Diletták

(non scolae sed vitae díszdoboz) Fölfut a vér nap nap után az emberi agyban, mint a borostyán a házak vakolatán, valamint az ablakban. Csak hogy a borostyán nem olyan piros, mint az emberi vér, de ha az őszbe belecsavarodik egyszer, zörög és ösztövér. Látszik a homlokzati agyvérzés, meg a ki-kidagadó erek, odakoppannak és elhallgatnak a szellőben a száraz vérrögek. Milyen titokzatosan van összekötve az ember lába, keze, feje. Csak futkoz benne, szaladgál, mint egy húsos levél erezete, gyöngéden megpihenik rajt’a egy lepke, a szép szerelem, és kieszi közüle ami ehető, hacsak én ki nem eszem. Felfut az idegzetre napra nap után a sok érzet, lobog az információáradat odacsiptetve a szárítókötélhez, férfi és női alsónadrágok, svájci sapkák és paplanyok, és kissé én vagyok mindegyikben, én lógok ott és száradok, csipesz csipesz hátán versenyez a keringésben, nem lehet lemaradni a színvonaltól, mert elgémber. Akkor már búhat ki a cipőből, hogy megmozgassa, kevesebb lesz az előrehaladás és dosztig több a penetra. Estelszik, szállnak az ingek, a rizsás lecsók, meg a madarak, fújja a szellő a világot, puffog a gond, örökös tejbedara, már az ember kanala elvásik, és az meg csak ki se hűl, elenni is kevés az egy darab élet, pedig mindig a széle felül, akármennyi nehézség közepette is egyszercsak könnyű lesz, mint az atlétatrikó, ha kinyúlik, mint egy testnevelési dressz, ha hosszú, vizes árnyékot bocsát a holdfényen át, hisz az élet nem talajtorna, de viszont felemáskorlát, míg csendesen rugódzik, és a síkporos ládában motoz, el is telik. Non scolae sed vitae díszdoboz.   (navigare neszesszer est) Ha képeslapot kap a lélek, odatűzi egy szemmel jól látható helyre, a vitrinajtó, mint egy szép hajat, lágyan ringatja a tengert. Az ember is csak belül hullámoz, de külsőleg tükörsima, a rövidujjú kék ingéből nem igen látszik ki a szívizma. Pedig rövid az emberi ing és nagyon hosszú a szív, mely nehezen tűri, hogy az életkörülménye egy kicsit passzív. De ez nem azt jelenti, hogy a rosszabbodó helyzetben nem lenne jó, csak az élet színvonal elmélyültebb és nem habroló. Ám a gondolat igényjogosultsága se semmi, és hogy felderítsék, bekalandozza a lélek a SZOT-üdülőket Hawaiitól Edericsig. Az elme jóval messzebbre ellát, mint a csalfa szem, ha mint egy periszkópot az ábránd állványára teszem. Ott már közel van a messzitávol, a Szocsi, meg a Rimini és luxushajóz az ember, mikor csak elsétál a vitrinig, ahol a panelház, benne a sok-sok príma kabin, tovaúszik a boldog beutaltakkal a képeslap hullámain. Mert minden ember legmélyén ott horgonyoz egy-egy óceánjáró, és a legnehezebb vele ilyenkor nyáron, ha a pirosbronz alkonyatban kürtölni kezd a lélek tükre, és egy kicsivel nagyobb rálátás nyílik az életükre. De még csak körül se néznek, mikor az este zsiliprendszerén az édes képzelettel együtt elfolyik a fény, és amikorra leérnek a realitás sötét iszapjába, a saját magukat már hiába is csapják be. Hova is hajolna az erkély korlátról az ember, szépen megfogja, és a többi közé gumizza a tengert, egy nagy gumi az élet, egymáshoz szorít és nem ereszt, szürke levet csak, navigare neszesszer est.   (nem varietas, de laktat) Már így mostanábank orábban lesz késő, bizony, a nyár hajszálába lopván beszökik a vén ősz. Ilyenkor nagyon lelkiállapotba kerül a kósza test, van, hogy az elbizonytalanodásje lensége jön rá egyenest. Az égbolt olyan, mint egy galambszürke öltönynadrág, nem a sliccénél nézve, hanem hátrább. Hasonlóképpen az élet is igen nehéz esésű, folyton folyvást lehúzza a pénztárca és a fésű. Mindig felfeslik valahol az agyi gondolat koptatója, pedig hajszálra egyforma léptek lógnak ki alóla. Menő púpok a felhők, egyre a világ kitérdesedik, és a vasalással nem lehet megoldani a kérdéseket. Mint hogyha