Csuklógyakorlat*

 

 

 

 

Pacsirthák

 

 

 

 

Szivar gyúl

Nóta bene indul, három, négy.
 
ott folytatom. hol félvehagytam. az
asztalon csikkek, bakák ülnek
a porcogó huzatban. fenik a sürgős
éjszakát. ott folytatom. fogy a turbinaszóda.
fölhajtott gellerben a táj. lezuhanva a
trombitaszóra szájharmonikus papagáj.
ott folytatom. lassan kivarjul. vállak,
bokák szép kórusa. hónom alatt folyton
szivar gyúl. így röptet körbe a Musa.
ott folytatom. az asztalon.
hol félvehagytam.
csikkek, bakák, füzet, kapor.
zacskóba söprött mondhatatlan.
petárda ellen pampapor.
a verdesés. a két könyök szaga.
ahogy csak szít. amikor oltana.
hol föl se száll. hol el se fojtja. ott folyta.

 

 

 

Három nyugta

 

(rozi)

ó költészet nagy tűzijátéka
petárdakrém púdermozi
homlokcsókok stemplila tájéka
ahogy a szerv láttamozi
 

(íván)

a homlokából lágy kapát
simít ki ványadt nagykabát
íván a fekete teát
egy mozdulattal törli izzadt
száját az állami szamizdat
és nem morog tovább
 

(liza)

habár felül a búra
azért a háborúra
van bor búza
mi ok a búra?
csücsörítsd pajzs alakúra
szájad liza

 

 

 

Hars

Van versetírni asztalod,
van versetírni szék,
van hersegvirsli, azt falod,
freccsenne végre szét.
Van borbúzából kiskalács,
haltej, bakancsuka.
vérét szipáló eszkalác’,
orrod likán gyutacs.
Van asztalodni versegő
cizell, jelezz nyomot,
nem ér a rablóulti,
moccan picinyt a hars erő,
s lövell veres habot
a dobhártyán a wurstli.

 

 

 

Ollé

A metszetekben őszi rom
csatakzik ollé nedvesen,
aluszna már a nőszirom,
botorka fényszív felfesel
a fák, az abroszok fölé,
ollé van, este, nyúgalomb,
elönt a régi lámpalé,
míg ring a spiel, kereng a lomb.
Mint illatos pép összeáll,
az élet szájbapowderosság,
künn vattacukker szössze száll,
belülről gyulladat, pirosság.
Meztélláb mért is élünk, nagysád?
Szemében mappán rimaszombat.

 

 

 

Csasztus

Íly gesztusokra, kérdem én,
támad-e Önnek gusztusa,
fogják szaván és érdemén,
s csak dől, csak dől a csasztusa.
Buffan a nagydob és a kis,
csiszog megannyi kasztanyét,
köpenyt visel végképp Ön is,
csalánt, brokátot, matlaszét.
Nem forgatottat, forgatót.
Így röptet új rajt nagyszabása
alóla, weörsfaj-koptatót,
s csak dől a csasztus, íme, lássa.

 

 

 

Sej

A naményi tiszaparton
de sok leány ruhája karton,
s ha lábuk szürkéllik a portól,
többségük szívesen sportol.
Labdáznak ők, zömmel röp és tollas,
elenyésző reajtuk a sörhas,
azután beleszaladnak a Tiszába,
így mulat az egész kisztábor.
Aug. 20-adikán a népi amatőr munkácsi
szovjet együttesre mindenki kíváncsi,
a műsor, amit ők előadnak,
kedvére van kicsinek és nagynak,
mialatt húznak délnek a délceg,
sugárhajtókás profi zenészek.

 

 

 

Strandard

ugroteszka leng a bőrző
strand fölött stramm nyelvezet
napolajjal ken az őrző
majd zuhanyni elvezet
hol strandspirál dugóhúzó
söröskupakkal ví tusát
nem inspirál húzódozót
száradni küldi virtusát

 

 

 

Elrepullman

Az irreverzibillé fogyó időn merengj el,
ha nem lettél menetté, legalább légy menetrend,
fazöldjét, mintha száját, beszívja kint az este,
a mély lukak, az erdők, megfeslenek veresre.
Merő romantikából hol mennyit ácsorogtál,
hogy tán kiadja másod a párnás másodosztály,
mostanra légyüveg sík, sötétül, végre lágyul,
s késő nem elfogadni az arcod állagául.
Nézel és visszanézel, s ha ott vagy is mögötte,
nem lesz több kedved hozzá, és nem lesz több közöd se.
E romlott légű resti holnapra légüres tér,
elmávadt arcát festi fapirosra a reptér,
varjakkal zsír az árnyék, az innen mintha túlnan,
egymásba csúszol szépen, ültőhely, elrepullman,
megnő a vállak tönkje, fejed közéje hajtod,
s kiüt a csorba arcél fölött a tompa arcfok,
elérzékenyre hűlnél, az ablak légymenetrend,
az irreverzibillé fogyó időn merengj el.

 

 

 

Hangszerfüzet

Nézem a sarkot, este van,
és nincsen benne pók,
maradjunk mára ennyiben,
ne járjunk senki kedviben,
és zárjuk kulcsra a tárogatót.
Ezzel a sarok póktalan,
a háló nem teli,
tyukodi pajtás néma, mint
a pókhiány, mely rátekint,
és egy nemmozdulattal lenyeli.
Vagyis már allegória,
műhelyzetdal, manír,
amely dallóját gyűri le,
tyukodi pajtás művi, de
a tárogatón valós a zsanír.
S mert énnekem nincs zongora,
ujjam billentyüzet
nélkül futkároz föl-le rajt,
nemzongorán nem ütve zajt,
csak pöttyösödik a hangszerfüzet.

 

 

 

Célkeresztcsont

Lábad mint a gyöngy eső,
ki ha prüszköl langyosan,
elmosná göröngyösét,
patakocskád gyönge sót.
Hol a hűvös puskacső?
hátadban ág se reccsen,
még óv a célkeresztcsont,
hol a húsnak húsa nő.
Hol a húsnak húsa nő,
köthetne, végre elbont,
patakocskád gyönge sót,
hol ázik bármi szempont,
lábad mint a gyöngy eső,
szemedben célkeresztcsont.

 

 

 

A szép teremtés

Egy szép teremtés ment a buszon át,
a cekkerében fagyos hús volt,
és azzal verte halkan az urát,
egy szép teremtés ment a buszon át.
A húsiparba nem kell annyi jég,
ez a dolog is annyira sokkolt,
mennyivel jobb is a békesség,
a húsiparba nem kell annyi jég.
Egy szép teremtés ment a húsipar,
kicsontozódunk mindannyian,
s ami maradna, egy cekkernyi lé,
odacsorog a lábaid elé.
Iparkodunk. De hát ezért, uram?
Szép egy teremtés. Mint a húsipar.

