Lamenthák

Földközel

Tavasz, tavasz lesz, földközel,

virágmagasban verdesel.

Torkomban bross, irónia,

nincsen már mitől óvnia,

hordom mégis, mint pléhgigát

e göcögést, mit tű ver át.

Lemez-rekedten suttogok,

gipsszel kiöntött ballonok,

szélrablók ülik az eget,

ne várd, hogy levezessenek.

Virágmagasban verdesel,

ennyi vagy, örök földközel,

az éj, ha hangárjába zár,

mint bogarat a tulipán,

propellerzajjá változol,

nem közeledsz, nem távozol.

Virágmagasban, földközel

rezegsz, verődsz, hát higgyem el,

hogy azt a repülőteret

kitűzhetem, kitűzheted?

Hogy ne csak ernyőn fogjalak,

hogy belül megtaláljalak,

hogy mint a vérem járjad át

az érnyalábnyi éjszakát.

Pannorám

Cethal, virághab, félfény, mandula,

kigyúl tüszők piros sora,

még eltorokszorít.

Minek tülekszem itt?

porózus tükrök foncsora,

cseppben a csepp, a fordított csoda.

Tájkép tájképpel, tejsavas ködök

marakszanak s gyönyörködök,

csak az íly ostoba,

kit nem kötött soha

táj még így rámafák között,

s azt féli ki, holott beköltözött.

Látványt és hallványt szentimentholos

leheletemmel összemos

az est, nem őrködök

többé grimasz fölött,

belülről rántja össze most

magát az arc, a vers, elektromos.

Tajték, madárhad, ring a pannorám.

Hová visz, annyi. Oldalán

csak így vagyok honos.

S hová viszem. Lobos

múltjából mit bízhat reám.

Kiköp? Kiköt velem? Egyik se tán?

Lamentha

Már mindig Mária-ünnep,

nehéz alkalmakogni,

pedig ha vers, karácsony,

ablakját belehelné.

Serren a kotta, felcsap,

a varjak mintha slafrok,

lamentha illatom van.

Ha lenne vers, rugózna

bolyhos, fekete sálon,

lábaleérni egyszer,

míg krétaképe fönt ég,

ahova lift se indul,

túl fekete teákon,

ahova csak kilépni,

valami kicsi rongyot,

cipőből vattakapcát

előcibálni, vastag

nyirokból két propellert

kitisztogatni gonddal,

míg jajduló motorral

fölhúz a postajárat,

tenyérke-havat hullajt,

olvasd röpcédulának,

akármilyen tüdőben

sem savanyú levessé.

Ma hörgőcskék az égen,

hintáló babaholdfény,

hunyorgás pattanásig,

lamentha illatom van,

nehéz alkalmakogni,

didereg mű és műszer,

látom kinyúlni karját,

s ahogy rákapcsolódik

a vászon lágy bilincse.

Liftoszlop, higanyoszlop,

az ünnep vérnyomása

szökik üvegtoronyban,

pirosló pumpalabdát

izzadt tenyér ezüstje

hol lóbál? hol dobogtat?

Míg lassan visszaenged.

Garnidallam

Tribün a rúzsos szájhunyatban, létartó,

nagy drapériák mögött a lenyelt suhogás,

eső folyik le csíkban, tengerig, maszatol

csókos vakotát, vastag, üleplő mirha-zaftot,

e pípes garniszálló ablakát, belátni most az ég

alá, fondor homállyal megtintázkodom.

A kávéfőző sompoly sziszegői hagynak kicsit

az ablaknál időzni, rózsás szájnyugta

békés perce ez. Esik, folyik le csíkban

málnaöntet, dagadtra ázik garnitükröm,

mint dobra szórt bab messziről, püffedt

keretben taps ropog. Amott a felsötétlő

mumszmosoly alól a fúvószenekar kigyalogol,

tenyere fényesül a csatton, már álmában is

összecsattan, holnap az anzix matt felén

sorba áll újból kottajegyért, ünnep folyik,

folyik le csíkban, lába leér a tengerig,

mossa a foncsort föld alá, mossa a szálloda alá,

a mélyen úszó étteremben pávát filéznek, torka

nyitva, s a belsőség már kannaszám,

farktollai eligazítva, olyképp, hogy

túlmutat magán, kopasztás bűzét ellegyezni

kész, föltisztul így a felleges vidék,

s ellátni messzebb, garnírung felé.

