Sheila súlyos, tompa tárggyal

Városunk vállgödre kitöltve, megáll a téli eső, csak nyugtatom, csak nyugtatom magam, elfogja úgyis a felügyelő, fél tízre úgyis el, megyek a busszal, megy a busz velem, és panta rhei és panta rhei, a képzelet, az óvodás gyerek, a keresztrejtvény-lakótelepek, csak nyugtatom, csak nyugtatom magam, fölöttem grízes, kékeslila fény üt át az erkélyek szájüregén, sikoltanám: Patrick, ne még, még nem értem haza, de jő a súlyos, tompa tárggyal Sheila, s üres a széf, akár e busz, velem éppúgy üres, mint nélkülem, csak nyugtatom, csak nyugtatom magam, bármilyen lassú, mégis célja van, és útja van, elöntve néhol bár szurokkal, én istenem, mi lesz, mi lesz a magányos utasokkal, bár panta rhei, összébbhúzom a közérzetem, e szombat este merő izgalom, újratermelődik a munkaerő, mercedes típusú kocsiba ugrik a felügyelő, mögéje ül a lakótelep, a képzelet, az óvodás gyerek, még én is én is hazaérhetek, Sheila eltűnt, sehol semmi nyom, gyanús vagyok, ha jól meggondolom, nincs alibim, nem ültem ott, mikor Patrick meghalt, s a széf, szóval félek kicsit, a mercedes rohan, utolér fél tízig, és be kell vallanom, hogy ezt a filmet láttam valahol, így nyugtatom magam, csak nyugtatom e szombaton a lassuló buszon, s elkezd verni a téli eső, elfogja úgyis a felügyelő.