Medwendel^*

Bagatelle macabre

Ülök csak itt,

a számban nagy lapát toll,

akárha már a szárnyait,

bár épp e meghányattatástól

félek kicsit,

de csitt, de csitt,

papír jött a haláltól,

köszöni jól van, küld síneskocsit,

zenekarostól, paripástól,

várjak csak itt,

nincs félni mit,

a lényeg megy magától,

barackot nyom fejemre, ad pacsit,

gurítójára szépen, zííí-zúúú, rátol,

s ha megtaszít,

a mélyvasút

sikong a kacagástól,

hogy ösztökélem paripájait,

a mókás, nyalka Bambit tollboástól,

és a Mucit.

Nyár, némafilm

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,

válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,

a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét

cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,

meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,

vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,

bár kormos és vörös szemed az éjszakától,

s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,

szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,

majd fognak és kifőznek, irkába papirost.

Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,

na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,

pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,

na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,

kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,

mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?

az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,

mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,

hol forrón és puhán kering a vattazápor,

s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

Holdbanán

banánon élek mint a hold

mondta és lassan elcsuszott

zakója ujja kréta volt

a szíve héj száraz lucsok

tűzoltó volt egy hajnalon

sivatag volt és flórián

törődj velem mert hajlanom

nincs ki elé és ki után

mondta és zárvány lett megint

átnézni rajtam semmi ok

s már önnön kis lupéja volt

én így végződöm rendszerint

a héjon élek mint a hold

mondta és lassan elcsuszott

Medwendel

Körbehullámzik némán a porondon.

Régen ki kellett volna vetnie,

de húz, csak húz magába folyton.

Bezár a tisztás szívközépre,

rossz táncosát a madárhanglemez,

magamra hagy és nem ereszt el,

forgok velem, szép háziőrizet.

Süket köröket sarkam a teraszra,

kicsi pumpáját nyekteti az asztma,

tátva a szám és nem szól senkinek.

És legbelül kaparászok ezzel a verssel.

Az a fényes a Kaszahugy.

Legnagyobb édesvizem

egy szegecsebb csillag körül.

Helyben fut, karcol mint a tű.

Mókus bukdácsol át a sétaúton,

a kerti székek hippodromgalopp,

pónilóvázak egy törpemúzeumban.

Roszog a park, súgósodik.

Összegyűlnek a koalák,

majszolgatják a nápolyit.

Legbelül minden, minden hasznosul,

légszomj, allé, kopás, kavics.

Ilyenkor gyűlnek össze félni.

Lombosak, lomhák, belégzéssel fütyörésznek,

hhhojh, bár állandóan napsütés volna, mondják,

és éppcsak rádobott gyapjúkabátka az este.

Mi lehet a szemükön az a táska,

mi lehet más, mint látványhordozásra,

raktározásra kisírott titok?

Telemorzsáznak a limlom emlékeikkel,

elmedvésedik mára kezemben az írás,

indigó és fecskemész a körmöm alatt.

Kezem a korlát kőrvörös revén,

mint rossz kovácsé, szuszog a parázs.

És szárnyam nő az úszógumin át,

ez egy post festam fürdőlevél,

iszappakolás az alkonyatról.

Az tartja össze kissé, hogy vagyok.

Dajkálkodnak a medveliliomban,

bundájukban reszket a törpe csontváz.

Királyné szoknyája, vérborbolyák,

belefúrom a fejemet a parkba,

nem sír és nem bolond.

„Legnagyobb édesvizem”, ki mondja majd,

ki mondja majd, hogy „szemed volt a szád”,

s „lelkem tisztásán már-már elhiszem”?

Györöknél látvány volt, megálltam,

tátott, fekete óvodástáska,

elröpülök, hisz gyakran gondolok rá,

s kihull az uzsonna Fonyódon.

Hát ránk van dobval a sötétség újra, mondják,

gyújtsunk a testközépen harmatot!