 

 

 

Dall

Egy rózsacsokrot végigönt a vér,
ne várjon engem, tyúkhúroztatok,
s bár ajkaim még mondja önt, kövér,
jegeske cukrokat dadog.
Oly északon, olyan vakon teleltet,
hogy én kocódom, mint a gyöngyzsizsik,
de ön kél ki a babból, hogyha keltet
lepkét a nap, föl ön hizik.

 

 

 

Krepdesin

Az út kibomló krepdesin,
én véled általrepdesem
egy sínautóval, kedvesem,
mi báj, mi csín,
sines kocsin.
Pamutmadárért drága bér,
nem volna oly pamutmadár,
az ember néha trágoár,
oly semmiért,
hogy épp azért.
Széltében nincs megélhetés,
magából olykor vermet ás,
mert kell a biztos lakhatás,
ivás, evés,
mely ápol és.

 

 

 

Túrahangszer

Már végtelen csend mindenütt,
nem az eső vigasztalatlan,
süllyed a vajszín kerti asztal,
és pont a csend, mi szívenüt.
Fújtam a gumihegedűt,
túrahangszert erőmszakadtan,
hörgőcske hörgőcskére pattant,
s valaki mindig beleült.
Mikor államhoz szorítottam,
csápolt és eltakarta kottám:
most úszunk vagy hegedülünk?
Ő evezőt, én vonót fogtam,
és vizesedtem és habogtam
így mind a ketten feldűlünk!

 

 

 

Papírdal

Toll fut, futol, leszen papírdal,
lapszéle él, húsodba irdal,
lovatlanul lovagi torna,
a tortakésen vércsatorna.
Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,
masé leszel majd papirostól,
s ha lesz, ki pépből kifehérít,
nem verset ír, mint rajtad én itt.
Toll fut, futol, pufog a flaszter,
volt kőolaj, hogy mondja azt el?
kéken, hanyatt, lehengerelve,
volt ősmadár, madár szerelme.
Toll fut, futol, karistolódik,
fehérre fehér rajzolódik,
üres nyomát a nyom megőrzi,
libákon egyszer visszabőrzi.
Toll fut, futol, leszen papírdal,
a margóig se bírja pírral,
a dátumig: ezerkilencszáz…,
utána csönd, tömött lelencház.

 

 

 

Lamenthák

 

 

 

 

Földközel

Tavasz, tavasz lesz, földközel,
virágmagasban verdesel.
Torkomban bross, irónia,
nincsen már mitől óvnia,
hordom mégis, mint pléhgigát
e göcögést, mit tű ver át.
Lemez-rekedten suttogok,
gipsszel kiöntött ballonok,
szélrablók ülik az eget,
ne várd, hogy levezessenek.
Virágmagasban verdesel,
ennyi vagy, örök földközel,
az éj, ha hangárjába zár,
mint bogarat a tulipán,
propellerzajjá változol,
nem közeledsz, nem távozol.
Virágmagasban, földközel
rezegsz, verődsz, hát higgyem el,
hogy azt a repülőteret
kitűzhetem, kitűzheted?
Hogy ne csak ernyőn fogjalak,
hogy belül megtaláljalak,
hogy mint a vérem járjad át
az érnyalábnyi éjszakát.

 

 

 

Pannorám

Cethal, virághab, félfény, mandula,
kigyúl tüszők piros sora,
még eltorokszorít.
Minek tülekszem itt?
porózus tükrök foncsora,
cseppben a csepp, a fordított csoda.
Tájkép tájképpel, tejsavas ködök
marakszanak s gyönyörködök,
csak az íly ostoba,
kit nem kötött soha
táj még így rámafák között,
s azt féli ki, holott beköltözött.
Látványt és hallványt szentimentholos
leheletemmel összemos
az est, nem őrködök
többé grimasz fölött,
belülről rántja össze most
magát az arc, a vers, elektromos.
Tajték, madárhad, ring a pannorám.
Hová visz, annyi. Oldalán
csak így vagyok honos.
S hová viszem. Lobos
múltjából mit bízhat reám.
Kiköp? Kiköt velem? Egyik se tán?

 

 

 

Lamentha

Már mindig Mária-ünnep,
nehéz alkalmakogni,
pedig ha vers, karácsony,
ablakját belehelné.
Serren a kotta, felcsap,
a varjak mintha slafrok,
lamentha illatom van.
Ha lenne vers, rugózna
bolyhos, fekete sálon,
lábaleérni egyszer,
míg krétaképe fönt ég,
ahova lift se indul,
túl fekete teákon,
ahova csak kilépni,
valami kicsi rongyot,
cipőből vattakapcát
előcibálni, vastag
nyirokból két propellert
kitisztogatni gonddal,
míg jajduló motorral
fölhúz a postajárat,
tenyérke-havat hullajt,
olvasd röpcédulának,
akármilyen tüdőben
sem savanyú levessé.
Ma hörgőcskék az égen,
hintáló babaholdfény,
hunyorgás pattanásig,
lamentha illatom van,
nehéz alkalmakogni,
didereg mű és műszer,
látom kinyúlni karját,
s ahogy rákapcsolódik
a vászon lágy bilincse.
Liftoszlop, higanyoszlop,
az ünnep vérnyomása
szökik üvegtoronyban,
pirosló pumpalabdát
izzadt tenyér ezüstje
hol lóbál? hol dobogtat?
Míg lassan visszaenged.

 

 

 

