Medwendel

Körbehullámzik némán a porondon. Régen ki kellett volna vetnie, de húz, csak húz magába folyton. Bezár a tisztás szívközépre, rossz táncosát a madárhanglemez, magamra hagy és nem ereszt el, forgok velem, szép háziőrizet. Süket köröket sarkam a teraszra, kicsi pumpáját nyekteti az asztma, tátva a szám és nem szól senkinek. És legbelül kaparászok ezzel a verssel. Az a fényes a Kaszahugy. Legnagyobb édesvizem egy szegecsebb csillag körül. Helyben fut, karcol mint a tű. Mókus bukdácsol át a sétaúton, a kerti székek hippodromgalopp, pónilóvázak egy törpemúzeumban. Roszog a park, súgósodik. Összegyűlnek a koalák, majszolgatják a nápolyit. Legbelül minden, minden hasznosul, légszomj, allé, kopás, kavics. Ilyenkor gyűlnek össze félni. Lombosak, lomhák, belégzéssel fütyörésznek, hhhojh, bár állandóan napsütés volna, mondják, és éppcsak rádobott gyapjúkabátka az este. Mi lehet a szemükön az a táska, mi lehet más, mint látványhordozásra, raktározásra kisírott titok? Telemorzsáznak a limlom emlékeikkel, elmedvésedik mára kezemben az írás, indigó és fecskemész a körmöm alatt. Kezem a korlát kőrvörös revén, mint rossz kovácsé, szuszog a parázs. És szárnyam nő az úszógumin át, ez egy post festam fürdőlevél, iszappakolás az alkonyatról. Az tartja össze kissé, hogy vagyok. Dajkálkodnak a medveliliomban, bundájukban reszket a törpe csontváz. Királyné szoknyája, vérborbolyák, belefúrom a fejemet a parkba, nem sír és nem bolond. „Legnagyobb édesvizem”, ki mondja majd, ki mondja majd, hogy „szemed volt a szád”, s „lelkem tisztásán már-már elhiszem”? Györöknél látvány volt, megálltam, tátott, fekete óvodástáska, elröpülök, hisz gyakran gondolok rá, s kihull az uzsonna Fonyódon. Hát ránk van dobval a sötétség újra, mondják, gyújtsunk a testközépen harmatot! Nyitva a szánkban tej, tehén, bazalt, guruljunk szerte, pitypangforma szódák! Lapozza a szél a nádast Badacsonynál. Bőrzik a nap a pecsenyeolajozóban. Televény, lombfix, dobogó medvehagyma. Fúrják a fejüket a parkba, harmat nyilall a kavicson át, kaparász a cipőm, parazsam, cigarettám. Hát belehal a szájunkba a holdfény, kamerád? Titkos, reves bauxit volt az ajka, egy tárgy, amelyben annyi hasada szép van. Minden völgy tál, füstpuha tál. Gálichalál a kotorékban. Elmegy a nap Ausztráliába one, two airlines. A Rókarántón háttal, foncsoratlan. Egész huszonnégy órát napsütés legyen, és éppcsak nevető vállagyapjú az este. Nápolyimembrán, mondja és nevet rajt. Egy pónilakk, tébláb uzsonnatáska. Dajkálkodik a medveliliomban. Átfut az allén egy vékony ecset, sete kalligram a napszállatról. Az tartja össze, hogy vagyok. „Bátrak, mutánsok, szépek és nagyok.” Félnek a koalák a denevértől. Vastag sapkában járnak és füles, egy kedves, lomha gyapjúholmiban. Óvodástáska az oldalukon, harminchét éve készülődnek felvonulásra, s egy jotta harmatjuk sincs transzparens. Nem sír, súgják és nem bolond. One, two elrepül Ausztráliába, ahol a struccok élnek, bálagólyák, és a vállukon gyapjúkabátka. Belefúrom a fejemet. Nem is lesz holdvilág, súgják, nem is. Korlát revét se ütve át, oj óvatos, a tátott szája nem szól senkinek, körben van, súgják, mégis vége van. Hullámzó szcéna-illatot sodor, és ellapul, hogy végül préselet, süketté hallgatott lakk-rekviem, tasaklakó. Esthajnalol.