Nyitva a szánkban tej, tehén, bazalt,

guruljunk szerte, pitypangforma szódák!

Lapozza a szél a nádast Badacsonynál.

Bőrzik a nap a pecsenyeolajozóban.

Televény, lombfix, dobogó medvehagyma.

Fúrják a fejüket a parkba,

harmat nyilall a kavicson át,

kaparász a cipőm, parazsam, cigarettám.

Hát belehal a szájunkba a holdfény, kamerád?

Titkos, reves bauxit volt az ajka,

egy tárgy, amelyben annyi hasada szép van.

Minden völgy tál, füstpuha tál.

Gálichalál a kotorékban.

Elmegy a nap Ausztráliába one, two airlines.

A Rókarántón háttal, foncsoratlan.

Egész huszonnégy órát napsütés legyen,

és éppcsak nevető vállagyapjú az este.

Nápolyimembrán, mondja és nevet rajt.

Egy pónilakk, tébláb uzsonnatáska.

Dajkálkodik a medveliliomban.

Átfut az allén egy vékony ecset,

sete kalligram a napszállatról.

Az tartja össze, hogy vagyok.

„Bátrak, mutánsok, szépek és nagyok.”

Félnek a koalák a denevértől.

Vastag sapkában járnak és füles,

egy kedves, lomha gyapjúholmiban.

Óvodástáska az oldalukon,

harminchét éve készülődnek felvonulásra,

s egy jotta harmatjuk sincs transzparens.

Nem sír, súgják és nem bolond.

One, two elrepül Ausztráliába,

ahol a struccok élnek, bálagólyák,

és a vállukon gyapjúkabátka.

Belefúrom a fejemet.

Nem is lesz holdvilág, súgják, nem is.

Korlát revét se ütve át, oj óvatos,

a tátott szája nem szól senkinek,

körben van, súgják, mégis vége van.

Hullámzó szcéna-illatot sodor,

és ellapul, hogy végül préselet,

süketté hallgatott lakk-rekviem,

tasaklakó. Esthajnalol.

Gesztenyeméz

zölden zsúrnak a gesztenyék

ikrásodás a május

ikrásodik a veszteség

de ne félj bárhová juss

megvagy már mint a lomb az ég

sormintája a bőrön

vedlik az árnyék semmiség

ne félj elrendeződöl

zölden zsúrnak a gesztenyék

ne kérdezd hogy mivégre

lemertük habját és tejét

tehát jó vég a vége

s ne sajnálj semmit kedvesem

mi műméz volt ma mézmű

Pitralon

az ingó masszív dolgokon

kérded fog-e a láz a máz

mért állnak matton konokon

állnak mint mázsaház

precíz és nyirkos mért alul

kérded nem lenne-e

langueén és halhatatlanul

jobb nyelve s mérlege

kérded miért a lajtosok

hátán kileng a kása

miért a fürge lábtusok

az arcvíz elragadtatása

ellibbenünk s a dolgokon

nagy jégpuhány futos

Tejút

Öt égtáj sarka gyúl ki épp

a tankok tompa homlokán,

mikor a restiből kilép

egy kisgyerek.

Loncsos medvék a síneken,

a békeharcnak menni kell,

talpából dől a gázolaj,

hernyója bőg.

Az üllő esti táj fölé

a holdsarló és kalapács

csordítja fáján és vasán

rőt tejfölét.

Lábára lehajtja tehén,

egy kanna szputnyikot cipel,

habzó éggel a tetején,

ha sör, ha tej.

A füles kanna kék acél,

két kézre fogja s szárnya van,

lóbálja varjuvilmosan,

kis Bajkonur.

Mint egy lakatban, alkonyul,

csörömpölnek az estikék,

roló zörög, a restié,

és lezuhan.

Az állomáson vasra vas,

folyik a sürgős bevagon,

a helyőrségi zenekar

Kubát nagyon.

Taszáron túl ott van Kuba,

szájsarkában rakéta-göb,

Usának meg kell halnia,

áldott a rög.

