyháról nagy van neki

lőcsei fehér ember

Jézusmáriám zenit s nadír

csak a nullám kerekedik

hiába is tárogatom

madárszárnyú fiókomat

hát én mivel etesselek

hát énnekem ki a fasírt

mint a széklet elrekedek

összecsukom tárogatóm

isten hozzád üres papír

meleg van mintha

zsírszalonna

tüzében úsznék

pírja volna

selyem volna

mégis kitöpörtyű

énnékem már e földi nász kicsi

ha feldobom a felhők talpmasszázsa

egy hernyóbársony tömpe gyászkocsi

vesz kezelésbe marka mint a mázsa

roppant kezéből csüggök majd alant

s bár félek kissé nehogy eleresszen

himbálóztomban zengek mint a lant

szemüveg lázlap kis bajuszka dresszem

szép délibáb az őszi délután

gurul velem az égi ágyútalpon

s ha kérditek majd fülbesúgva halkan

„az ott kezedbe úszósapka tán”

én odavágom néktek vérfagyaltan

„á csak a skalpom”

az őszmellű az óriás

a nagy fehérhúsú kovács

kosaras melltartóba jő

s lehull a bugyi és a rács

az összes forradalomé

oh égbe fúlhant

gajdoló torok

babérokra én nem török

szerbusztok magyar doktorok

szerbusz dalárda

énekléstől berekedtem

hurkalevestől okádtam

egy üst alatt

zengett a járda

uzsonnára Túró Rudolf

tejüzem tiszapalkony

a felhők november

szabású majmok

rajtuk narancsszín lember

szalad a jogging alkony

orángután tokaszalonba

lázhőmérőm

felszökött

alig tudok

umtatta

az éj kövér ölében

ülök némán nyugodtan

zubbonyban mint a pékek

kissé villanyborotvan

meg-megcsíp még az áram

nem moccanok picit se

hogy nehogy fumigáljam

méri a lázam

én bársonyát halkan beporzó

Istenem most nézz le rám itt

egymás szájában két vadorzó

úgy ülünk mint a puha gránit

két rágógumitorzó

és más se számít

húshajlékomban többé nem bizom

mivégre tudná holmi nedv

mivégre vér és kedvizom

bolyongván folyosóimon

hogy honnét jő és merre megy

sötét szegény Dumpf éjszakája

elszürkült tarka lelke egy

önfarkahúzta léha páva

koppan a padlón néma pá-ja

a Scholl-papucs a csőr a begy

ki a faszom onanizál

ki a faszom szakszervezet

az orromnál fogva vezet

Nővértanács

Vaskongresszus

adjál nekem szabad kezet

egy képernyőnyi bús szünetjel

Traubiszódám fogom fülön

nem bajlódok én már szürettel

fürt szőlőmet megfésülöm

elmézem egybe és külön

ahogy a mustos ég tüzet nyel

mi hátravan már átülöm

egy paddal egy füzettel

őszi madár ki mord a lombban

mord vagyok én is bordalomban

és az osztályon nincs személy

nincsen fivér és nincsen nővér

kit megindít a fröccsenő vér

s a rám kitátott pincemély

kérges hernyó

nem jó nem jó

fehér kenyér

halottak fasza

mind sületlen

mondja P.b.-csi

teljes kiőrlés

é a jövő

az én vérem már mint a dobgép

egy szárnyvasúti presszó

megy magától szív és pohár

mintha még privát dobognék

bár ez erre rossz szó

a gyúlt borosta már kiüti őszöm

legelgetén

lassan megmérgeződöm

a Büfés néni ordas nagy tehén

buszhoz siet s elhagyja gőzölögve

a halni készülő Dumpf Endrét mindörökre

hol vagytok ti

összes művek

bőrbekötvék

vastagok

rőt avarban

őszes művak

görbehájan

baktatok

még itt az ősz e kórházkerti zerge

minden nap egy-egy lombszedő lapát

de már a lépvető tél elközelge

orromban érzem gyantás illatát

még odakenve száján csöppnyi rúzsa

szemöldökén még ott a barna Lolli

de egy sikollyal színcsupaszra húzza

ó jaj meg kell halni meg kell halni

ó téli délutánok

a tányérsapkakék

alatt orángutánok

bolhádzó hóekék

az ablakban hol állok

a fogatlan sötét

a rút mignon világot

ínyenc harapja szét

hervad már ügetünk

eltévedt lovasok

szobrok a dermedt

kórházkertben

fekete fóliában

álló halottak

mindhiában

járdányi erőm sincsen hova visz

nincs mi pezsegne és sajógna

egy tányér elfelejtett szódavíz

istenem vezess a jóga

ha fájni fogna sej-haj

adott egy hygi-kendőt

sebtében fölkent aztán otthagyott

büfésnők lábszárán a gyanta

a múltat és jövendőt

megdermedtem és megroggyantam

leránt a tél szép félfagyott

sikolyharisnyát

kórismelányok énekelnek

nyitott száddal harapsz

nyitott számba hááá

eszi egymást a két űr

két ínyvitorla távol

búcsúzkodom a szádtól

könnyű fehér paraplét

sírral haraplak

fehér vak cukrász

tükröt süt a nap

tapogatom a fényben magamat

ki egyike ki másika?