Garnidallam

Tribün a rúzsos szájhunyatban, létartó,
nagy drapériák mögött a lenyelt suhogás,
eső folyik le csíkban, tengerig, maszatol
csókos vakotát, vastag, üleplő mirha-zaftot,
e pípes garniszálló ablakát, belátni most az ég
alá, fondor homállyal megtintázkodom.
A kávéfőző sompoly sziszegői hagynak kicsit
az ablaknál időzni, rózsás szájnyugta
békés perce ez. Esik, folyik le csíkban
málnaöntet, dagadtra ázik garnitükröm,
mint dobra szórt bab messziről, püffedt
keretben taps ropog. Amott a felsötétlő
mumszmosoly alól a fúvószenekar kigyalogol,
tenyere fényesül a csatton, már álmában is
összecsattan, holnap az anzix matt felén
sorba áll újból kottajegyért, ünnep folyik,
folyik le csíkban, lába leér a tengerig,
mossa a foncsort föld alá, mossa a szálloda alá,
a mélyen úszó étteremben pávát filéznek, torka
nyitva, s a belsőség már kannaszám,
farktollai eligazítva, olyképp, hogy
túlmutat magán, kopasztás bűzét ellegyezni
kész, föltisztul így a felleges vidék,
s ellátni messzebb, garnírung felé.
Hogy elhevert a horizont, hegyek,
megannyi gégeporc iramlanak a bőr alatt,
hanyatthomály púderverésben, nyaktáji
népaláfutás. Kevéske fényhez csippentve
torkát, ki az, ki itt most szembenéz,
kié e kékes duzzanás, kié a foncsorvesztett
ablakon ki-beszivárgó rajzolat? Mintha
esőn át, ázott púderszárnyakon át
lehelne rám szemből, az állami postáról
valaki s égetne szájmeleg nyoma,
mintha titkos stemplit ütne nyakamba,
kannamélyben a pávanyelvnek hiába egy
a hangja. Eső folyik le csíkban s tengerig,
eső igen magasról, rózsás megafon leve gőzöl,
míg én az ablaknál időzöm, ablakba,
falba, vaktükörbe, belémszakad a fekete,
a jegyrekotta, garnidallam, pástétomvalcer
kannaszám, pohár-forma tenyérrel állok,
üveggel beharapva szám.

 

 

 

Doboz

Maga a fény- és lángképzés
egyre biztonságosabb,
s míg régebben dédpapa zsebe
többször kigyulladt leugorva a lóról,
így égett benn egy ízben
a lottó, a hetibér, az orvosi papír,
miszerint majdani dédmama virgo,
mára csak rendeltetésszerű használat mellett,
már ez is főnyeremény,
casco a bajban, érett e doboz, úgymond, érett,
e tekintetben szinte a sajthoz,
szó-szó soványabb a priori,
két aktív oldala kopottas, tapintásra
belga velúr, cementes svájcisapka,
még dörzsölődik, bárha csüggeteg, nem kór,
szimpla elaggás,
két passzív oldalán felhordva ujjnyomok,
tapintható, ám látni csak lupén
az egyszeri és végtelen dünék szolíd csipkézetét,
lenyomat lenyomatra,
mint vertikális rendőrségi akta,
empirikusan nem, tehát belátható.
Az élek némi roggyanó tendenciát
sejtetnek inkább, mint mutatnak,
kifoszolván zsírosbársony köszörűktől,
megannyi szelíd erőszak,
ám karakteres még mindegyik,
csak csöppnyi lágyság,
védtelenség, ennyi kell, még az elvágólag
bevetett katonaágynak is kell ennyi slamp.
A mélyedés a nyomtatott fedélen csak épp,
csak mint elfogyó beteg alatt a vaskos
hordágy hajlata, s a fent jelölt határok által
sötétre zárt üreg oldalnyomással
fényre tolható, aztán rendeltetésszerűen,
nem mint a lóról dédpapa,
széjjelpislantva, májleső madár
kering-e horpaszunk körül:
tűz adható.

 

 

 

Holnap indul a század csuklógyakorlatra

– írta Troppauer Hümér –
A Szahara mellkasára
rásüt a sivatag rózsája,
Eljött a délutáni
fegyverkarbantartás órája.
Mióta ki vagyunk hajózva,
ez a legkomfortosabb garnison,
Ránk gondolunk, és egyre csak
fel-leráng a rekeszizom.
Fölöttünk mint egy, illetve 2-tő
meleget adó szárny,
Terped széjjel
az órjási kaszárny.
Hűl a lélek súrolatlan
csajkák fedelében,
Dermed a leben lassen
szuronyolajban, mintha lében.
Megannyi sárkánymintás pongyola,
megannyi szőke kócdauer
A hornyos puskacsőbent
ömődik, tűnik, fullad el.
Mert görcsös a mi ki-belégzésünk
és bizony gyatra,
Holnap indul a század
csuklógyakorlatra.
Sunyi rohamra rándul mellkasunk,
dudamód domborhorpad,
Himbáló tevék a zubbonygombok,
e pucerájba sompolygó had.
Mint ha rézedényt sikáló
beduinok közt szétcsap a gránát,
Burnuszos, rémült ujjaink
hanyatthomloklanak a szaharán át.
Hajlongunk mell-leszorítva,
míg felcsukol mókázó szánkig
A nyikkanó emlékezet,
hogy kezdeni sem tudunk vele már mit.
Ha összeragadt családi
és másmilyen fényképeket veszünk is elő,
Farzsebbe tévedt mozdulatunk
szétszálazatlan, eltöredező,
De légnemvéve, befogott orral
ülni se könnyebb, meredt tartásba,
Hány kredencüveg morzsái
tokozódtak a század seggepartjába,
Hány törött gramophontű,
vagondeszka, drótszöges határ,
S hány irgum-pogrom, rossz csipeszfogás,
hogy csoda szinte ülni már.
Csak a rakaszizmok babrálnak
pokróc és tár közt fürgén fel-alá
Betárazzuk a reszelthegyű múltat,
dadogva be a nyelv alá.
Foszló zsávoly a sivatag,
lükög rajt millió tevepata,
Gombolgat gallért rajt,
garnisont századnyi pszichopata.
Ellankad mókás, zajgó kebelünk,
vidúl a hűdött szervezet,
Szeppent mosollyal stószoljuk újra
a szétrúgott szirénkonzerveket.
Feszenkedve az ágyszegélyen
viaszkoljuk a szíjazatot,
A századgramophontiszt újrahúzza
a hajnalpíros virradatot.
Kereng, mint prézlidarálóban a zsömle
a Dél Csillaga jazz-band,
Markáns harcéleinkre lassan visszapozsgul
a pirosbarna lelkend,
Estelszik künn a Szaharában,
tüzes köveken sütik a keszrát,
Fogunkon zizgő lepedék,
homokpapír zümmög, hiéna-esztrád.
Anyánk, mi egy virág vagyunk,
fiad egyetlen árva csillaga
Kilép keményen, a vállán
töltött deus ex machina.
Görcsös ki-belégzését
többé nem veti latra,
Holnap indul a század
csuklógyakorlatra.

 

 

 

Tunisz

Mint zsírpapír, ha ellopódzik
nyitatlan ablakából is,
utána néz, nem átkozódik.
De messze van Tunisz.
Zörögnek légűrök között,
egy-egy sovány légyrobbanás
reszketteti meg a közös
falakká vált szobát.
A zsíros pauzban volt az emlény.
Miért nincs vesztes, hogyha van,
hiába húzta ki a szemlén
magát gusztustalan,
csukódva tágul, mint a szemhéj.
Tunisz de messze van.