Tud-e a vasút espagnol?

Páncélvonat hét éjen át,

a tenger lábához hajol,

Hruscsovnak úsznia.

Tűzoltó leszel, vasutas,

Lenin, ki csak népének élt,

a szabadság nem aljanép,

és Kossuth is.

Nehézkedik a bamba lé,

forgatja körbe óriás-

kerék gyanánt a kisfiú,

hogy zúg a pléh.

Pörög a csillag-miriád,

pattognak fent a nittszegek,

úgy szédül, mint a részegek,

horganyj, te bád’!

Forog vele a nyárfasor,

jó szputnyikom repülj, repülj,

s ha jő az éj, se tej, se sör.

Csak épp a fül.

Dallszöveg

Zsákkal ha tükröt borítok elébed,

s zizzen az arcod: nem te vagy s nem én.

Ha lehajolsz a foncsorhoz, cseréphez,

egy habzó ég van mélyén és tején.

Hát mi tartoznék, mondd, a szövegéhez,

s mi dallamához zúzott üvegén?

Guggolj közel, de akárhonnan nézzed,

nincs egyrészt látvány s másrészről a fény.

„A dallam nem változtat szövegén”,

külön sem ez, sem az nem posztulálja,

darált egész, mi, úgymond, költemény,

és nincsen honnan kétrét nézni rá, ha

egytest az ég s a zizgő őrlemény,

dallam s szöveg (precíz?) tükördarája.

Merlin, gerlever

„Ezek hideg saláták. Mind ügyesség.”

(„Gundel Imre”)

Jobb – habár itt e tollas gerlever

se nyer, se veszt –, hogy el ne szablya máris,

keres valami excaliburális

örökírót, s ha nincs, hát térdre er.

Lehet a szárnyas, fényes klott-rever

alatt arany a lyuk és a fonál is,

hogyha a gomb tizennégy sor banális,

csak maskarádé, zsúr és nem zsiger.

S mert örökírót nincs hol venni, Merlin,

tinten penődöm, síkos fájn liner,

helyére szánkál minden elkevert rím,

hideg szonettem, íme itt hever,

s csak vár a Grálra imbisz és gigerlin,

hogy jön Babits, s bepólyál berliner.

Napszállat (nyugat)

Egy asszony rőtegér kalapban,

és görbe tű van szúrval abban,

akár egy képes, régi lapban,

léptet fakón a rőt kalapban,

s habár a végső bogra vár rég,

madzagja kis csokorra jár még,

két szemében két kurta nyárvég,

szalámivégben szalmiák ég.

Mint villanyújság er-betűje,

kigyullad olcsó, görbe tűje

az elefántláb alkonyatban,

menet mani- és pedikűrre

egy vérlakk cukrászdába ül be

habra, de ólom úszik abban.

Kis őszi rádióvers

(Balassa Péternek)

A rádióban nincs adás,

reggelre vers kell, hát legyen,

fáradtságát csavarja át,

mint potmétert az éteren.

S húzza a föld veszélyesen,

vizes kabát a kedv, mi támad,

de harminckilenc évesen

tud némely rutinériákat,

és csukott szemmel teljesít,

ott belül vak van, békalencse,

öngyulladásig préseli,

s a kegyelem ezen túl csak szerencse.

Eszi a föld az őszt, eszi,

rágja fehér botját, a tollat,

húzza a föld, s már-már hiszi,

ha térden áll, el sem botolhat.

Húzza a föld veszélyesen,

harminckilenc az néha szinte hetven,

egy szonettet talán megír,

teli az ősz vizes szonettel,

egy bőrönd komposztált papír

marad utána s egy szünetjel.

A Csorba-kert

„a kertből vers lett s míg a vers él

e kert erősebb lesz a kertnél”

(Csorba Győző)

A Csorba-kertben bolyhos délután volt.

Aludt talán a gazda, és a fák

valamit éppen tárgyaltak az éggel,

ősz volt, hiány s nem híja semminek.