ki tömi szájába csokim

mit folyton elcsór tőlem?

ki néz ki az én lukamon?

ki nézel ki belőlem

bácsika?

mint egyszemélyes

vasborosta

ott pöszög

falamba verve már a szög

hova egy napon

lassan

parapompompom

parapampam

szitáló dämmerung

e kerti tar böröndben

az ember elmereng

szép szabadtéri röntgen

a vasra szól az Isten

helyezzem rá az állam

és ne idegesítsem

s beteglap van-e nálam

s bár bennszakad a lég

én pizsamátalan

szólok beh szép vagy ég

s te föld beh szép alant

stb. mind ti csontok

élek sőt Colát bontok

mért legyek én szobatiszta

kiterítenek úgyis

mért ne legyek szobatiszta

kiterítenek úgyis

a Traubis rekeszek mögött

és ebben nincsen túlzás

időközönként fölhúzza a blúzát

ezt-azt a szemnek semmit a kéznek

bizonyos protekciós beutaltak

pizsamába dugják és néznek

mely dologban nem is kétlem

P.b.csi jár az élen

hej a sárga makrobordás

nadrágjában dalol éke

egyik éke puha párna

másik éke füttyös korbács

rúgja a motort

elveri a port

futnak az inába szállt páciensek

heuréka

beszállott a páva

a nővérszobába

hiúság vására

beteg rovására

óh ha lenne Isten

az égben taposva

melynek nyoma itt lenn

bizonyos madárláb

az ledagonyázná laposra

a sok kis felfújtat legalább

hogy befosna

sárga Wartburg a sertésparkolóban

nyí és jaktál az örök kétütem

a biccenő köd moslékoskötényén

csorog csorog a kórházkerti ősz

a vastag égbolt normatív ebédje

ha nagy mogorván telimeri véle

utánfutóját a fád éjszaka

esett a hó

mér esöl kérdeztem

van róla papírod?

akkor töröld ki a

világ villanyaiból a

szőröskörtét

és elfutottam büfé mögé

Dumpf Endre

4-es kórterem

fáj a szűgyem

négylábamon

mi magánügyem

nagyon

fáj ha rám ripa

mi vagyok én

beutalt vagy

picsaparipa

reszketett a bőröm érted

te Albert Schweitzer-orgonabokor

amikor a vénám kérted

mint csellóleckéd gyakorlásakor

pont úgy raktad széjjel a térded

aztán durr

az étkezőben egész délután

sem piszkolok

magamban el-elchipsezem

egy kisebb testű orángután igen

jer bolhás furcsa lázlap

tüzes szomorú szőröm

szerelem kimazsolázlak

és jó leszek

be-beszökök a

Röntgen-szobába

mozizgatok annak falára

oda és vissza bűzhedt belsejem

az ember óh mi szart talál

amin majd át kell sejlenem

ha jő a

nagyvizit

a sorsom mint a nyers frottír

e testet úgy dörzsölte le

akárha lángot gyújt vele

s már-már lobogva

kötötte bogra

kucorgok fekete papír

az éjjel jön nekem

egy misetörpe

egy barna bőrönd

komplett vizelet-uszoda

hullámzik benne föl-le

kis torka szörcsög

a klór az elhagyott hajak

ó jaj meg kell hajak

mondja te prasnya hörcsög

e világból mely nem nagy pódium

én lassan kikopódium

s ahogy az alma elgurul a fától

úgy gurulok én el és el magától

hisz a szerelmem kósza vatta

melyet már vérrel meghaladta

s már könnyen átlép rajtam száraz lábbal

kis karján férjjel műtőskosárral

zsírhantomon mosószóda

arra legyen fölíróda

egy kórterem kövén

mitől ragyog

s hogy csúszik életem

mint fóliástöpörtyű

aprója

tengeri hó hull puha halk só

olvasztja helyből önmagát

repülj hajóm e szabadtéli széken

a lélek jódos-rosszos fásliját

szenvedélyes ostoba talk-show

egy elsüllyedő készüléken

ki látja át?

