Tevecérna

Már babacsörlőt rázogat a jácint, világos még a dombhatár szederje, nyelve hegyével maszatolna rá színt, ha nyugodt, fényes hold volna a nyelve. Elsavanyúl a virág, a halillat, dromedár nyúlik, az éjteli dombsor, mint tű fokát, a szűkülő pupillát keresné, s görbül el rajt milliomszor. Ha selyemszál volnál, azon is a görcs, excellence-i cérna, par par excellence, mire kisimulnál, éppen beletörsz, mire kifordulnál, szépen belehalsz. Már mintha szőre, gőzölög a kontúr, még térden áll, majd elhasal, nehézkes púpja lesüpped, köréje vakond túr kis halmokat, álcáznak itt, ne reszkess.