Nem volt kerítés. Bárki kompilátor

bejuthatott, ha éppen kedve volt

egy versre való kertet lopni tőle,

hisz nem kifosztható, mi adva van.

És mégis, mintha schlaug- vagy körtetolvaj,

úgy ácsorogtam ott, kölcsönveszek,

gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit,

mitől lett kert a versből, megtudom,

s mitől erősebb hát e kert a kertnél.

Leskiccelem magamnak pontosan,

a mintázat hogyan lesz szerkezetté,

a vadméz napsütésben lomb és ág

miként vetül kavicsra, földre, őrá,

formája így és terjedelme úgy,

területéhez képest mennyiszer több?

és akkor lesz egy príma raszterem,

a többi zsákmányt belegöngyölöm majd,

hazalopom, s belőlük lesz a mű.

Egy nagy ponyvára kiterítem őket,

elbíbelődöm vélük napra nap,

addig pászintgatom, csoportosítom,

mi tartozik, hogyan, miért s mihez,

míg átdereng a napsütötte formán

az a kert itt, és verssé összeáll.

Vagyis, gondoltam, addig nyűvöm empát’,

míg új széltéhez ismét mélye nő.

De nem nőtt. Semmi sem nőtt. Kirakósdi,

kis kompilátum, tisztes plágium

hevert előttem, bármi olvasattá,

ezer másikká összerakható,

de mű-anyag csak, zizgő pálcamáglya,

nem kert, csak kérgek, rostok halmaza.

Még ha egészét, mindjét idelopnám,

ha minden színét is, csak színtelen

makett maradna, pontos és idétlen,

idő nem volna benne, telt idő,

a titka nem, a belső nap sütése,

a tér, a távlat, az a hetvenöt

(duplája épp saját időmnek) év nem,

mit ünnepelni alkalmamban áll,

e kertet el nem tanulhatni tőle,

a többjét még egy alkalomra sem.

(Az ember érik, s rájön, hogy hiába,

a telt anyag mögött a szerkezet

nem az övé, csupán a minta váza,

hát jobb, ha mindent szépen visszavisz,

s egy cédulát ír: „gazda, isten áldjon,

a több Te vagy, és több nem mondható.”)

Irokéz

Űrlap csupán,

nem távirat,

s ha kottalap

sem én, uram,

a tollazat

sürgönyve drót,

és ad notam

göcögteti

a távirót

egy fecskeraj,

s bár fogvacog,

hisz néha szúr

a fecskemész

és félrever,

nyers kotta még,

morzsárium,

nem én iram,

csak morse-jel,

ügybuzgalom,

hogy félrenyel,

a türkiz ég,

mint könnyü nyál

az indián

partedlijén,

elmúlt a nyár,

nem sírok én,

de irokéz,

a sok fecsér

szleng, nem suhan,

az őszi ég

már extra-lights,

s elmultifilt

promt negyven év,

mind kotta még,

csak drótozat

és némi toll,

nem én irom,

de távirat:

„kevees, uram,

duplaazhatol.”

Őszi Hedwigek

(spárgalé)

Hedwig napján a szélre, holdra

talán még volna is szavam,

ahogy a trágyát viszi-hordja,

s külön, kemény árnyéka van

az ágnak és a sárga lombnak,

sétálva Wiepersdorf felé,

hol nedves orral megszagolnak

a kastélyfák, és spárgalé

veri a híg tetők paláját,

a holdplatót, s e modoros

hangzatkát reggel úgy találják,

útban a traktormotorok,

hülyécske dandy hosszú sálját,

ráhágnak és megfulladok.

(ártány és szerelem)

Ahol a hibbant titkok égnek,

száj arról úgyse’ szólhatik,

minek hát nékem szebb igézet,

mint ha a sertés jóllakik?

Setét likán a rongyos égnek

nem látok, csak az ólakig,

mivégre akkor szenvelegnem,

mért nyúzna metrum, tiszta rím?