 

 

 

Na szép

Az ember egyre jobban lemenne önmagába,
na szép, ez igazán na szép,
ott belül egyre jobban Vajdajános,
nagyon hideg nyirokba lóg a lába,
s az arca nagyon szanaszét.
Ott belül roppant kicsikék az összes angyal,
szárnyuk helyén üres lapát,
ha mehet is, csak úgy megy önmagához,
mint a pincébe szénért menne Freuddal,
s egymás kezét szorítanák.

 

 

 

Március

Elkelne bár a szép szelíd beszéd,
csak ejtsd le vállad,
centis kis jószág köldöknyi neszét,
úgy hallgatnálak.
Szuszogva birkózik a fűkölyök,
először újra,
orrában márciusi ösztönök,
öledbe fúrja.
Hasacska napfény hízik, hömbörül,
lassan kitetszik
az anyaföld a két karod közül
és átmelegszik.

 

 

 

Törek

Ízenként szalmád rajzolom,
törekké átsatírozom,
amit ma fellazítanom,
talán idővel összenyom.
Törekszik, bárha friss alom,
ne szúrósodjék el nagyon,
kicsi jószágom, jószagom,
elgondol és elgondolom.
Jászolához hunyorodom,
lettem-e többen, hogy veled?
a lámpafény csupa korom,
fázósan betlehempereg,
s világít ha kipakolom,
kocsonyacsillagon remeg.

 

 

 

Répatűz

Remeg a gyöpszáj, föllazul,
ki fullad fekete teába?
Répát darálnak szótlanul,
sürögve és hiába.
Két cukrát összedörzsöli,
körömnyi répatűzre vár,
s kicsiny tükrében elöli
édesét süllyedő kanál.
Szorít, némát a néma,
tabletta mállad a szemén,
ezüst kacsintás zagyvaléka,
sarkába gyűl a sózat, és a
szántásig semmi esemény.
Félhold. Se sár, se répa.

 

 

 

Köpülőgép

Csillagokban dobog a tejgyár.
Szúrósodik. Tejszag szitál.
Köpülőgép motoz a táj gyér
sörtéi közt, zörög, leszáll.
Gyöngyös lapályát föl se gyűri,
vajsatu morran, kicsi göb,
savacska gyűl a kese fűre,
hogy élét vegye s lecsöpög.
Tehénkéit szerteuszítja,
hát hol lakik a tőgymeleg,
a zsiradék, ha így taszítja
azt is, ki nem szakítja meg,
csak csöpp szívét odaszorítja,
ki nem reng itt, csupán remeg?

 

 

 

Tevecérna

Már babacsörlőt rázogat a jácint,
világos még a dombhatár szederje,
nyelve hegyével maszatolna rá színt,
ha nyugodt, fényes hold volna a nyelve.
Elsavanyúl a virág, a halillat,
dromedár nyúlik, az éjteli dombsor,
mint tű fokát, a szűkülő pupillát
keresné, s görbül el rajt milliomszor.
Ha selyemszál volnál, azon is a görcs,
excellence-i cérna, par par excellence,
mire kisimulnál, éppen beletörsz,
mire kifordulnál, szépen belehalsz.
Már mintha szőre, gőzölög a kontúr,
még térden áll, majd elhasal, nehézkes
púpja lesüpped, köréje vakond túr
kis halmokat, álcáznak itt, ne reszkess.

 

 

 

Tandarab

Már nincs több elégia bennem,
elporlik siketen a benzin,
a hárfa húrja nélkül zendül,
ha üzennék, és volna még üzennem,
mire a cseppeire fejt kín?
szemem a szemeimre ejtem,
már nincs több elégia bennem.
Már végleg tandarab a bánat,
már végleg önmagára bámul,
akképp növekszik, mintha múlna,
milyen mosoly zárójelzi a számat?
ki oldja föl e jelbeszédet,
mielőtt egészen kiszépül?
s már végleg tandarab a bánat.

 

 

 

Fragmenthák

 

 

 

 

Holdvilág

Keményen fénylik, mint a fogtömés,
ha átvonul e malterasz habon,
ha méltóságosabb, s mint holmi trapp,
nem törli fáradt kecskehússal homlokát.
Ha átvonul, kiszítt napernyők nyílanak,
vágván az éjben hibbant szalutát,
díszszemlesütve, mint egy kis kadét,
terpeszben áll a meztelen nyugágy.
Ha átvonul e malterasz kövén
négy adjutánsa közt a gyűrüsujj,
és meggyomrozza most, ki érteni
úgyan szeretné, lágyan és lolán,
vérhasbeszélő szól a balkonon,
letép egy bála réti priznicet,
mosolyt buggyant a szája, holdvilág.

 

 

 

Téli színkör

A szájban happy-endként havazik,
a földszintről ki belebámul,
szakadt zsinórzat a padláson,
lát még egy ottfelejtett kerti széket.
A szájban elered a tél,
füstölő motorral nyelvek forognak,
kiventillátorozzák a beszédet
a félrecsapott borozókból.
Mögötte elered a hó,
nem tud a nevetőizom összecsapódni,
egy csokor vágott seregély
bevágtat, mint a vastaps.

 

 

 

Zsugor

Hull lassú pelyheletben
Weisz duplavé Gizella,
öltezve nátriumban,
piskótát sütve szállong.
Zörgetve tepsejét az est
kirázza mostan őtet,
hogy hozza piros kisdedét
az öntőformából haza.
Jövője, mint a porcukor,
a múltja, mint a rosta,
kinéz a hátsó ablakon,
lucidum intervallum.
Belül már kádat tapsikál,
már lázasan frottíroz,
csak az a kurva marinír,
az hogy fog összeállni?
Öltezve ostorlámpoá,
kigyúl habkönnyü tészta,
pásztás fehérben hull alá
Weisz duplavé Gizella.

 

 

 

Puderett

Nőnek a kőporárak
Decsi Rozáliának,
szívében térzenészet,
lábában tromboá.
Puderett arcán föl-le
tapogat mézga könnye,
teniszlabdát a hernyó
dajkál ilyen sután.
Befonja gyönge pánik,
szemén borág humánlik,
jaj, vérhányt labdarózsa,
barhent ruhája leng.
Torkáig ér a rúzsfolt,
elhamvavál a hústól,
kiejti, nem harap rá,
magját a szájbarack.
Szívében térzenészet,
hát hogyne érzené meg,
ki ácsorog fölötte,
Decsi Rozália.