füstöl a karzat

füstöl a lábzat

az egyik fröcsköl

a másik fogdos

az egész Opera

füstöl és forr most

nem csoda Caruso Lábuso

zár az uszoda

közeli kontyos bennszülöttem

Warjáné elszállt fölöttem

szép szalagos fánk

lobogott a klottja

hogy legyek neki saját halottja

legyél nekem károgta per te

csőrébe vitte cédulám

valami parte

nekem a szél

már nem nyivolt

ó kósza Schöller

fagylaltoskocsik

csilinga gyásza

urnámra vess

egy bébidolt

akármi volt

ott fennen

lobogásza

tátván az éj szellőzködök

az egy fogam vagyok a fák fölött

nem rág és nem dohányzik,

messzi hidakkal nem cicázik

nem koronázik

süt hangtalan

a mindenség akár a spongya

eltévedt csöppjét vonz haza

a téli ég nagy demizsonja

Colával töltve éjszaka

lelkem a szénsav telizsongja

ó barna méhek évszaka

bürökíród mind kiiszom ma

habár a bennsőm megszaka

s a kerti út hol testem tolat át

beszippant mint egy alagút

kidőzsölt puffadt vonatát

büfébe járó luftbalonját

kiből ha ezt a jót kivonják

csak szar marad és pizsama

szalmakutyák sej-haj

hátultöltős semmi

kigyúrt szőke spongya

cukor voltam

felolvadtam

az alkony tejében

sej-haj hacacáré

ahogy Nietzsche mondja

kis esti béke

kórágyam és környéke

ez az ölpuha tábori lágy itt

hova csiptetős kislámpám bevilágít

hová az álom méze rágyűr

ez az enyém és amit megeszek

zörög az ideges világűr

mint a Traubis rekeszek

kacagti és zokogti szívpor

néhány nyelet

szivárvány és fujárvány

benne járván

telten és botoltan

mégis csak egy nagy ismeretlen

urna vendége voltam

az égen átgurul a hold

szemeimmel beléfogódzom

lehunytán is lobog

két golyósdezodórom

büfésnők emlékillata

amelyen csüngök amelyen vakírok

te vagy az alkony hólábbadt ege

őszi orrcsepped szúrós hidege

átjár Uram s mint szép hegyes fakírok

úgy hordom néked fenn az orromat

egyébiránt amit felírtál vényre

az nemcsak hogy kiváló orrsövényre

de szabályozza a sírásomat

ha végül mint egy kutyahúzta szán

alágördülvén összehúzza szám

mint jégretek takony- s kikönnyeződöm

torokszorító kissé nyelni tán

de nem sírok az eszkimók után

a nyelv alatti kásás hómezőkön

Grafitnesz

Versek

Az angyal habja

Egy bőrönd repülő

(Átirat ’81-ből P-nak. -nek. Vagy ki tudja már.)

Drótváz zöld

Merlin, gerlever

Nyár, némafilm

Dallszöveg

Medwendel

Napszállat (nyugat)

Holdbanán

Gesztenyeméz

Arcvíz

Bagatelle macabre

Hal éji éneke

(Nocturne Ch. M. oldalvizén)

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

A Csorba-kert

Utánzatok

Bertók Lászlónak a hatodikon

Parte-cédula

Pákolitz István emlékére

Ikebana a túlvilágra

Egy lopott kádé

Magos Györgynek szívből

Tandorírt vers

Köszöntyű

Réz a Duna fölött

Alaplap

Mészöly Miklós halálakor

Rókatárgy alkonyatkor

Kis őszi rádióvers

(Balassa Péternek)

Irokéz

Őszi Hedwigek

(trágyalé)

(vadászhímzés)

(faól)

(hulahopp)

(teremőröm)

(holdas kisolló)

(a hattyú és a szú)

(a vaddohány)

(gázolaj)

(ártány és szerelem)

Egy hosszú kávé

Tejút

Három bárzong

Notesz*

Tárcsalomb

(Képleírás krumpliért, egy Szécsi Magda képre)

Aviatikus vers Keés Aranka Máriához*

Emlékmű

Kacat, bajazzó

(Részletek egy szőnyegverstanból)

Daktilikus sorok

(hexameter)

(pentameter, ál, s piperézett)

(ál. disz. tichon. nak. riadó. leánya.)

(adoneus)

Jambikus sorok

(jambikus trimeter)

(jambikus tetrameter)

(anakreoni hetes)

(anakreoni nyolcas)

(jambikus septenárius)

Notesz^*

Aviatikus vers Keés Aranka Máriához^*

A dublini vegyszeres füzet^*