Jaj cica
| az igazat nézd ne a valót |
|
| mer egy szeméj csak húsz dekát |
| három király vagyok dehát |
| hogy három király csak egyben |
| és kopaszok mint egy narancsok |
|
| hadd hogy egy kicsit tölcsek |
|
| úgy nézünk mint a holdfény |
|
| mint ez a szegény csúcsdísz |
| s akkor pont ezt a vaccak |
|
|
Diletták
(non scolae sed vitae díszdoboz)
| mint a borostyán a házak vakolatán, |
| nem olyan piros, mint az emberi vér, |
| de ha az őszbe belecsavarodik egyszer, |
| Látszik a homlokzati agyvérzés, |
| odakoppannak és elhallgatnak |
| a szellőben a száraz vérrögek. |
| Milyen titokzatosan van összekötve |
| az ember lába, keze, feje. |
| Csak futkoz benne, szaladgál, |
| mint egy húsos levél erezete, |
| gyöngéden megpihenik rajt’a |
| egy lepke, a szép szerelem, |
| és kieszi közüle ami ehető, |
| Felfut az idegzetre napra |
| lobog az információáradat |
| odacsiptetve a szárítókötélhez, |
| férfi és női alsónadrágok, |
| svájci sapkák és paplanyok, |
| és kissé én vagyok mindegyikben, |
| én lógok ott és száradok, |
| nem lehet lemaradni a színvonaltól, |
| Akkor már búhat ki a cipőből, |
| kevesebb lesz az előrehaladás |
| és dosztig több a penetra. |
| Estelszik, szállnak az ingek, |
| a rizsás lecsók, meg a madarak, |
| fújja a szellő a világot, |
| puffog a gond, örökös tejbedara, |
| már az ember kanala elvásik, |
| és az meg csak ki se hűl, |
| elenni is kevés az egy darab élet, |
| pedig mindig a széle felül, |
| akármennyi nehézség közepette is |
| mint az atlétatrikó, ha kinyúlik, |
| mint egy testnevelési dressz, |
| ha hosszú, vizes árnyékot |
| hisz az élet nem talajtorna, |
| de viszont felemáskorlát, |
| és a síkporos ládában motoz, el is telik. |
| Non scolae sed vitae díszdoboz. |
|
(navigare neszesszer est)
| Ha képeslapot kap a lélek, |
| odatűzi egy szemmel jól látható helyre, |
| a vitrinajtó, mint egy szép hajat, |
| lágyan ringatja a tengert. |
| Az ember is csak belül hullámoz, |
| a rövidujjú kék ingéből nem |
| igen látszik ki a szívizma. |
| Pedig rövid az emberi ing |
| hogy az életkörülménye egy kicsit passzív. |
| hogy a rosszabbodó helyzetben nem lenne jó, |
| csak az élet színvonal elmélyültebb |
| Ám a gondolat igényjogosultsága se semmi, |
| bekalandozza a lélek a SZOT-üdülőket |
| Az elme jóval messzebbre ellát, |
| az ábránd állványára teszem. |
| Ott már közel van a messzitávol, |
| mikor csak elsétál a vitrinig, |
| benne a sok-sok príma kabin, |
| tovaúszik a boldog beutaltakkal |
| Mert minden ember legmélyén |
| ott horgonyoz egy-egy óceánjáró, |
| ha a pirosbronz alkonyatban |
| kürtölni kezd a lélek tükre, |
| és egy kicsivel nagyobb rálátás |
| De még csak körül se néznek, |
| mikor az este zsiliprendszerén |
| az édes képzelettel együtt |
| a realitás sötét iszapjába, |
| Hova is hajolna az erkély |
| és a többi közé gumizza a tengert, |
| egymáshoz szorít és nem ereszt, |
|
(nem varietas, de laktat)
| bizony, a nyár hajszálába |
| lopván beszökik a vén ősz. |
| lelkiállapotba kerül a kósza test, |
| van, hogy az elbizonytalanodásje |
| mint egy galambszürke öltönynadrág, |
| az agyi gondolat koptatója, |
| pedig hajszálra egyforma léptek |
| egyre a világ kitérdesedik, |
| és a vasalással nem lehet |
| közületi étkeztetés lenne a lét, |
| amelyben nem a rizseshúst változtatják, |
| sokkal inkább pszichésen, |
| az étlapra fektett hangsúly is |
| már teljesen ellaposodna, |
| zömmel kisüt a napos oldal. |
| Sajnos, mire a sok jogosult |
| az úttesten keresztül odafut, |
| a bőség kosarából kissé csak |
| hallatszik is a sok patty, patty, |
| erős hullámokban gőzölög az őszi pára. |
| hogy a csüggeteg forszírozás helyett |
| fölplankol egy vastag levest, |
|
| az egész távlatosság nagy plafon, |
| kezében tollal és szerszámmal, |
| olyan messze van, mint a hajfodrász, |
| kölniszagban csattog az olló |
| melyiknek lesz kuncsaftja ez a pár szál? |
| A tavasz úgy megy csak rá a hajfodrászra, |
| Erőegyensúlyba akarna élni |
| megbontásra irányul hébe-hóba. |
| mikor sok család füröszt, |
| és igen zajos a fürdőszóba. |
| Ezért is van, hogy nem érti |
| meg az összes vonatkozást, |
| és sokszor szóbeszédbe hallja |
| de ott meg az erősebb kutya |
| ülszik le a szabad helyekre folyvást, |
| majdhogynem néha féllábon ér |
| játszódni az alkonyati óra, |
| ami furtonfurt sivár volt és csempe, |
| orcáját sikálja a muskátli |
| szomorúság máma nem üt ki balul. |
| csak a rovarok kergetőznek a szája körül, |
| ami nincs se bokrétája, se bokra, |
| mint a bogár se a sóhajtól, de belül |
| ernyőt csokroz az alagsori mélyben. |
|
| valami balkonról kicsikét, |
| hol nyílik neki is pipitér. |
| De bizony nem nyílik neki más, |
| ecsetet vesz a képzeletében, |
| Sej, mintha csatahajón lenne |
| postás, vagy bolgárkertész, |
| Aztán csak fényesinti a kilincset |
| lábat töröl, ami jól elkopódik, |
| hogy egyszer majd belépjen. |
| Igaz, hogy vannak helyek, |
| ahol még jobb a megélhetés, |
| de ott meg a másik szempontból |
| A probléma újra nől mindig, |
| mégiscsak több, mint a bérlista. |
| fönn a levegőégben szárnyal, |
| és egyszer csak találkozik |
| egy középhatósugarú rakétával? |
| veszik az úttörőkolbászt, a szónokok. |
| Szebb kitekinteni, ha azt mutatják, |
| elhagyja a bolygórendszert, |
| és a messzeségből táviratoz. |
| bizony nem kis a hordereje, |
| az arcát fel-felsikálni derüre. |
| és olyan sokan az árnyalatok, |
| hogy bírjak belátni valamiről, |
| amiről kilátva nem tudhatok? |
| Nehéz az emberi hold mindegyre, |
| bárha telibb hasa fölött dobog, |
| nézi, az egek érszűkületén |
| lassan növő meszek a csillagok. |
| Szél támad, kinyíló vitrinajtó a lélek, |
| lapockáját akkor a szálkásodó |
| vakarja hám a hámot körkörös, |
| csak inkább fényesül, mint elmúlik a viszketés. |
|
|
|