Fragmenthák

 

 

 

 

Holdvilág

Keményen fénylik, mint a fogtömés,
ha átvonul e malterasz habon,
ha méltóságosabb, s mint holmi trapp,
nem törli fáradt kecskehússal homlokát.
Ha átvonul, kiszítt napernyők nyílanak,
vágván az éjben hibbant szalutát,
díszszemlesütve, mint egy kis kadét,
terpeszben áll a meztelen nyugágy.
Ha átvonul e malterasz kövén
négy adjutánsa közt a gyűrüsujj,
és meggyomrozza most, ki érteni
úgyan szeretné, lágyan és lolán,
vérhasbeszélő szól a balkonon,
letép egy bála réti priznicet,
mosolyt buggyant a szája, holdvilág.

 

 

 

Téli színkör

A szájban happy-endként havazik,
a földszintről ki belebámul,
szakadt zsinórzat a padláson,
lát még egy ottfelejtett kerti széket.
A szájban elered a tél,
füstölő motorral nyelvek forognak,
kiventillátorozzák a beszédet
a félrecsapott borozókból.
Mögötte elered a hó,
nem tud a nevetőizom összecsapódni,
egy csokor vágott seregély
bevágtat, mint a vastaps.

 

 

 

Zsugor

Hull lassú pelyheletben
Weisz duplavé Gizella,
öltezve nátriumban,
piskótát sütve szállong.
Zörgetve tepsejét az est
kirázza mostan őtet,
hogy hozza piros kisdedét
az öntőformából haza.
Jövője, mint a porcukor,
a múltja, mint a rosta,
kinéz a hátsó ablakon,
lucidum intervallum.
Belül már kádat tapsikál,
már lázasan frottíroz,
csak az a kurva marinír,
az hogy fog összeállni?
Öltezve ostorlámpoá,
kigyúl habkönnyü tészta,
pásztás fehérben hull alá
Weisz duplavé Gizella.

 

 

 

Puderett

Nőnek a kőporárak
Decsi Rozáliának,
szívében térzenészet,
lábában tromboá.
Puderett arcán föl-le
tapogat mézga könnye,
teniszlabdát a hernyó
dajkál ilyen sután.
Befonja gyönge pánik,
szemén borág humánlik,
jaj, vérhányt labdarózsa,
barhent ruhája leng.
Torkáig ér a rúzsfolt,
elhamvavál a hústól,
kiejti, nem harap rá,
magját a szájbarack.
Szívében térzenészet,
hát hogyne érzené meg,
ki ácsorog fölötte,
Decsi Rozália.

 

 

 

Schlaug

(Pál Zoltánnak)

 
Jönnek a felhők elefántlag,
természet pumpás képzete,
és lóg belőlük valahány schlaug,
Dunának, Oltnak egy vize,
mentőkötél a fuldokoltnak,
Middle East European Service.
Szorongva nézi, abrakolnak,
vadvízbe több az oxigén,
pezsegve száll a könnyü csolnak,
grübedli támad rossz szivén,
fölnéz amint a port nyeli,
mozdulna már acskó vizér,
de mire körbe spricceli,
serényebb öntözők locsolnak,
jódolgát íme megleli,
kövér terpeszben száll a holnap,
háromszál söprük igrice
ilyen segéderőket hol kap?
Leejti vállát a vice.

 

 

 

Szabad vizek

 

(labda)

Fiúk labdáznak vad sodramú folyóban,
föl-földobódó delfinek, szaténtrikó nyugágya,
halban és kiflivégben gazdag szökőkutunk,
fürdőkád torkában jobbról csavarul a piros víz,
kabinját, ki lecipelvén a homokra, belebúvik,
s kiaraszol majd, mint tengeri rák, fővetlen:
hajadonfőtt tengeri tölti kaviccsal az ágyat,
hol vad sodrú folyam teker el malmot, derekat,
kefenyírt fejű ifjak labdáznak föl-alá, alá-föl,
szökő idő vizén a kedvük oszló kiflivég.
 

(hinta)

Tekintet szép sörénye lobog a hintaságban,
söpör napot, eperfát, homokot, túlpartot, napot,
félkör, az égbe növő távoli tengeriföldek
szemealja, egy szemfog cikkanása, csöppnyi
nyál a szájsarokban, elöntött kondenz-tej után
kapaszkodó kis lobbanás, frottírpilóta
hosszó láncon, ezüst kamaszlány-Bleriot,
propeller-szívébe mikor repül be vadlúdfélelem,
hogy már a lendület, fejrázás nagy csodája sem,
csupán megannyi mintha,
s elhentesül a szerelem.
 

(trambulin)

Leng, előrenyúlik, felette sose volt íly áttetsző a
padlás, magában klórtükör fölött ruganyvető,
ring avagy ringat, együtt a kettő bátor ütem,
hova is meredő iszamos padlat a nyárban, szép
tett a felkapaszkodás, merőben eldöntetlen:
szavak nekifutását éppúgy lehullani,
csattanni hasra, seggre, mint röppenni segíti,
röppenni zsugorból, kicsavarva gyűrűvetésig,
s már üresen leng, míg mélyből időben az ugró
feljő, levegőt vesz, helyette már,
s lebegő trambulin a szájban.
 