Sürgős és sáros fellegekben

körülvesznek a disznaim,

mondschein azt meg nem perzseli,

körmöm törött, szívem süket,

egy brandenburgi Berzsenyi,

vakargatom a szőrüket.

(holdas kisolló)

Nincs kedvem, s nincs rá semmi ok,

október tizenhét van, Hedwig,

talán kicsit megfulladok,

talán kibírom keddig.

Így jut az ember el a kedvig,

ázó tetők és papirok

fölött a tölgyek mancsa meddig

elér ma, s nincs kedv, nem nyirok

belőlük medwét, nincsen éles,

holdas kisollóm, nem birok

én ohne dich már lenni, édes,

naná az ősz hideg nyirok,

lám ennyi kell a szenvedéshez,

jódolg, papír, s hogy ráirok.

Egy hosszú kávé

Ma ősz van és vasárnap,

avarszag és dohányzom,

az asztalkán fajanszban

még gőzölög az égbolt,

egy öntöttvas fotelben

ülök a cifra balkon,

kavarva hosszu kávét,

míg végre lusta tükrén

eloszlik és bedrappul,

mint kondenzált ökörnyál,

a kedvem égi mása.

Pedig szép itt a Herbsttag,

ahogy körülkeríti,

mint birtokát a gazda,

a parkot és a kertet,

hogy majd planíroz, ásat,

és télre házat épít

e zöldből és vörösből,

ahonnan úgy hiányzol,

hisz csak neked, ha egyszer,

ha egyszer még, neked csak,

valami házat, allét,

napórát lusta tűvel,

hová a hosszu árnyék

magát befűzni boldog,

s szakadt zakóm zsebébe

a forró őszi holdat

bevarrja éjszakára.

Hal éji éneke

(nocturne Ch. M. oldalvizén)

„ szája árva, két morás,

ab ovo csönd és elvonás,

vízmélyi hosszú pá.

Ezzel kezdődik el a néma hal.

A két szeme pirrichius,

pici, sebes és kisfiús.

Pikkelyt pipál lejjebb a síkos boltú,

hengergő, fújtató kopoltyú,

és így tovább, a háta hát,

cipeli öt molosszusát,

s mert andalgó, mert éjszaka,

A est A-t mond. Mit mondana?

’Megállhatnék, dehát uszok,

proceleuzmatikusok

Röpítenek (hajót Ady),

sok színezüst futamodi,

Négy szám szerint.’?

A hal legyint,

s mert be kell fejeződnie,

a farkán is van két szeme,

mely farka ismét két morás

búcsúzkodás,

vízmélyi hosszú pá.”

(„ Szabó Lőrinc”)