 

 

 

Schlaug

(Pál Zoltánnak)

 
Jönnek a felhők elefántlag,
természet pumpás képzete,
és lóg belőlük valahány schlaug,
Dunának, Oltnak egy vize,
mentőkötél a fuldokoltnak,
Middle East European Service.
Szorongva nézi, abrakolnak,
vadvízbe több az oxigén,
pezsegve száll a könnyü csolnak,
grübedli támad rossz szivén,
fölnéz amint a port nyeli,
mozdulna már acskó vizér,
de mire körbe spricceli,
serényebb öntözők locsolnak,
jódolgát íme megleli,
kövér terpeszben száll a holnap,
háromszál söprük igrice
ilyen segéderőket hol kap?
Leejti vállát a vice.

 

 

 

Szabad vizek

 

(labda)

Fiúk labdáznak vad sodramú folyóban,
föl-földobódó delfinek, szaténtrikó nyugágya,
halban és kiflivégben gazdag szökőkutunk,
fürdőkád torkában jobbról csavarul a piros víz,
kabinját, ki lecipelvén a homokra, belebúvik,
s kiaraszol majd, mint tengeri rák, fővetlen:
hajadonfőtt tengeri tölti kaviccsal az ágyat,
hol vad sodrú folyam teker el malmot, derekat,
kefenyírt fejű ifjak labdáznak föl-alá, alá-föl,
szökő idő vizén a kedvük oszló kiflivég.
 

(hinta)

Tekintet szép sörénye lobog a hintaságban,
söpör napot, eperfát, homokot, túlpartot, napot,
félkör, az égbe növő távoli tengeriföldek
szemealja, egy szemfog cikkanása, csöppnyi
nyál a szájsarokban, elöntött kondenz-tej után
kapaszkodó kis lobbanás, frottírpilóta
hosszó láncon, ezüst kamaszlány-Bleriot,
propeller-szívébe mikor repül be vadlúdfélelem,
hogy már a lendület, fejrázás nagy csodája sem,
csupán megannyi mintha,
s elhentesül a szerelem.
 

(trambulin)

Leng, előrenyúlik, felette sose volt íly áttetsző a
padlás, magában klórtükör fölött ruganyvető,
ring avagy ringat, együtt a kettő bátor ütem,
hova is meredő iszamos padlat a nyárban, szép
tett a felkapaszkodás, merőben eldöntetlen:
szavak nekifutását éppúgy lehullani,
csattanni hasra, seggre, mint röppenni segíti,
röppenni zsugorból, kicsavarva gyűrűvetésig,
s már üresen leng, míg mélyből időben az ugró
feljő, levegőt vesz, helyette már,
s lebegő trambulin a szájban.
 

(nyugágy)

Ha összecsukódna, össze talán ez a vízpart,
nem hiszi már, voltak egészen rohasztó
éjszakák, valahol elmaradt egy lábrész
visszahozhatatlanul, a bajmolódás mindig el-
maradt, Mindenseggekkor örökké vigyázzban
állt, a tarkótájon barnás horpadás, kiülve öble,
nedves szívlapát, fél karfa közben elmaradt,
voltak egészen ösztövérszegény nyarak,
a puncsfagylalt, mint a mitesszer, betokozódik
az égen, vigyázban áll, annyi az egész,
hogy beleülnek. lágy nyugágy.
 

(napernyő)

Vörös salak íze a szájban császárkörtelikőr,
dobókör-árnyék nádszékkel, elhagyott
nehézatlétanővel, kétfelől lecsüng, bévül a lélek,
noha szilfid kismutató, pakolása szuszogtat,
számlaphomokon mély sebeket vét,
négyet, negyedkörívnyit szellőzik a hús,
rettentő hajlamokba bú a nap leve combján,
legyeskedő időt múlatva pöfföget,
fú tejbedarát, kezeügyében krémek, súlygolyó,
kaporvirágot rágicsál, volt egyszer egy
leánykor, mosolyba szúrt napernyő.
 

(szabad vizek)

Föl-földobódó delfinek, szaténtrikó nyugágya,
egy lábrész visszahozhatatlanul, kis lobbanás,
frottírpilóta hosszú láncon, kétfelől lecsüng,
együtt a kettő bátor ütem, megannyi mintha,
s elhentesül a szerelem, mint a mitesszer,
betokozódik az égen, kezeügyében
kefenyírt fejű ifjak, a kedvük oszló kiflivég,
lebegő trambulin a szájban, mosolyba szúrt
napernyő, ha összecsukódna,
összecsukódna talán ez a vízpart?

 

 

 

Hattyúnyál

Hattyúnyál veri a fákat, a pázsitolt szegélyt.
Nem láthatja a véraláfutást már felszívódni,
pohár nyomát, sírós káromkodásét.
Szeméből ha teniszgép
dinnyemagot köp is ki végül,
nem kel ki a salakban. Heggyel beleáll.
Így a nehezebb ezt a pályányi piros
horzsolást összetekerni,
szőnyegbombázás rollniját a vállra vetni.
Ha csak dörzsbetegségről lenne
vaskos zárójelentés, vihetné ölben,
mint egészen közömbös meztelenségét.
Ugrik sötéten, nyirkosan,
díszfa törzsétől díszfa törzséig,
nem vakuval fényképeznek,
csak a hattyúk tátognak
idegesen a vágóhíd strandjáról,
tudják-e, nagyobb tét is van, mint
hogy a vizet leeresztik.
Többször körbecipelve magunkat
kiismerszik az öröklét szakaszossága,
díszfa törzsétől díszfa törzséig
egy kocka üres híradófilm,
elmosott kenguru szökken árnyéka
nedves ruganyán, tüskébe akadt gumiköpeny,
szivárgó, kényes hattyúnyál
látvánnyá veri a vizet, hal rég nem
tartozik a zizgő pikkelyekhez, vad sem
a koszló szőrhöz, kegyelmes húsipari táj,
csend, rend a hátsó kert felől is,
csak az a nyúlós kenguru a derítőknél,
feltekert teniszpályával a nyakában,
az hogy akasztja le magát, szegény,
a csipkebokorról?
Előjegyezzük, holnap lelövik,
ugró húsából nőjön gumipitypang,
gumiharisnya, sportcipő.

