Pannorám

Cethal, virághab, félfény, mandula, kigyúl tüszők piros sora, még eltorokszorít. Minek tülekszem itt? porózus tükrök foncsora, cseppben a csepp, a fordított csoda. Tájkép tájképpel, tejsavas ködök marakszanak s gyönyörködök, csak az íly ostoba, kit nem kötött soha táj még így rámafák között, s azt féli ki, holott beköltözött. Látványt és hallványt szentimentholos leheletemmel összemos az est, nem őrködök többé grimasz fölött, belülről rántja össze most magát az arc, a vers, elektromos. Tajték, madárhad, ring a pannorám. Hová visz, annyi. Oldalán csak így vagyok honos. S hová viszem. Lobos múltjából mit bízhat reám. Kiköp? Kiköt velem? Egyik se tán?