–

– – –

–

sebes

andalgót

alamuszi

hengergőt

futamodi

ó-kat mond

de a szeme

nem mozdul

didereg a

varsában

sebes

puha

félholdnál

öleli az

árnyékát

tovasuta

lakkbőrönd

utazik a

szív mélyén

teli teli

ikrával

puha

picit

ússzunk hát

a fasuta

félmúltban

futamodi

gyepposztó

babakori

klottnadrág

göbölyödik

almuskán

picit

mama

szálkából

fakanala

megfúlunk

ki veszi ki

torkunkból

bereped a

sírástól

kenyeret a

héjáért

mama

suho

gásából

kirohad a

beltartam

kiveszik a

bordákból

mi az ami

konkávex

se leli a

formáját

suhog

mozi

alvadt vér

csupa luk a

gyöngyvászon

krimi van a

mellényén

megölik az

ikráért

lehetel-e

cápává

mozi

mora

jos halk hang

zavaros a

tengermély

mit iszik a

müllerné

futamodi

sebbenzint

hova fut a

torkán át

moraj

gumi

szájpadlás

de a szive

szárazjég

mi marad a

nyelvhúsból

ha a foga

rákcsapdák

ha az agya

kaucsukká

gumi

soha

nem lesz már

nyugalom ez

orchestben

szükületi

karmester

vezeti a

főpróbát

pikula a

trombussal

soha

stora

hallisztből

viszi haza

mátkáját

nyaka füle

véres csík

iszamos a

holdfénytől

püföli a

nászasztalt

s tora

stoba

noc turzás

kikerekül

éjévé

vizizene

szájzárból

ide-oda

bádogtű

botorog a

tó tükrén

s tova

lik a

hálóból

kifolyik a

bel cantó

de a szeme

rajtad van

de a szeme

szájállás

meregeti

csillagként

likacs

hova

tűnt el hát

ön aki ha

ó-kat mond

ez a fura

pontyordnung

kireped a

burkából

hova hova

morgenstern

hova

notesz^*

Az illatos teából száll a gőz

(szegény J. A. most hátulról előz).

Roszog, törik ha kaparom,

csak áll és fáj és nem csorog,

– – – – – – – – – – – – – – – –

aranyból (…) aranyröge lett

A púpozott kanál a mézre nézve

annyi, hogy megöregedett.

E március középi esten

nagyon öreg a testem.

Egyszer kilestem:

tehette volna (…)

s nem hagyott el engem.

Mostmár

Többé magam nem rombolom,

és mint amolyan haszonállat

– hisz enni-inni azon át kap – :

az ólajtót rámgombolom…

A nadrágomra nem kell szíj, s papucs-

cipőmre sem kell fürge pertli,

bent (…) ha ki kell menni.

Hisz nincs hova fuss.

Úgy élek itt e jó különszobába

(hány éve annak),

mint akit itt vett ki a bába,

és itt rakott hűlő, meleg hasára

szép, véres édesanyámnak.

Maguktól eltartanak itten!

szépen lakom…

Gondom, hogy jó legyek.

Körben a (…)- i hegyek,

s nincs (…) az ablakon.

Mint nyakkendőt tükörbe kéz,

(…) görbe és nehéz.

– – – – – – – köréje hurkolja korát

Kocsin hozzák a vacsorát

(kis) nénikék a sírokat,

– mint a moslék elsírogat.

S úgy hull alá, mint rácsai

közül a virslihúsba lőtt csacsi.

Tetűt mutattam nékik és rühöt.

Dühöngtem is. Mondták, megbölcsülök.

Ma még az elvtárs bárha trágár,

mégse erősebb a (…)!

Eredj, te rügy! Ribanc legyél, ne légy csecs!

Eredj virág! Szalonna légy, ne mécses!

Nem keres, mégis rámtalál

a (…) mi dúsan bőrözött.

Az oltalmazó, gondos őrizet

Hát mért remegsz, mint tejben a halál?

Fekszem, mint arcára borított éjjeliszekrény.

Jajj (ne) – – – – – naftalinozzatok engem

ha eljön néha A. Gyuri,

van kaviár,

ramazuri

kezet fog: dr. Rámpai

– – – – – – – – közöl

s – – – – – – – – kieszközöl.

Jó lenne néha taxival

A Sváb-hegyre, hol bambival

öblítném bamba délután

a nyálam és a szám.

Talán egy elvtársnő is jönne,

szabadnapján gallérja gyönge

parolijára hajtanám

[tíz ujjamat s a pizsamám

halkan szájába tömném]

a homlokom, és míg a szám

zsávoly-mellén le-föl karistol,

megoldozná övén a pisztolyt,

s úri kedvében beleölne

a forró főhadnagyi ölbe.

(…)

Íme hát végül újra Pista,

egy karbol-szagú kicsi kommunista

(…) nézem az öcsöm…

nem nézem, szőrös, ősz avar,

sem – – – – – végi mása,

köpet, tükör már nem zavar

(borotva surranása…)

keserű – – – mandula

Gyomromban mind a Chinoin,

ne nevess szegény kínain!

hajlong és ökrend (…)

hull ki a – – – – – – – –

(teli) Tüdővel vagyok itt, ugye?