Hogy elhevert a horizont, hegyek,

megannyi gégeporc iramlanak a bőr alatt,

hanyatthomály púderverésben, nyaktáji

népaláfutás. Kevéske fényhez csippentve

torkát, ki az, ki itt most szembenéz,

kié e kékes duzzanás, kié a foncsorvesztett

ablakon ki-beszivárgó rajzolat? Mintha

esőn át, ázott púderszárnyakon át

lehelne rám szemből, az állami postáról

valaki s égetne szájmeleg nyoma,

mintha titkos stemplit ütne nyakamba,

kannamélyben a pávanyelvnek hiába egy

a hangja. Eső folyik le csíkban s tengerig,

eső igen magasról, rózsás megafon leve gőzöl,

míg én az ablaknál időzöm, ablakba,

falba, vaktükörbe, belémszakad a fekete,

a jegyrekotta, garnidallam, pástétomvalcer

kannaszám, pohár-forma tenyérrel állok,

üveggel beharapva szám.

Doboz

Maga a fény- és lángképzés

egyre biztonságosabb,

s míg régebben dédpapa zsebe

többször kigyulladt leugorva a lóról,

így égett benn egy ízben

a lottó, a hetibér, az orvosi papír,

miszerint majdani dédmama virgo,

mára csak rendeltetésszerű használat mellett,

már ez is főnyeremény,

casco a bajban, érett e doboz, úgymond, érett,

e tekintetben szinte a sajthoz,

szó-szó soványabb a priori,

két aktív oldala kopottas, tapintásra

belga velúr, cementes svájcisapka,

még dörzsölődik, bárha csüggeteg, nem kór,

szimpla elaggás,

két passzív oldalán felhordva ujjnyomok,

tapintható, ám látni csak lupén

az egyszeri és végtelen dünék szolíd csipkézetét,

lenyomat lenyomatra,

mint vertikális rendőrségi akta,

empirikusan nem, tehát belátható.

Az élek némi roggyanó tendenciát

sejtetnek inkább, mint mutatnak,

kifoszolván zsírosbársony köszörűktől,

megannyi szelíd erőszak,

ám karakteres még mindegyik,

csak csöppnyi lágyság,

védtelenség, ennyi kell, még az elvágólag

bevetett katonaágynak is kell ennyi slamp.

A mélyedés a nyomtatott fedélen csak épp,

csak mint elfogyó beteg alatt a vaskos

hordágy hajlata, s a fent jelölt határok által

sötétre zárt üreg oldalnyomással

fényre tolható, aztán rendeltetésszerűen,

nem mint a lóról dédpapa,

széjjelpislantva, májleső madár

kering-e horpaszunk körül:

tűz adható.

Holnap indul a század csuklógyakorlatra

– írta Troppauer Hümér –

A Szahara mellkasára

rásüt a sivatag rózsája,

Eljött a délutáni

fegyverkarbantartás órája.

Mióta ki vagyunk hajózva,

ez a legkomfortosabb garnison,

Ránk gondolunk, és egyre csak

fel-leráng a rekeszizom.

Fölöttünk mint egy, illetve 2-tő

meleget adó szárny,

Terped széjjel

az órjási kaszárny.

Hűl a lélek súrolatlan

csajkák fedelében,

Dermed a leben lassen

szuronyolajban, mintha lében.

Megannyi sárkánymintás pongyola,

megannyi szőke kócdauer

A hornyos puskacsőbent

ömődik, tűnik, fullad el.

Mert görcsös a mi ki-belégzésünk

és bizony gyatra,

Holnap indul a század

csuklógyakorlatra.

Sunyi rohamra rándul mellkasunk,

dudamód domborhorpad,

Himbáló tevék a zubbonygombok,

e pucerájba sompolygó had.

Mint ha rézedényt sikáló

beduinok közt szétcsap a gránát,

Burnuszos, rémült ujjaink

hanyatthomloklanak a szaharán át.

Hajlongunk mell-leszorítva,

míg felcsukol mókázó szánkig

A nyikkanó emlékezet,

hogy kezdeni sem tudunk vele már mit.

Ha összeragadt családi

és másmilyen fényképeket veszünk is elő,

Farzsebbe tévedt mozdulatunk

szétszálazatlan, eltöredező,

De légnemvéve, befogott orral

ülni se könnyebb, meredt tartásba,

Hány kredencüveg morzsái

tokozódtak a század seggepartjába,

Hány törött gramophontű,

vagondeszka, drótszöges határ,

S hány irgum-pogrom, rossz csipeszfogás,

hogy csoda szinte ülni már.

Csak a rakaszizmok babrálnak

pokróc és tár közt fürgén fel-alá

Betárazzuk a reszelthegyű múltat,

dadogva be a nyelv alá.

Foszló zsávoly a sivatag,

lükög rajt millió tevepata,

Gombolgat gallért rajt,

garnisont századnyi pszichopata.

Ellankad mókás, zajgó kebelünk,

vidúl a hűdött szervezet,

Szeppent mosollyal stószoljuk újra

a szétrúgott szirénkonzerveket.

Feszenkedve az ágyszegélyen

viaszkoljuk a szíjazatot,

A századgramophontiszt újrahúzza

a hajnalpíros virradatot.

