Szomorú, lassú ének

szomorú, lassú ének, hát nézz hülyének.Tisztára mosott mondatok, hiány, hiány. Az ember túlbeszél, vakog, csomó a lénián. Szemében nyugtalan legyek keringenek. A tenger, a tenger lusta ponyva, rászakadt a lakodalmasokra. Fejek derengenek. Ha gondolom, hát gondolom. Szavaim kicentrifugázva, folyik a lé, folyik a járda kövére ki. A balkonon állva kedvesem aranyat mos a szürkületből, mákszemnyi lámpa a tenyerében, hogy visszatér. Kövér aranyrögök a völgyben. Az ember lassan elkenődik. Ilyenkor túlbeszél, vakog, kopognak, verséhez rím szegődik, kimustrált csillag, csillagok. Legalább gitározni tudna. Kiülne talán a mozi elé, vagy ha folyékonyan hazudna: legalább magát értené. Fogadkozik, kitart, ameddig a papír, tengert csupáncsak látni vél, kitart ameddig a papír, lichthofja égig ér amúgy, kockás pokróca Skócia, révülten tesz-vesz, szöszmötöl, kezében balta és tea, aztán az ember katapultál, hogy le ne kelljen szállnia, hogy le ne kelljen szállnia.