Hattyúnyál

Hattyúnyál veri a fákat, a pázsitolt szegélyt. Nem láthatja a véraláfutást már felszívódni, pohár nyomát, sírós káromkodásét. Szeméből ha teniszgép dinnyemagot köp is ki végül, nem kel ki a salakban. Heggyel beleáll. Így a nehezebb ezt a pályányi piros horzsolást összetekerni, szőnyegbombázás rollniját a vállra vetni. Ha csak dörzsbetegségről lenne vaskos zárójelentés, vihetné ölben, mint egészen közömbös meztelenségét. Ugrik sötéten, nyirkosan, díszfa törzsétől díszfa törzséig, nem vakuval fényképeznek, csak a hattyúk tátognak idegesen a vágóhíd strandjáról, tudják-e, nagyobb tét is van, mint hogy a vizet leeresztik. Többször körbecipelve magunkat kiismerszik az öröklét szakaszossága, díszfa törzsétől díszfa törzséig egy kocka üres híradófilm, elmosott kenguru szökken árnyéka nedves ruganyán, tüskébe akadt gumiköpeny, szivárgó, kényes hattyúnyál látvánnyá veri a vizet, hal rég nem tartozik a zizgő pikkelyekhez, vad sem a koszló szőrhöz, kegyelmes húsipari táj, csend, rend a hátsó kert felől is, csak az a nyúlós kenguru a derítőknél, feltekert teniszpályával a nyakában, az hogy akasztja le magát, szegény, a csipkebokorról? Előjegyezzük, holnap lelövik, ugró húsából nőjön gumipitypang, gumiharisnya, sportcipő.