Rímként a nyár

Micsoda már a délután, micsoda már, a redőny leffedt legyező, ha akarom, félig feltekert madár, a strandon most csavarnám, épp most csavarnám ki fürdőruhám, kikerülném, de konokul csapódik ide rímként a nyár, micsoda már a délután, micsoda már, ülhetnék pilledten földszintes eszpresszók teraszán s podravka pivóval olthatnám szomjam talán, micsoda már ez a délután, micsoda már, válthatnék rímet, mint inget egy átizzadt fabulon-naptej és rexona illatú füredi mozi után, micsoda még a délután, micsoda még, no lám, no lám, mondhatni, fölöttébb izzik a nap, s mint egy benzinkút ég, s mondhatni, fű közül szemlélve kiváltképp mondhatni, selejtes tűzoltólétraként hasal a vízen a stég, afelé haladtam lassacskán, s lám, nem válik sehogysem teljessé metaforám, micsoda még a délután s micsoda már, ha lassan kiürülő strand lenne e vers, mi tagadás, talaján Tandori lábteniszezne és Cseh Tamás, és piszok lassan hűvösödne, és plédem alatt óvatos csomókba húzódna össze a gyep, s egy tévedésből útrakelt lángospapír zsírozná össze füzetemet, szóval egészen enyhén estébe hajlana már, micsoda még ez a délután s micsoda már, napolaj-maradék, alig innen a bőrbe-szívódás pillanatán, vagyis estébe hajlana, s égne a hátbőröm, karbőröm, ahogy az alkonyat ég, s hullnának vízcseppek, dalcseppek, haját ha fésülné száz táncház, száz discoték, no de ennyit a strandról, amely mint vershelyzet eleve kitalált, s ahonnan úgyis csak fáradtan ballagnék ki, akár e szövegből, tollait szorosan illesztve nyugszik a redőnymadár, túl a bőrbe szívódás pillanatán mi lehet még ez a nyár, s micsoda már.