Kereng, mint prézlidarálóban a zsömle

a Dél Csillaga jazz-band,

Markáns harcéleinkre lassan visszapozsgul

a pirosbarna lelkend,

Estelszik künn a Szaharában,

tüzes köveken sütik a keszrát,

Fogunkon zizgő lepedék,

homokpapír zümmög, hiéna-esztrád.

Anyánk, mi egy virág vagyunk,

fiad egyetlen árva csillaga

Kilép keményen, a vállán

töltött deus ex machina.

Görcsös ki-belégzését

többé nem veti latra,

Holnap indul a század

csuklógyakorlatra.

Tunisz

Mint zsírpapír, ha ellopódzik

nyitatlan ablakából is,

utána néz, nem átkozódik.

De messze van Tunisz.

Zörögnek légűrök között,

egy-egy sovány légyrobbanás

reszketteti meg a közös

falakká vált szobát.

A zsíros pauzban volt az emlény.

Miért nincs vesztes, hogyha van,

hiába húzta ki a szemlén

magát gusztustalan,

csukódva tágul, mint a szemhéj.

Tunisz de messze van.

Na szép

Az ember egyre jobban lemenne önmagába,

na szép, ez igazán na szép,

ott belül egyre jobban Vajdajános,

nagyon hideg nyirokba lóg a lába,

s az arca nagyon szanaszét.

Ott belül roppant kicsikék az összes angyal,

szárnyuk helyén üres lapát,

ha mehet is, csak úgy megy önmagához,

mint a pincébe szénért menne Freuddal,

s egymás kezét szorítanák.

Március

Elkelne bár a szép szelíd beszéd,

csak ejtsd le vállad,

centis kis jószág köldöknyi neszét,

úgy hallgatnálak.

Szuszogva birkózik a fűkölyök,

először újra,

orrában márciusi ösztönök,

öledbe fúrja.

Hasacska napfény hízik, hömbörül,

lassan kitetszik

az anyaföld a két karod közül

és átmelegszik.

Törek

Ízenként szalmád rajzolom,

törekké átsatírozom,

amit ma fellazítanom,

talán idővel összenyom.

Törekszik, bárha friss alom,

ne szúrósodjék el nagyon,

kicsi jószágom, jószagom,

elgondol és elgondolom.

Jászolához hunyorodom,

lettem-e többen, hogy veled?

a lámpafény csupa korom,

fázósan betlehempereg,

s világít ha kipakolom,

kocsonyacsillagon remeg.

Répatűz

Remeg a gyöpszáj, föllazul,

ki fullad fekete teába?

Répát darálnak szótlanul,

sürögve és hiába.

Két cukrát összedörzsöli,

körömnyi répatűzre vár,

s kicsiny tükrében elöli

édesét süllyedő kanál.

Szorít, némát a néma,

tabletta mállad a szemén,

ezüst kacsintás zagyvaléka,

sarkába gyűl a sózat, és a

szántásig semmi esemény.

Félhold. Se sár, se répa.

Köpülőgép

Csillagokban dobog a tejgyár.

Szúrósodik. Tejszag szitál.

Köpülőgép motoz a táj gyér

sörtéi közt, zörög, leszáll.

Gyöngyös lapályát föl se gyűri,

vajsatu morran, kicsi göb,

savacska gyűl a kese fűre,

hogy élét vegye s lecsöpög.

Tehénkéit szerteuszítja,

hát hol lakik a tőgymeleg,

a zsiradék, ha így taszítja

azt is, ki nem szakítja meg,

csak csöpp szívét odaszorítja,

ki nem reng itt, csupán remeg?

Tevecérna

Már babacsörlőt rázogat a jácint,

világos még a dombhatár szederje,

nyelve hegyével maszatolna rá színt,

ha nyugodt, fényes hold volna a nyelve.

Elsavanyúl a virág, a halillat,

dromedár nyúlik, az éjteli dombsor,

mint tű fokát, a szűkülő pupillát

keresné, s görbül el rajt milliomszor.

Ha selyemszál volnál, azon is a görcs,

excellence-i cérna, par par excellence,

mire kisimulnál, éppen beletörsz,

mire kifordulnál, szépen belehalsz.

Már mintha szőre, gőzölög a kontúr,

még térden áll, majd elhasal, nehézkes

púpja lesüpped, köréje vakond túr

kis halmokat, álcáznak itt, ne reszkess.

Tandarab

Már nincs több elégia bennem,

elporlik siketen a benzin,

a hárfa húrja nélkül zendül,

ha üzennék, és volna még üzennem,

mire a cseppeire fejt kín?

szemem a szemeimre ejtem,

már nincs több elégia bennem.

Már végleg tandarab a bánat,

már végleg önmagára bámul,

akképp növekszik, mintha múlna,

milyen mosoly zárójelzi a számat?

ki oldja föl e jelbeszédet,

mielőtt egészen kiszépül?

s már végleg tandarab a bánat.