S ez mindannyiunk ügye.

A nyúgalom.

Azt mondta dr. Rámpai,

nem fog velem ordítani.

Nekem jobban fájt az a csönd

– – – – – – – – – – – – – – – ami.

szegény Csöre

mint pöfögő zsuzsivonat

falucska állomásán,

széles farával betolat,

húzza a kásám.

(piros szemébe tűzve meztelen

– míg brosúrákat böngész (…) és makog –

ötujjú, sírós csillagom világol…)

E villakertben, hol kísértetem

a Zsdanov-allé szontyolt havasán,

elkél ma még a sapka és a sál,

míg nyúlt kabátban sétámat teszem.

Tapsi fülemmel takarom a szám,

s ha nő a fogam, magamhoz fenem,

de kurta farkam, édes istenem,

feléd csóválom népünk tavaszán.

Fölém s alám tar fáid marka nyúl,

fehér a törzsük, hogy ne rágja nyúl,

jaj, nagyon könnyű engedelmesen,

és nem kell többet villanyozni sem,

önnön (meszemmel?) engem óv az állam,

hogy kérgét el ne rágjam.

Ma lágytojás volt, mintha egyszer nyáron,

a nap s a hold remegne egy kanálon

a zöld hajnalban, azután lecsöppen,

(…) kenyérrel és ketchup-pal.

Szép ifjúság, ha távolról felötlesz,

csak úgy, mint kócos fuldokló a mélyből,

ki nem tudja még, hogy az oxigén öl,

s hogy jobb egy kályha, benne lomha széngáz,

és jobb ha békén lábat lógáz –

mikor az ember ül és ötvenöt lesz…

Mint a szamárnak, hogyha (…)

bőg és szürke bőre

(…)

nyilván Budán, hol lombok közt guggol,

s nincs gondja nőre

kinyújtja érdes, dallamos

– – – – – – – – – – – – – – –

a Sváb-hegyig a villamos…

Hány még, (…) árva J. A.?

– – – – mind a halál foaéja.

Nyikorgó kocsikán Csöre

be-betolja a vacsorát

– – – – – – – hogyha ennéd

és térdeire rácsurogna gyengéd

(…) de azért csőre…

(Mért gördül, kicsikém a szád?)

Esténként molyból és gyapjúból van a testem,

ágyékomban a vágy csak lappadt zsák, puha korpa,

épp rebbennek a molylepkék, ha kinyílik az ajtó,

s remegős tejbedarát hoz lópörkölttel az Asszony.

Megmondták, ilyen állatot, elvtársnő, sose lát már,

vérbirkát sose lát, hát van riadalma szegénynek,

odaóvakodik mellém, csécsiszalonna az arca,

lomha pucája kigyullad, cöcöget, hátha nem alszom

(pedig én alszom, mint holtak, télikabátok),

ekkor halkan, vérveresen bekotor pizsamámba,

s megmarkolja a húsom, mint etetéskor a korpát

markolta ki nemrég horpadt falujában az ólnál,

s bambán, jóhiszeműen pergeti ujjai közt, míg

felcsap a rongypuha árnyék, szétmálló szövedékem,

s mintha kicsiny gyerekének merne vasárnap, a kondér

legsürüjéből méri ki nékem ilyenkor a kosztot

– – – – – – – – – – – – – – –– – – – – – – – – – – –

de ha visszaölelném, – – – belelőne.

mint a folyam,

ne tanfolyam!

legyen olyan…

ne aktatáska!

bő – – – –

de sás, ne sáska!

A szelíd, szürke Pobjedából

az én – – – – – – – –

kihízott disznószeme bámul

– – – – – – – – nem ér el

Töpörtyűt esz töpörtyű (már) megértem

szépen… belülről

(…)

mióta itt vagyok, nem jönnek értem

Bár nem hagytam fel még a húsevéssel,

kanállal eszek, nem villával-késsel…

Mint vérmedve, kit rágnak a molyok,

a vénségemre megkomolyodok.

