Diletták

 

 

 

 

Jaj cica

 

(fasírt)

jaj cica karácsony van
akárcsak a hentesnél
toporgunk fikszírozván
hogy jut-e még szenteste
a pulton egymás hegyén
eléggé bőven hever
de mire odaérünk
jobbára bennünk fogy el
csontozhassa az isten
beárazhassa márja
bensőség nem jut éppen
a lélek tányérjára
nem a fasírt a lényeg
hanem hogy sorbanállás
közepette a lények
magukban megtalálják
ebből hoztam egy kilót
ki csinál hüje viccet
az igazat nézd ne a valót
erre bízvást építhecc
 

(angyalhaj)

jaj cica karácsony van
ne izélj én is látom
ma kaptam angyalhajat
letépték a kabátom
mer egy szeméj csak húsz dekát
kapott és hárman voltam
három király vagyok dehát
hijába montam
hogy három király csak egyben
viszontag hatvan deka
kell mer a szeretetben
kigyött a tavalyiak haja
és kopaszok mint egy narancsok
mer egy van ámde három
van egybe nem olyan sok
csak mikor parókázom
őket mer szálanként kell
visszahelyezni beléjük
s maguk a bizalmukkal
montam de már letépték
 

(mák)

jaj cica karácsony van
egészen ellírulok
ilyenkor máshogy dobban
a láb és a szívburok
a mákkék hópihékhez
nincs fogható a földön
csak egyfelé darál ez
visszafelére följön
időnk is épígy fogy el
mér mondod hogy siessé
darálom magam figyelj
irreverzibilissé
milyen deszép az ünnep
ujjam becsípte kissé
de fájdalmaim szűnnek
s a fájdalom az is szép
a vér is máshogyan ver
vastagon mint kalácsok
s a belső rétegekben
te képezed a mákot
 

(ponty)

jaj cica karácsony van
mennyél ki egy pillanat
eléggé herótom van
agyoncsapom a halat
de hát vagy ő vagy én
csak add ide a kisláb
ost na ez a szegény
meg se tejes se ikrás
könnyű mondani onnan
asszed egy leányálom
epéje mindennek van
csak ezét nem találom
a fal pirinyót véres
de mindennek van ára
ne kijabáljál édes
dehogy mostad hiába
azér nem könnyű élni
éppenséggel promt nehéz
pont olyan a halé ni
ahogy isten szeme néz
 

(büfezz)

jaj cica karácsony van
ez meg egy papírdoboz
mi vagyunk benne mostan
a kicsi betlehemok
te megvagy szeplő nékül
én meg csak ácsolgatok
a gyerek ott van bévül
tarcsuk a kapcsolatot
mondjuk neki te édes
büfezz büfezz büfezz
meghajja ezt heródes
menten cupogni kezd
zörög a papendekli
veri a téli verő
minket ez nem érdekli
hol van a levesmerő
a napkeleti bölcsek
kérdezték van-e jelvény
hadd hogy egy kicsit tölcsek
mielőtt félrenyelnél
 

(gyanta)

jaj cica karácsony van
én meg csak itt ülek
izegmozog a sojhaj
fényes nehéz ülep
úgy nézünk mint a holdfény
mikor még föl de jött
és csak egy lábas hó lóg
a fenyvesek fölött
de összeszedem magunkat
bár nyikorog a szeretet
azér az sose lankad
ha bízváston kenyed
mer akinek kitartó
annak is csak kopig
a francba lett a tartó
fogjam három napig
levágom hol a balta
tavaj is összedűlt
te van most annyi gyanta
vegyünk egy hegedűt
 

(zselé)

jaj cica karácsony van
óvjuk mer oly törékeny
mint ez a szegény csúcsdísz
igaz hogy rá is léptem
fontos hogy megértés van
oda ne tégy zseléset
megsúgom alattomban
fenn az ernyő az élet
mer a kast azt megettük
talán ha pár szem maradt
üres burkok felettünk
lóbázó aranyhalak
az élet kirakat csak
hátulja nincs is neki
s akkor pont ezt a vaccak
fát raknánk telis teli
most feldíszítjük szépen
aztán holnap kilopjuk
s egymás tekintetében
két visszacsomagolt lyuk

 

 

 

Diletták

 

(non scolae sed vitae díszdoboz)