egy közületi étkeztetés lenne a lét, amelyben nem a rizseshúst változtatják, hanem a nevét, ami nem tápértékileg jó, sokkal inkább pszichésen, az étlapra fektett hangsúly is nagyot nyom az evésen. De csitt, amikor a lélek már teljesen ellaposodna, egy-egy haladás képében zömmel kisüt a napos oldal. Sajnos, mire a sok jogosult az úttesten keresztül odafut, a bőség kosarából kissé csak a futkozás melege jut. Megered az eső lába, hallatszik is a sok patty, patty, kinéz a szem, mire föl visszanéz a konyhaablak. Némely tekintetben egyre több a tompa máma, erős hullámokban gőzölög az őszi pára. Jobb is talán viszont, hogy a csüggeteg forszírozás helyett az emberi zsiger fölplankol egy vastag levest, hiszen ameddig eléggé sűrűen kanalazhat, kétségtelen a szájíz. Nem varietas, de laktat.   (sic) Itt nincsenek már olyan nagy hiányosságok se, az egész távlatosság nagy plafon, ami lejjebb jön, mint amikor a vakolat hullong le egyszerre, és nincs esernyőm. És nincs esernyőm. Megvan a sok ember, kezében tollal és szerszámmal, lakása van meg ágya meg asztala, de meg van akinek ezek sincsenek szép számmal, általában deviszont nem sok az osztalék. Sajnos a leszerelés is olyan messze van, mint a hajfodrász, kölniszagban csattog az olló meg a púderpacsni, melyiknek lesz kuncsaftja ez a pár szál? A tavasz úgy megy csak rá a hajfodrászra, mivelhogy Vörösmarty. Erőegyensúlyba akarna élni minden földi haladó, de aki nem, az meg a megbontásra irányul hébe-hóba. Általánosan fél nyolckor kezdődik a tévéhíradó, mikor sok család füröszt, és igen zajos a fürdőszóba. Ezért is van, hogy nem érti meg az összes vonatkozást, és sokszor szóbeszédbe hallja a politikát a buszon, de ott meg az erősebb kutya ülszik le a szabad helyekre folyvást, majdhogynem néha féllábon ér haza a társadalom. Oly szép színekben bír játszódni az alkonyati óra, ami furtonfurt sivár volt és csempe, az most fölgyúl, orcáját sikálja a muskátli a mélység fölé hajolva, vastag száron sok pici szomorúság máma nem üt ki balul. Jobbul az ember, csak a rovarok kergetőznek a szája körül, meg a bokrok helyén, ami nincs se bokrétája, se bokra, el nem röpül, mint a bogár se a sóhajtól, de belül ernyőt csokroz az alagsori mélyben. Sic itur Adacsra.   (politúr) Hogy az ember kihajol valami balkonról kicsikét, fölnéz, lenéz, hogy hát hol nyílik neki is pipitér. De bizony nem nyílik neki más, csak a gumirózsa, ecsetet vesz a képzeletében, hogy szépen bearanyózza. Sej, mintha csatahajón lenne postás, vagy bolgárkertész, néha olyan hiábának tűnik ez az egész. Aztán csak fényesinti a kilincset tovább a könyökével, lábat töröl, ami jól elkopódik, hogy egyszer majd belépjen. Igaz, hogy vannak helyek, ahol még jobb a megélhetés, de ott meg a másik szempontból nem igen tökéletes. A probléma újra nől mindig, amint hogy a borosta, de az ember élete mégiscsak több, mint a bérlista. A dalos kis pacsirta fönn a levegőégben szárnyal, és egyszer csak találkozik egy középhatósugarú rakétával? Ennél bizony nagyon nagyon sok a jobb dolog, azok is csak az ábécében veszik az úttörőkolbászt, a szónokok. Szebb kitekinteni, ha azt mutatják, hogy Pioneer Avroszimov elhagyja a bolygórendszert, és a messzeségből táviratoz. És van sok más, aminek bizony nem kis a hordereje, valahogy nem lehet evvel az arcát fel-felsikálni derüre. Több lakk, mint kolbász és olyan sokan az árnyalatok, hogy bírjak belátni valamiről, amiről kilátva nem tudhatok? Nehéz az emberi hold mindegyre, bárha telibb hasa fölött dobog, nézi, az egek érszűkületén lassan növő meszek a csillagok. Szél támad, kinyíló vitrinajtó a lélek, az embert hátba üti, lapockáját akkor a szálkásodó deszkához odaillegeti, vakarja hám a hámot körkörös, nehéz mozdulatba, csak inkább fényesül, mint elmúlik a viszketés. Politúr ad astra.