 

 

 

Fültérkép

Rezegve, mint por, pordenevér,
a térség, néhány kézre álló hullámsáv,
néhány tartomány alapzaján
titokban megtapadva,
egy félprecíziós tábori rádióban.
Kiküldött őrszem létra-árnya
balról jobbra, ahogy bejárja,
mint drótsövényt, a skálányi határt,
felhőből, foszló hangreszelékből
ki-kibújik, varázsszeme fölvillan
olyankor, lámpa a hűlő latrinák,
tücsöklő hangaföldek,
éterben ázó sátorlap felett.
Sodor a szél csillámló hírdarát,
ismét altatnak valahol,
valahol ismét műtenek,
a tábori körülmények ellenére
él a beteg, szavakat karcol a kötésre,
fehér körmével surrog, sistereg,
előjegyezve minden hangszálgyulladás.
Ujja hegyéről piros izzadtság,
köröz a fültérképész bakelitgombon,
hullámzó, rebbenő szövetre hajlik,
radíroz, újra rajzol, ahogy
igyekvő városok parázs-szeme
lassan a semmibe szűkül,
lukat suttog az éjszakára,
lecsengő himnusztörmelék
hull hangszitáról hangszitára,
visszanyugodva a térség, néhány tartomány
alapzajára, lebbenő éteri pordenevér
egy félprecíziós tábori rádióban.

 

 

 

Plombalagút

Fűvel, patával megvetett ágy,
nyugvó és engedelmes,
már karcolás nem eshet.
Csorran suháng belében ólom
erecske, földig ér, dermed,
suhog kegyelmes
tettvágy.
Őszi raktárak lábhidegéből
mi épül?
Hajógyár, rózsa, nyomjelző lobban,
plombalagút száján a hab
törött selyemsál.
Míg átúszik, meg-megmered,
likacs marad, leszárad
végül.
A moccanatlan park penetrál,
sehogyse illanékonyabb,
mikor a vízszintes szökőkút
megzavarodik a csapnál,
s nyelvét kiköpve
békül.
Hallgat a plombamélybe eltűnő út,
bokorzat, hajzat kefekötve,
ághegyen ólom, sörtén csöpp homok,
sorvíz sepert el, döngő lovasattak
után, mint fűtetlen halottak
a gyöpcsomók.
Nullásgép kerreg, füvet köp, gumót,
nyomában csíkonként a dorozma,
tarkó mered ki szürkén, megnyírva,
láttamozva.

 

 

 

Haris

Míg forgót bont a dolgok lassú árja,
ősz, tél, tavasz, nyár mindétiglen egy,
gólyaállás, cipősaroknyi pálya,
s ha körbefordul, mintha körbemegy.
Mint vonatok, ha sírnak, föltolulnak,
lóvágóhídi berkekben haris,
e tapogató ujjak késbe nyúlnak,
s parókát vérzik már az ótvar is.
Kulcsot, legendát megfordítva itt,
iszapba tocskosul a lét kövérje,
torzsát, zsombékot lelkesítne át,
hogy szalmazoknit húzva is kivárja,
míg jég alatt a dolgok lassú árja
s a korcsolyák.

 

 

 

Kutyazörgés

Kutyák az éjszakában, csontoszsák,
kutyazörgés. Paradicsom, paradicsom,
heged a szájaszéle. Kutyák az éjszakában,
csigatest dajkál órarugót, parthoz loccsan
a szájvíz s vissza, nyálragyogó.
Kutyák az éjszakában, felslihtolt hasábkutyák.
Fűrészporos kötényeden ágacska bócog,
dupla mankó.
Kutyák az éjszakában, csöpög a kecskerágó,
rozsdába fúrja fejét a béka, avartyog.
Kutyák az éjszakában, fésűdben másolópapír,
szedret keresel? szedret? rezzen a mitikus aljzat.
Kutyák az éjszakában nyelik az indigót,
gurgulaszó,
iktató-lilára kikeni száját és rádmosolydul.
Kutyák az éjszakában, összekocódik szeretőd,
meg a rendőr, míg szertegurul biliárd biliárdtól,
glédában porlik és forog a szív,
hattyúhadháza. Csattog a szegycsont szelíden,
aki partedli, aki pártol.

 

 

 

Citromptu

Értsed, sehol, sehol se virrad
kenyérke hallalibban,
rákócziinduló a fésűjén,
a szájsav megszólal magától.
citrompótló, csepp szódakő,
majd elforrsz, mint a villany.
ügyes kanál, ki tófenékből
ikrás cukrot lapától.
Értsed, hajnalban a sávok
rósejbnis ágyneművel,
a hólapátok harákoló
fehérben eltörhetnél.
liter jegyes tej, zörög
kezed között a műmell,
fölfú, levegős zacskó vagy,
lebegő mentőmellény.
Értsed, dalol, dalol a
fogköz, ritka orchest.
szájfésűjén meleg
selyempapírja dürrög,
örökös szájmozgásba
csomagolt keksz,
hogy is lehet édes
nyeletté pépesülnöd?
Értsed, ez zongora, s a fekete
se mindig a szuvasság,
ami eljátszódik, amivel
bebababútoroznak,
ahogyan intenek
szemedből a havas fák,
ha elmész löncshúsnak,
misogó bazsarozsnak.
Értsed, pár csepp hólé,
ollé ha freccsen érte,
majd átlikadna éppen
súlyától a vasasztal,
hónaljad zörgő koszorúk,
kezeid felcserélte
és szorítja, szorítja,
felcsert a raktapasszal.

 

 

 

Melasz

A jócukor még eluszik,
sziszeg a tócsa, bejeged.
Ölére zárja csengő terpeszét
reves, taros
gyárrépaföld, gyárrépaég.
Babák a dérben szerteszét,
oly szerteszét.
Daravetítőn a babák,
a filmszomorú vagdalék.
Ön marharépa lesz, ön aknazár.
Riszál husos
holdat fölé, s szedetlenül
prizmába áll a jósugár,
a jósugár.
Forgatná jószavát a száj,
ajkán vonatfütty, rámpafény.
Tehénkekugler voltunk, langy melasz,
lágy, iszamos
vagonok jó emléke lesz,
patákon ragacsos vigasz,
gacsos vigasz.
Cukorvágóhíd üstjei
sivító falához tapaszt,
csitulj csak, tente, tente répaszusz,
habzó, síkos
szárnyát fölcsapja a zagytó
és tollanként elereszti,
centrifuimus.

