A nulla jeremiádja

Hát megroskad a szívgyönyörű nyár, legyek emléktáblája kigyullad, tegnap letettük a poroltót, holnaptól már csak koszorúzunk. Jeget cipelek éjszaka, és úgy suhognak fenn a bőrkötények, elhagy már minden képi logika, viszem valami vizen át ezüstfekete filmek üres dobozát, viszem hova, viszem hova. Szememre támad a dagály, kiszámított és nyelhetetlen, és épül a só miután, és szétmar a só miután lefut a tenger, teli a szám lélegzetvételnyi szünetekkel, öttel, százzal, fulladás ellen fulladásig, a keszeg könyörgése ez a parton, a nulla jeremiádja, vershomokban madárláb-szavak, szárad a só, karcosodik, fehérül, kimerevíti a szemhéjamat, mindenesetre kevés ha az ember édesvizi búvár, vidámparki pilóta, szemmaró, keserves optikán át figyelik a perspektíva halálát pupillámban a párhuzamosok, lefut a tenger, leroskad a nyár, és kúszik a homok, leplombált szájjal alszom el, citrommal álmodom, miként a trombitás, ki úgy is játszik, belefacsarodva, és úgy fullad meg, mint a szénrakás, a lassú égés összerontja.