(nyugágy)

Ha összecsukódna, össze talán ez a vízpart,
nem hiszi már, voltak egészen rohasztó
éjszakák, valahol elmaradt egy lábrész
visszahozhatatlanul, a bajmolódás mindig el-
maradt, Mindenseggekkor örökké vigyázzban
állt, a tarkótájon barnás horpadás, kiülve öble,
nedves szívlapát, fél karfa közben elmaradt,
voltak egészen ösztövérszegény nyarak,
a puncsfagylalt, mint a mitesszer, betokozódik
az égen, vigyázban áll, annyi az egész,
hogy beleülnek. lágy nyugágy.
 

(napernyő)

Vörös salak íze a szájban császárkörtelikőr,
dobókör-árnyék nádszékkel, elhagyott
nehézatlétanővel, kétfelől lecsüng, bévül a lélek,
noha szilfid kismutató, pakolása szuszogtat,
számlaphomokon mély sebeket vét,
négyet, negyedkörívnyit szellőzik a hús,
rettentő hajlamokba bú a nap leve combján,
legyeskedő időt múlatva pöfföget,
fú tejbedarát, kezeügyében krémek, súlygolyó,
kaporvirágot rágicsál, volt egyszer egy
leánykor, mosolyba szúrt napernyő.
 

(szabad vizek)

Föl-földobódó delfinek, szaténtrikó nyugágya,
egy lábrész visszahozhatatlanul, kis lobbanás,
frottírpilóta hosszú láncon, kétfelől lecsüng,
együtt a kettő bátor ütem, megannyi mintha,
s elhentesül a szerelem, mint a mitesszer,
betokozódik az égen, kezeügyében
kefenyírt fejű ifjak, a kedvük oszló kiflivég,
lebegő trambulin a szájban, mosolyba szúrt
napernyő, ha összecsukódna,
összecsukódna talán ez a vízpart?

 

 

 

Hattyúnyál

Hattyúnyál veri a fákat, a pázsitolt szegélyt.
Nem láthatja a véraláfutást már felszívódni,
pohár nyomát, sírós káromkodásét.
Szeméből ha teniszgép
dinnyemagot köp is ki végül,
nem kel ki a salakban. Heggyel beleáll.
Így a nehezebb ezt a pályányi piros
horzsolást összetekerni,
szőnyegbombázás rollniját a vállra vetni.
Ha csak dörzsbetegségről lenne
vaskos zárójelentés, vihetné ölben,
mint egészen közömbös meztelenségét.
Ugrik sötéten, nyirkosan,
díszfa törzsétől díszfa törzséig,
nem vakuval fényképeznek,
csak a hattyúk tátognak
idegesen a vágóhíd strandjáról,
tudják-e, nagyobb tét is van, mint
hogy a vizet leeresztik.
Többször körbecipelve magunkat
kiismerszik az öröklét szakaszossága,
díszfa törzsétől díszfa törzséig
egy kocka üres híradófilm,
elmosott kenguru szökken árnyéka
nedves ruganyán, tüskébe akadt gumiköpeny,
szivárgó, kényes hattyúnyál
látvánnyá veri a vizet, hal rég nem
tartozik a zizgő pikkelyekhez, vad sem
a koszló szőrhöz, kegyelmes húsipari táj,
csend, rend a hátsó kert felől is,
csak az a nyúlós kenguru a derítőknél,
feltekert teniszpályával a nyakában,
az hogy akasztja le magát, szegény,
a csipkebokorról?
Előjegyezzük, holnap lelövik,
ugró húsából nőjön gumipitypang,
gumiharisnya, sportcipő.

 

 

 

Fültérkép

Rezegve, mint por, pordenevér,
a térség, néhány kézre álló hullámsáv,
néhány tartomány alapzaján
titokban megtapadva,
egy félprecíziós tábori rádióban.
Kiküldött őrszem létra-árnya
balról jobbra, ahogy bejárja,
mint drótsövényt, a skálányi határt,
felhőből, foszló hangreszelékből
ki-kibújik, varázsszeme fölvillan
olyankor, lámpa a hűlő latrinák,
tücsöklő hangaföldek,
éterben ázó sátorlap felett.
Sodor a szél csillámló hírdarát,
ismét altatnak valahol,
valahol ismét műtenek,
a tábori körülmények ellenére
él a beteg, szavakat karcol a kötésre,
fehér körmével surrog, sistereg,
előjegyezve minden hangszálgyulladás.
Ujja hegyéről piros izzadtság,
köröz a fültérképész bakelitgombon,
hullámzó, rebbenő szövetre hajlik,
radíroz, újra rajzol, ahogy
igyekvő városok parázs-szeme
lassan a semmibe szűkül,
lukat suttog az éjszakára,
lecsengő himnusztörmelék
hull hangszitáról hangszitára,
visszanyugodva a térség, néhány tartomány
alapzajára, lebbenő éteri pordenevér
egy félprecíziós tábori rádióban.