 

 

 

Diletták

 

 

 

 

Jaj cica

 

(fasírt)

jaj cica karácsony van
akárcsak a hentesnél
toporgunk fikszírozván
hogy jut-e még szenteste
a pulton egymás hegyén
eléggé bőven hever
de mire odaérünk
jobbára bennünk fogy el
csontozhassa az isten
beárazhassa márja
bensőség nem jut éppen
a lélek tányérjára
nem a fasírt a lényeg
hanem hogy sorbanállás
közepette a lények
magukban megtalálják
ebből hoztam egy kilót
ki csinál hüje viccet
az igazat nézd ne a valót
erre bízvást építhecc
 

(angyalhaj)

jaj cica karácsony van
ne izélj én is látom
ma kaptam angyalhajat
letépték a kabátom
mer egy szeméj csak húsz dekát
kapott és hárman voltam
három király vagyok dehát
hijába montam
hogy három király csak egyben
viszontag hatvan deka
kell mer a szeretetben
kigyött a tavalyiak haja
és kopaszok mint egy narancsok
mer egy van ámde három
van egybe nem olyan sok
csak mikor parókázom
őket mer szálanként kell
visszahelyezni beléjük
s maguk a bizalmukkal
montam de már letépték
 

(mák)

jaj cica karácsony van
egészen ellírulok
ilyenkor máshogy dobban
a láb és a szívburok
a mákkék hópihékhez
nincs fogható a földön
csak egyfelé darál ez
visszafelére följön
időnk is épígy fogy el
mér mondod hogy siessé
darálom magam figyelj
irreverzibilissé
milyen deszép az ünnep
ujjam becsípte kissé
de fájdalmaim szűnnek
s a fájdalom az is szép
a vér is máshogyan ver
vastagon mint kalácsok
s a belső rétegekben
te képezed a mákot
 

(ponty)

jaj cica karácsony van
mennyél ki egy pillanat
eléggé herótom van
agyoncsapom a halat
de hát vagy ő vagy én
csak add ide a kisláb
ost na ez a szegény
meg se tejes se ikrás
könnyű mondani onnan
asszed egy leányálom
epéje mindennek van
csak ezét nem találom
a fal pirinyót véres
de mindennek van ára
ne kijabáljál édes
dehogy mostad hiába
azér nem könnyű élni
éppenséggel promt nehéz
pont olyan a halé ni
ahogy isten szeme néz
 

(büfezz)

jaj cica karácsony van
ez meg egy papírdoboz
mi vagyunk benne mostan
a kicsi betlehemok
te megvagy szeplő nékül
én meg csak ácsolgatok
a gyerek ott van bévül
tarcsuk a kapcsolatot
mondjuk neki te édes
büfezz büfezz büfezz
meghajja ezt heródes
menten cupogni kezd
zörög a papendekli
veri a téli verő
minket ez nem érdekli
hol van a levesmerő
a napkeleti bölcsek
kérdezték van-e jelvény
hadd hogy egy kicsit tölcsek
mielőtt félrenyelnél
 

(gyanta)

jaj cica karácsony van
én meg csak itt ülek
izegmozog a sojhaj
fényes nehéz ülep
úgy nézünk mint a holdfény
mikor még föl de jött
és csak egy lábas hó lóg
a fenyvesek fölött
de összeszedem magunkat
bár nyikorog a szeretet
azér az sose lankad
ha bízváston kenyed
mer akinek kitartó
annak is csak kopig
a francba lett a tartó
fogjam három napig
levágom hol a balta
tavaj is összedűlt
te van most annyi gyanta
vegyünk egy hegedűt
 

(zselé)

jaj cica karácsony van
óvjuk mer oly törékeny
mint ez a szegény csúcsdísz
igaz hogy rá is léptem
fontos hogy megértés van
oda ne tégy zseléset
megsúgom alattomban
fenn az ernyő az élet
mer a kast azt megettük
talán ha pár szem maradt
üres burkok felettünk
lóbázó aranyhalak
az élet kirakat csak
hátulja nincs is neki
s akkor pont ezt a vaccak
fát raknánk telis teli
most feldíszítjük szépen
aztán holnap kilopjuk
s egymás tekintetében
két visszacsomagolt lyuk

 

 

 

Diletták

 

(non scolae sed vitae díszdoboz)

Fölfut a vér nap nap
után az emberi agyban,
mint a borostyán a házak vakolatán,
valamint az ablakban.
Csak hogy a borostyán
nem olyan piros, mint az emberi vér,
de ha az őszbe belecsavarodik egyszer,
zörög és ösztövér.
Látszik a homlokzati agyvérzés,
meg a ki-kidagadó erek,
odakoppannak és elhallgatnak
a szellőben a száraz vérrögek.
Milyen titokzatosan van összekötve
az ember lába, keze, feje.
Csak futkoz benne, szaladgál,
mint egy húsos levél erezete,
gyöngéden megpihenik rajt’a
egy lepke, a szép szerelem,
és kieszi közüle ami ehető,
hacsak én ki nem eszem.
Felfut az idegzetre napra
nap után a sok érzet,
lobog az információáradat
odacsiptetve a szárítókötélhez,
férfi és női alsónadrágok,
svájci sapkák és paplanyok,
és kissé én vagyok mindegyikben,
én lógok ott és száradok,
csipesz csipesz hátán
versenyez a keringésben,
nem lehet lemaradni a színvonaltól,
mert elgémber.
Akkor már búhat ki a cipőből,
hogy megmozgassa,
kevesebb lesz az előrehaladás
és dosztig több a penetra.
Estelszik, szállnak az ingek,
a rizsás lecsók, meg a madarak,
fújja a szellő a világot,
puffog a gond, örökös tejbedara,
már az ember kanala elvásik,
és az meg csak ki se hűl,
elenni is kevés az egy darab élet,
pedig mindig a széle felül,
akármennyi nehézség közepette is
egyszercsak könnyű lesz,
mint az atlétatrikó, ha kinyúlik,
mint egy testnevelési dressz,
ha hosszú, vizes árnyékot
bocsát a holdfényen át,
hisz az élet nem talajtorna,
de viszont felemáskorlát,
míg csendesen rugódzik,
és a síkporos ládában motoz, el is telik.
Non scolae sed vitae díszdoboz.
 

(navigare neszesszer est)

Ha képeslapot kap a lélek,
odatűzi egy szemmel jól látható helyre,
a vitrinajtó, mint egy szép hajat,
lágyan ringatja a tengert.
Az ember is csak belül hullámoz,
de külsőleg tükörsima,
a rövidujjú kék ingéből nem
igen látszik ki a szívizma.
Pedig rövid az emberi ing
és nagyon hosszú a szív,
mely nehezen tűri,
hogy az életkörülménye egy kicsit passzív.
De ez nem azt jelenti,
hogy a rosszabbodó helyzetben nem lenne jó,
csak az élet színvonal elmélyültebb
és nem habroló.
Ám a gondolat igényjogosultsága se semmi,
és hogy felderítsék,
bekalandozza a lélek a SZOT-üdülőket
Hawaiitól Edericsig.
Az elme jóval messzebbre ellát,
mint a csalfa szem,
ha mint egy periszkópot
az ábránd állványára teszem.
Ott már közel van a messzitávol,
a Szocsi, meg a Rimini
és luxushajóz az ember,
mikor csak elsétál a vitrinig,
ahol a panelház,
benne a sok-sok príma kabin,
tovaúszik a boldog beutaltakkal
a képeslap hullámain.
Mert minden ember legmélyén
ott horgonyoz egy-egy óceánjáró,
és a legnehezebb vele
ilyenkor nyáron,
ha a pirosbronz alkonyatban
kürtölni kezd a lélek tükre,
és egy kicsivel nagyobb rálátás
nyílik az életükre.
De még csak körül se néznek,
mikor az este zsiliprendszerén
az édes képzelettel együtt
elfolyik a fény,
és amikorra leérnek
a realitás sötét iszapjába,
a saját magukat már
hiába is csapják be.
Hova is hajolna az erkély
korlátról az ember,
szépen megfogja,
és a többi közé gumizza a tengert,
egy nagy gumi az élet,
egymáshoz szorít és nem ereszt,
szürke levet csak,
navigare neszesszer est.
 