Fölfut a vér nap nap
után az emberi agyban,
mint a borostyán a házak vakolatán,
valamint az ablakban.
Csak hogy a borostyán
nem olyan piros, mint az emberi vér,
de ha az őszbe belecsavarodik egyszer,
zörög és ösztövér.
Látszik a homlokzati agyvérzés,
meg a ki-kidagadó erek,
odakoppannak és elhallgatnak
a szellőben a száraz vérrögek.
Milyen titokzatosan van összekötve
az ember lába, keze, feje.
Csak futkoz benne, szaladgál,
mint egy húsos levél erezete,
gyöngéden megpihenik rajt’a
egy lepke, a szép szerelem,
és kieszi közüle ami ehető,
hacsak én ki nem eszem.
Felfut az idegzetre napra
nap után a sok érzet,
lobog az információáradat
odacsiptetve a szárítókötélhez,
férfi és női alsónadrágok,
svájci sapkák és paplanyok,
és kissé én vagyok mindegyikben,
én lógok ott és száradok,
csipesz csipesz hátán
versenyez a keringésben,
nem lehet lemaradni a színvonaltól,
mert elgémber.
Akkor már búhat ki a cipőből,
hogy megmozgassa,
kevesebb lesz az előrehaladás
és dosztig több a penetra.
Estelszik, szállnak az ingek,
a rizsás lecsók, meg a madarak,
fújja a szellő a világot,
puffog a gond, örökös tejbedara,
már az ember kanala elvásik,
és az meg csak ki se hűl,
elenni is kevés az egy darab élet,
pedig mindig a széle felül,
akármennyi nehézség közepette is
egyszercsak könnyű lesz,
mint az atlétatrikó, ha kinyúlik,
mint egy testnevelési dressz,
ha hosszú, vizes árnyékot
bocsát a holdfényen át,
hisz az élet nem talajtorna,
de viszont felemáskorlát,
míg csendesen rugódzik,
és a síkporos ládában motoz, el is telik.
Non scolae sed vitae díszdoboz.
 

(navigare neszesszer est)

Ha képeslapot kap a lélek,
odatűzi egy szemmel jól látható helyre,
a vitrinajtó, mint egy szép hajat,
lágyan ringatja a tengert.
Az ember is csak belül hullámoz,
de külsőleg tükörsima,
a rövidujjú kék ingéből nem
igen látszik ki a szívizma.
Pedig rövid az emberi ing
és nagyon hosszú a szív,
mely nehezen tűri,
hogy az életkörülménye egy kicsit passzív.
De ez nem azt jelenti,
hogy a rosszabbodó helyzetben nem lenne jó,
csak az élet színvonal elmélyültebb
és nem habroló.
Ám a gondolat igényjogosultsága se semmi,
és hogy felderítsék,
bekalandozza a lélek a SZOT-üdülőket
Hawaiitól Edericsig.
Az elme jóval messzebbre ellát,
mint a csalfa szem,
ha mint egy periszkópot
az ábránd állványára teszem.
Ott már közel van a messzitávol,
a Szocsi, meg a Rimini
és luxushajóz az ember,
mikor csak elsétál a vitrinig,
ahol a panelház,
benne a sok-sok príma kabin,
tovaúszik a boldog beutaltakkal
a képeslap hullámain.
Mert minden ember legmélyén
ott horgonyoz egy-egy óceánjáró,
és a legnehezebb vele
ilyenkor nyáron,
ha a pirosbronz alkonyatban
kürtölni kezd a lélek tükre,
és egy kicsivel nagyobb rálátás
nyílik az életükre.
De még csak körül se néznek,
mikor az este zsiliprendszerén
az édes képzelettel együtt
elfolyik a fény,
és amikorra leérnek
a realitás sötét iszapjába,
a saját magukat már
hiába is csapják be.
Hova is hajolna az erkély
korlátról az ember,
szépen megfogja,
és a többi közé gumizza a tengert,
egy nagy gumi az élet,
egymáshoz szorít és nem ereszt,
szürke levet csak,
navigare neszesszer est.
 

(nem varietas, de laktat)

Már így mostanábank
orábban lesz késő,
bizony, a nyár hajszálába
lopván beszökik a vén ősz.
Ilyenkor nagyon
lelkiállapotba kerül a kósza test,
van, hogy az elbizonytalanodásje
lensége jön rá egyenest.
Az égbolt olyan,
mint egy galambszürke öltönynadrág,
nem a sliccénél nézve,
hanem hátrább.
Hasonlóképpen az élet is
igen nehéz esésű,
folyton folyvást lehúzza
a pénztárca és a fésű.
Mindig felfeslik valahol
az agyi gondolat koptatója,
pedig hajszálra egyforma léptek
lógnak ki alóla.
Menő púpok a felhők,
egyre a világ kitérdesedik,
és a vasalással nem lehet
megoldani a kérdéseket.
Mint hogyha egy
közületi étkeztetés lenne a lét,
amelyben nem a rizseshúst változtatják,
hanem a nevét,
ami nem tápértékileg jó,
sokkal inkább pszichésen,
az étlapra fektett hangsúly is
nagyot nyom az evésen.
De csitt, amikor a lélek
már teljesen ellaposodna,
egy-egy haladás képében
zömmel kisüt a napos oldal.
Sajnos, mire a sok jogosult
az úttesten keresztül odafut,
a bőség kosarából kissé csak
a futkozás melege jut.
Megered az eső lába,
hallatszik is a sok patty, patty,
kinéz a szem, mire föl
visszanéz a konyhaablak.
Némely tekintetben
egyre több a tompa máma,
erős hullámokban gőzölög az őszi pára.
Jobb is talán viszont,
hogy a csüggeteg forszírozás helyett
az emberi zsiger
fölplankol egy vastag levest,
hiszen ameddig eléggé
sűrűen kanalazhat,
kétségtelen a szájíz.
Nem varietas, de laktat.
 

