Tejút

Öt égtáj sarka gyúl ki épp a tankok tompa homlokán, mikor a restiből kilép egy kisgyerek. Loncsos medvék a síneken, a békeharcnak menni kell, talpából dől a gázolaj, hernyója bőg. Az üllő esti táj fölé a holdsarló és kalapács csordítja fáján és vasán rőt tejfölét. Lábára lehajtja tehén, egy kanna szputnyikot cipel, habzó éggel a tetején, ha sör, ha tej. A füles kanna kék acél, két kézre fogja s szárnya van, lóbálja varjuvilmosan, kis Bajkonur. Mint egy lakatban, alkonyul, csörömpölnek az estikék, roló zörög, a restié, és lezuhan. Az állomáson vasra vas, folyik a sürgős bevagon, a helyőrségi zenekar Kubát nagyon. Taszáron túl ott van Kuba, szájsarkában rakéta-göb, Usának meg kell halnia, áldott a rög. Tud-e a vasút espagnol? Páncélvonat hét éjen át, a tenger lábához hajol, Hruscsovnak úsznia. Tűzoltó leszel, vasutas, Lenin, ki csak népének élt, a szabadság nem aljanép, és Kossuth is. Nehézkedik a bamba lé, forgatja körbe óriás- kerék gyanánt a kisfiú, hogy zúg a pléh. Pörög a csillag-miriád, pattognak fent a nittszegek, úgy szédül, mint a részegek, horganyj, te bád’! Forog vele a nyárfasor, jó szputnyikom repülj, repülj, s ha jő az éj, se tej, se sör. Csak épp a fül.