(nem varietas, de laktat)

Már így mostanábank
orábban lesz késő,
bizony, a nyár hajszálába
lopván beszökik a vén ősz.
Ilyenkor nagyon
lelkiállapotba kerül a kósza test,
van, hogy az elbizonytalanodásje
lensége jön rá egyenest.
Az égbolt olyan,
mint egy galambszürke öltönynadrág,
nem a sliccénél nézve,
hanem hátrább.
Hasonlóképpen az élet is
igen nehéz esésű,
folyton folyvást lehúzza
a pénztárca és a fésű.
Mindig felfeslik valahol
az agyi gondolat koptatója,
pedig hajszálra egyforma léptek
lógnak ki alóla.
Menő púpok a felhők,
egyre a világ kitérdesedik,
és a vasalással nem lehet
megoldani a kérdéseket.
Mint hogyha egy
közületi étkeztetés lenne a lét,
amelyben nem a rizseshúst változtatják,
hanem a nevét,
ami nem tápértékileg jó,
sokkal inkább pszichésen,
az étlapra fektett hangsúly is
nagyot nyom az evésen.
De csitt, amikor a lélek
már teljesen ellaposodna,
egy-egy haladás képében
zömmel kisüt a napos oldal.
Sajnos, mire a sok jogosult
az úttesten keresztül odafut,
a bőség kosarából kissé csak
a futkozás melege jut.
Megered az eső lába,
hallatszik is a sok patty, patty,
kinéz a szem, mire föl
visszanéz a konyhaablak.
Némely tekintetben
egyre több a tompa máma,
erős hullámokban gőzölög az őszi pára.
Jobb is talán viszont,
hogy a csüggeteg forszírozás helyett
az emberi zsiger
fölplankol egy vastag levest,
hiszen ameddig eléggé
sűrűen kanalazhat,
kétségtelen a szájíz.
Nem varietas, de laktat.
 

(sic)

Itt nincsenek már olyan
nagy hiányosságok se,
az egész távlatosság nagy plafon,
ami lejjebb jön,
mint amikor a vakolat
hullong le egyszerre,
és nincs esernyőm.
És nincs esernyőm.
Megvan a sok ember,
kezében tollal és szerszámmal,
lakása van meg
ágya meg asztala,
de meg van akinek ezek
sincsenek szép számmal,
általában deviszont
nem sok az osztalék.
Sajnos a leszerelés is
olyan messze van, mint a hajfodrász,
kölniszagban csattog az olló
meg a púderpacsni,
melyiknek lesz kuncsaftja ez a pár szál?
A tavasz úgy megy csak rá a hajfodrászra,
mivelhogy Vörösmarty.
Erőegyensúlyba akarna élni
minden földi haladó,
de aki nem, az meg a
megbontásra irányul hébe-hóba.
Általánosan fél nyolckor
kezdődik a tévéhíradó,
mikor sok család füröszt,
és igen zajos a fürdőszóba.
Ezért is van, hogy nem érti
meg az összes vonatkozást,
és sokszor szóbeszédbe hallja
a politikát a buszon,
de ott meg az erősebb kutya
ülszik le a szabad helyekre folyvást,
majdhogynem néha féllábon ér
haza a társadalom.
Oly szép színekben bír
játszódni az alkonyati óra,
ami furtonfurt sivár volt és csempe,
az most fölgyúl,
orcáját sikálja a muskátli
a mélység fölé hajolva,
vastag száron sok pici
szomorúság máma nem üt ki balul.
Jobbul az ember,
csak a rovarok kergetőznek a szája körül,
meg a bokrok helyén,
ami nincs se bokrétája, se bokra,
el nem röpül,
mint a bogár se a sóhajtól, de belül
ernyőt csokroz az alagsori mélyben.
Sic itur Adacsra.
 

(politúr)

Hogy az ember kihajol
valami balkonról kicsikét,
fölnéz, lenéz, hogy hát
hol nyílik neki is pipitér.
De bizony nem nyílik neki más,
csak a gumirózsa,
ecsetet vesz a képzeletében,
hogy szépen bearanyózza.
Sej, mintha csatahajón lenne
postás, vagy bolgárkertész,
néha olyan hiábának
tűnik ez az egész.
Aztán csak fényesinti a kilincset
tovább a könyökével,
lábat töröl, ami jól elkopódik,
hogy egyszer majd belépjen.
Igaz, hogy vannak helyek,
ahol még jobb a megélhetés,
de ott meg a másik szempontból
nem igen tökéletes.
A probléma újra nől mindig,
amint hogy a borosta,
de az ember élete
mégiscsak több, mint a bérlista.
A dalos kis pacsirta
fönn a levegőégben szárnyal,
és egyszer csak találkozik
egy középhatósugarú rakétával?
Ennél bizony nagyon
nagyon sok a jobb dolog,
azok is csak az ábécében
veszik az úttörőkolbászt, a szónokok.
Szebb kitekinteni, ha azt mutatják,
hogy Pioneer Avroszimov
elhagyja a bolygórendszert,
és a messzeségből táviratoz.
És van sok más, aminek
bizony nem kis a hordereje,
valahogy nem lehet evvel
az arcát fel-felsikálni derüre.
Több lakk, mint kolbász
és olyan sokan az árnyalatok,
hogy bírjak belátni valamiről,
amiről kilátva nem tudhatok?
Nehéz az emberi hold mindegyre,
bárha telibb hasa fölött dobog,
nézi, az egek érszűkületén
lassan növő meszek a csillagok.
Szél támad, kinyíló vitrinajtó a lélek,
az embert hátba üti,
lapockáját akkor a szálkásodó
deszkához odaillegeti,
vakarja hám a hámot körkörös,
nehéz mozdulatba,
csak inkább fényesül, mint elmúlik a viszketés.
Politúr ad astra.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]