(sic)

Itt nincsenek már olyan
nagy hiányosságok se,
az egész távlatosság nagy plafon,
ami lejjebb jön,
mint amikor a vakolat
hullong le egyszerre,
és nincs esernyőm.
És nincs esernyőm.
Megvan a sok ember,
kezében tollal és szerszámmal,
lakása van meg
ágya meg asztala,
de meg van akinek ezek
sincsenek szép számmal,
általában deviszont
nem sok az osztalék.
Sajnos a leszerelés is
olyan messze van, mint a hajfodrász,
kölniszagban csattog az olló
meg a púderpacsni,
melyiknek lesz kuncsaftja ez a pár szál?
A tavasz úgy megy csak rá a hajfodrászra,
mivelhogy Vörösmarty.
Erőegyensúlyba akarna élni
minden földi haladó,
de aki nem, az meg a
megbontásra irányul hébe-hóba.
Általánosan fél nyolckor
kezdődik a tévéhíradó,
mikor sok család füröszt,
és igen zajos a fürdőszóba.
Ezért is van, hogy nem érti
meg az összes vonatkozást,
és sokszor szóbeszédbe hallja
a politikát a buszon,
de ott meg az erősebb kutya
ülszik le a szabad helyekre folyvást,
majdhogynem néha féllábon ér
haza a társadalom.
Oly szép színekben bír
játszódni az alkonyati óra,
ami furtonfurt sivár volt és csempe,
az most fölgyúl,
orcáját sikálja a muskátli
a mélység fölé hajolva,
vastag száron sok pici
szomorúság máma nem üt ki balul.
Jobbul az ember,
csak a rovarok kergetőznek a szája körül,
meg a bokrok helyén,
ami nincs se bokrétája, se bokra,
el nem röpül,
mint a bogár se a sóhajtól, de belül
ernyőt csokroz az alagsori mélyben.
Sic itur Adacsra.
 

(politúr)

Hogy az ember kihajol
valami balkonról kicsikét,
fölnéz, lenéz, hogy hát
hol nyílik neki is pipitér.
De bizony nem nyílik neki más,
csak a gumirózsa,
ecsetet vesz a képzeletében,
hogy szépen bearanyózza.
Sej, mintha csatahajón lenne
postás, vagy bolgárkertész,
néha olyan hiábának
tűnik ez az egész.
Aztán csak fényesinti a kilincset
tovább a könyökével,
lábat töröl, ami jól elkopódik,
hogy egyszer majd belépjen.
Igaz, hogy vannak helyek,
ahol még jobb a megélhetés,
de ott meg a másik szempontból
nem igen tökéletes.
A probléma újra nől mindig,
amint hogy a borosta,
de az ember élete
mégiscsak több, mint a bérlista.
A dalos kis pacsirta
fönn a levegőégben szárnyal,
és egyszer csak találkozik
egy középhatósugarú rakétával?
Ennél bizony nagyon
nagyon sok a jobb dolog,
azok is csak az ábécében
veszik az úttörőkolbászt, a szónokok.
Szebb kitekinteni, ha azt mutatják,
hogy Pioneer Avroszimov
elhagyja a bolygórendszert,
és a messzeségből táviratoz.
És van sok más, aminek
bizony nem kis a hordereje,
valahogy nem lehet evvel
az arcát fel-felsikálni derüre.
Több lakk, mint kolbász
és olyan sokan az árnyalatok,
hogy bírjak belátni valamiről,
amiről kilátva nem tudhatok?
Nehéz az emberi hold mindegyre,
bárha telibb hasa fölött dobog,
nézi, az egek érszűkületén
lassan növő meszek a csillagok.
Szél támad, kinyíló vitrinajtó a lélek,
az embert hátba üti,
lapockáját akkor a szálkásodó
deszkához odaillegeti,
vakarja hám a hámot körkörös,
nehéz mozdulatba,
csak inkább fényesül, mint elmúlik a viszketés.
Politúr ad astra.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]