Angyal és vonóhorog

Lehet-e sárban szánkózni, hónak se híre, se hamva, van is tél, nincs is, legalább reggel ki kéne látni valahová, ellátni estig. Nem tovább, de estig. Megállok vasárnap éjjel a hígan kivilágított konyhában, a talpamra süt a kő, s akkor valahogy eszembe juttatom a karácsonyt, és arról ezt a tárcát. Ettől ideges leszek, feszült és rohanós, idő, idő kéne, semmi más, az időt kéne összekaparni. Én, kérem, időt kérek karácsonyra, felfújható gumiidőt, három fokozat, pneumatika, Tempora-shop, utánvéttel.

Amorf, szürke hegedű a december, messze még az angyal a vonóval. Ócska egy kép, morogja a vakond, kibontatlan, hétfő reggeli. Lomháznak a mondatok, a vakond letúrja magát az ágyról, belekapaszkodik a redőnybe, beereszti a kinti sötétet is, felüti a rádiót, hideg földmorzsa az orrán, hazarög, odabotorkál az írógéphez, és akkor jön ez, ez, hogy vonóhorog, ki tudja honnan? Az angyalból meg csak rosszul értett illatok, bizonytalan gyanta és fénypor a szemsarokban. Az a mosati, bamba fénypor.

Nem tudok, alig tudok ráhangolódni, holott közeledik az ünnep, valóban a legnagyobb, merthogy a legcivilebb, merthogy a szereteté. S tán ez volna a legnehezebb, egy velőszürke hétfő reggel cvideréből és tompájából fakasztani ki azt a bizonyos szeretetet. Meglátni abban, ami van. Mivel eléggé hétfőreggel vagyunk mindahányan. Citromból narancslevet facsarni, hogy az lehetőleg mégse legyen hazugság. Valami narancsfélét csinálni ebből a reggelből. Én már nagyon szeretem, ha karácsonykor süt a nap.

Legtöbbször ötéves szeretnék lenni. Végigunatkozni egy délutánt. Nézni egy konok, téli hangyát, ahogy életre-halálra megmássza a mákdarálót. Ötévesnek lenni jó. Havat enni az ablak párkányáról, jégcsapot, sültalmát szagolni, odabújni. Gondolni a Jézuskára érdeklődve és homályosan. Jókedvűen félni ettől-attól. Farkastól, kismalactól, forró víztől. Hogy a libák sziszegnek, mint a gáz. Félni olyan szavaktól, mint csípőfogó. Franciakulcs. Vagy éppen vonóhorog. És a szeretetről azt hinni, van, mint a levegő, mint a kék ég, van, és nem fogy el. Végtelen, magától értetődő, mint az anyám pongyolája.

Bár gondolni alighanem most se gondolok mást, ez a bizonyos dolog önkéntelenül és zsigerből termelődik. S az akkor csak van. Van belül. Eredetileg erre vagyunk kitalálva. Csakhogy tudom már, ennyit tudok róla körülbelül, hogy nagyon meg kell dolgozni érte. Hogy a szeretet az munka. A munka viszont nem robot.

Azért ezt a passzust most a legszívesebben kihúznám. Hetek, hónapok óta rohangászok megíratlan leveleim, elkésett telefonjaim, elhalasztott gesztusaim fölött, mellett, alatt, s csak romlik a lelkiismeretem, mint egy csinos, kétséges és romlandó karácsonyi pakk.

Miért nincs idő, ha van?

Másrészt fura anyag is ez, ez a szeretet. Terem, termelődik, rendre átüt a bőrön, aztán kicsapódik valahogy, száradni kezd, hámlik és pereg. Granulátum. Be lehet söpörni kis dobozokba. Átadni. Átajándékozni. Arcot mosni a gyertyafényben. Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azokkal a sokszáz hétfőreggelekkel?

Amikor jobbára szorongok, fázom, fázunk. Magánügy, dehát minden az, fogynak a tartalékaim, észrevétlen, kimutathatatlan de folytonos lappadás, csak ez a lendületes tehetetlenség, ez van évek óta. Ez a mintha-érzet. Mintha minden volna és menne. S talán megy is. Megy is el. Vajon tudom-e hová? Az ötéves, az nem tud előre semmit. Az megáll, körülnéz, szemügyre vesz, megfigyel. A hangya is a világ, a mákdaráló is a világ, a hóesés is. Egy-egy világ. Napi egy órán át ötévesnek kéne lenni. Bámulni. Nem csinálni semmit. Nézni a mindent.

Bámulok magam elé, próbálom elképzelni a karácsonyt, azt az estét ebben a homályos hétfő reggelben. Mert az az este lesz és meglesz. Mert néha azért sikerül lenni. Mert néha minden megvan. Tán mert külön-külön azért mégis jobbak vagyunk, mint együtt. S az akkor már valami közös magánügy. Valami jó és normális közös. Nem egyet-, de legalább értés. Legalább meg-. S az már majdnem elég. Az már majdnem szeretet.

Tíz nappal írom ezt karácsony előtt, teli a város fenyőfával, gyanta, ujjatlan kesztyűk, nagy csomagok. Ezer fölösleges nyakkendő és pizsama. Hosszú cédulák. Tíz nap tülekedés jön, fogcsikorítás, s aztán a fa alatt majd mégis béke. Talán nem is kéne más, mint ez a béke-féle. Talán csak normálisnak kéne lenni. Hígan és kedvetlenül ég ez a hétfő reggeli lámpa, lomháznak a mondatok, hosszú és ráérős leveleket kéne írnom, ehelyett is.

Hideg van, de minden nem fagy el. Mindent nem lehet szétgyűlölni. Mindent csak szétlőni lehet. Ez a világ haddal tele, mégsem abba halunk bele, Urak, Asszonyságok, írta volt Balázs Béla. Ezt a „mégsem”-et piszkálgatom, elég sovány és elég civil vigasz ahhoz, hogy ideírjam. Mégsem abba. Jó-e, ha csupán ennyi mondható?

Kis, hétfő reggeli optimizmus.

Jön majd az az este. Talán hó is fog esni, valami szép és megejtő fedőfehér. Vegyük egymást külön-külön szemügyre, nézzük el hosszan. Jobbak vagyunk, mint mi! Legyünk csöndben kicsit, hagyjuk, hogy elszálljon fölöttünk az angyal, és az a gyantás, egyszerű csönd akkor éppen nem a hallgatást fogja jelenteni.