 

 

 

Plombalagút

Fűvel, patával megvetett ágy,
nyugvó és engedelmes,
már karcolás nem eshet.
Csorran suháng belében ólom
erecske, földig ér, dermed,
suhog kegyelmes
tettvágy.
Őszi raktárak lábhidegéből
mi épül?
Hajógyár, rózsa, nyomjelző lobban,
plombalagút száján a hab
törött selyemsál.
Míg átúszik, meg-megmered,
likacs marad, leszárad
végül.
A moccanatlan park penetrál,
sehogyse illanékonyabb,
mikor a vízszintes szökőkút
megzavarodik a csapnál,
s nyelvét kiköpve
békül.
Hallgat a plombamélybe eltűnő út,
bokorzat, hajzat kefekötve,
ághegyen ólom, sörtén csöpp homok,
sorvíz sepert el, döngő lovasattak
után, mint fűtetlen halottak
a gyöpcsomók.
Nullásgép kerreg, füvet köp, gumót,
nyomában csíkonként a dorozma,
tarkó mered ki szürkén, megnyírva,
láttamozva.

 

 

 

Haris

Míg forgót bont a dolgok lassú árja,
ősz, tél, tavasz, nyár mindétiglen egy,
gólyaállás, cipősaroknyi pálya,
s ha körbefordul, mintha körbemegy.
Mint vonatok, ha sírnak, föltolulnak,
lóvágóhídi berkekben haris,
e tapogató ujjak késbe nyúlnak,
s parókát vérzik már az ótvar is.
Kulcsot, legendát megfordítva itt,
iszapba tocskosul a lét kövérje,
torzsát, zsombékot lelkesítne át,
hogy szalmazoknit húzva is kivárja,
míg jég alatt a dolgok lassú árja
s a korcsolyák.

 

 

 

Kutyazörgés

Kutyák az éjszakában, csontoszsák,
kutyazörgés. Paradicsom, paradicsom,
heged a szájaszéle. Kutyák az éjszakában,
csigatest dajkál órarugót, parthoz loccsan
a szájvíz s vissza, nyálragyogó.
Kutyák az éjszakában, felslihtolt hasábkutyák.
Fűrészporos kötényeden ágacska bócog,
dupla mankó.
Kutyák az éjszakában, csöpög a kecskerágó,
rozsdába fúrja fejét a béka, avartyog.
Kutyák az éjszakában, fésűdben másolópapír,
szedret keresel? szedret? rezzen a mitikus aljzat.
Kutyák az éjszakában nyelik az indigót,
gurgulaszó,
iktató-lilára kikeni száját és rádmosolydul.
Kutyák az éjszakában, összekocódik szeretőd,
meg a rendőr, míg szertegurul biliárd biliárdtól,
glédában porlik és forog a szív,
hattyúhadháza. Csattog a szegycsont szelíden,
aki partedli, aki pártol.

 

 

 

Citromptu

Értsed, sehol, sehol se virrad
kenyérke hallalibban,
rákócziinduló a fésűjén,
a szájsav megszólal magától.
citrompótló, csepp szódakő,
majd elforrsz, mint a villany.
ügyes kanál, ki tófenékből
ikrás cukrot lapától.
Értsed, hajnalban a sávok
rósejbnis ágyneművel,
a hólapátok harákoló
fehérben eltörhetnél.
liter jegyes tej, zörög
kezed között a műmell,
fölfú, levegős zacskó vagy,
lebegő mentőmellény.
Értsed, dalol, dalol a
fogköz, ritka orchest.
szájfésűjén meleg
selyempapírja dürrög,
örökös szájmozgásba
csomagolt keksz,
hogy is lehet édes
nyeletté pépesülnöd?
Értsed, ez zongora, s a fekete
se mindig a szuvasság,
ami eljátszódik, amivel
bebababútoroznak,
ahogyan intenek
szemedből a havas fák,
ha elmész löncshúsnak,
misogó bazsarozsnak.
Értsed, pár csepp hólé,
ollé ha freccsen érte,
majd átlikadna éppen
súlyától a vasasztal,
hónaljad zörgő koszorúk,
kezeid felcserélte
és szorítja, szorítja,
felcsert a raktapasszal.

 

 

 

Melasz

A jócukor még eluszik,
sziszeg a tócsa, bejeged.
Ölére zárja csengő terpeszét
reves, taros
gyárrépaföld, gyárrépaég.
Babák a dérben szerteszét,
oly szerteszét.
Daravetítőn a babák,
a filmszomorú vagdalék.
Ön marharépa lesz, ön aknazár.
Riszál husos
holdat fölé, s szedetlenül
prizmába áll a jósugár,
a jósugár.
Forgatná jószavát a száj,
ajkán vonatfütty, rámpafény.
Tehénkekugler voltunk, langy melasz,
lágy, iszamos
vagonok jó emléke lesz,
patákon ragacsos vigasz,
gacsos vigasz.
Cukorvágóhíd üstjei
sivító falához tapaszt,
csitulj csak, tente, tente répaszusz,
habzó, síkos
szárnyát fölcsapja a zagytó
és tollanként elereszti,
centrifuimus.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]