Odahagyom csupán, de nem vetem le,

nézzetek loncsos, régi szvetteremre,

szemem helyén a gomb vidáman ül még,

hát mi (…) menekülnék?

ó, kicsikéim, rövid életük…

majd moly leszek és elszállok velük

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

mintha cseresznyefahamuban repülnék

(kitéptem, elfogyott)

Rókatárgy alkonyatkor

„A róka az róka, az róka, az róka”

A rókatárgy, hogy menekülsz,

a luftod és a laufod,

zsombékra ülsz vagy lóra ülsz,

a rókatárgy az az, hogy

„egy rókatárgyban mennyi vér,

egy rókatárgyban meghalok,

mit ér a nyurga, könnyü prém,

mit ér a bordalok?”

A rókatárgy egy frakkzakó,

nehéz étrend a mellén,

a rókatárgy faggyas, fakó

felhők egy őszi kelmén.

A rókatárgy szivarhamu,

hanyag lukaktól ékes,

eléggé rongyolt állagu,

éppenhogy partiképes.

Egy rókatárgy mit is mutat,

mellényzsebében óra,

méri a szőlőpartokat,

és vér csorog le róla.

A rókatárgy az őszi nap,

idő és tér tudója,

a pontos, lomha alkonyat

órása és szabója.

A rókatárgy az őszi ég

lomposka lobbanása csak,

kopott reverje zsírral ég,

mikor a szőlő lángra kap.

A rókatárgy egy szélcsiszolt,

szélseprett sonkanadrág,

mint durrezüst, csizmára tolt

üleppel rogy le majd rád.

A rókatárgy alant repül,

kötésig csizmaszárba,

s ha éji vad vértóba gyűl,

vértóba lóg a szárnya.

A rókatárgy egy kürti nyál,

köhögve és zokogva

a csókos száj két oldalán

lecsorgó rézborotva.

A rókatárgy, hogy frakkot ölt,

és ritka már, ha nyelvet,

hogy fél, ahányszor újratölt,

sűrűn kér engedelmet.

A rókatárgy a mellkasán

kárpáló körme, karma,

a frakk alól kinő a mál,

akarja, nem akarja.

A rókatárgyban mennyi bor

és mennyi másnapos vörös,

a rókatárgy a férfikor,

s hogy éjszakára eltörök.

A rókatárgy, hogy elnehéz,

mikorra könnyü volna,

hiába némi elmeméz,

ha lomha, lomha, lomha.

A rókatárgy apró kacsók

csontroppanása muffban,

hogy már a lusta puskacső

elől is földre puffan.

A rókatárgy egy rókacsók

a föld meleg hasára,

a rókatárgy szőlőkacsok

szempillavakkanása.

A rókatárgy, hogy megvakul,

sarlóból sajttá már sose,

szembogara a ravaszul

kiképzett ujjhold hűvöse.

A rókatárgy egy villanás,

egy puskacsővel írt tükör,

a látványt rakja össze más,

a szél söpörje föl.

A rókatárgy a csönd, a must,

gerezna és vidéke,

bor és hamu, muslincafüst,

a lőpor könnyü béke.

A rókatárgy az alkonyat,

ha dolgavégez, lóra száll,

porban a gyöngy, piros fogak,

vércsík és rókaszáj.

Medwendel*

Bagatelle macabre

Nyár, némafilm

Holdbanán

Medwendel

Gesztenyeméz

Pitralon

Tejút

Dallszöveg

Merlin, gerlever

Napszállat (nyugat)

Kis őszi rádióvers

A Csorba-kert

Irokéz

Őszi Hedwigek

(spárgalé)

(ártány és szerelem)

(holdas kisolló)

Egy hosszú kávé

Hal éji éneke

(nocturne Ch. M. oldalvizén)

notesz*

Rókatárgy alkonyatkor

Medwendel^*

notesz^*