Ének az esőben

Esik. Egyre vadabbul. Gubancos eső, felhők sűrű haja, szél fésűje tépi, szálba, csomóba repül, söpörnék borbélylányok pocsolyává záróra után, ám széjjelomol, kis szőke patak lesz, s szórakozottan iramlik. Látlak. Valahol morzsolod épp tizenegyedik ujjad, s szívod, szívod a filter-csontig, harangszó cukrozza a kávéd, födél alatt valahol, födél alatt mindig, mert hisz széles e nagy kerek ég, tűzoltógarázs, s nagy piros kocsiját, a vihart – égő derekunk oltandó – kivezényli. Mitől óv meg a pikkely-tető, mondd, mitől óv meg a neylon-bunker, ha a szél, az eső itt csörgölődik ereinkben? Jönnek az éhes nyájak, sugárban zúdul a dombról a vízbe az autósor, cikkan a nikkel ökörnyál, s lustán, tömpe pofával a bálna-buszok hörpölik egyre a sok kis vasárnapi Jónást, tengertánc, és nincsen senki, de senki a parton, mind az esőben cuppog, a csókban, a sárban. Látlak. Valahol szoknyád igazítod, hallom a hangját, sárga harangzúgás, átpólyázza gerincem, megmelegít, s bár elmállik, tudom én jól, az esőben, akár a plakát, mégis ringassad kicsikét még, kedves, szoknya-harangod! Fázom már, s érzem, hogy lichthof mélyéről kiabálok, lichthof mélyéről, bár falait sose látom, csak hallom, hogy az összes fürdőszobaablak, legalább százemeletnyi, hersegve kinyílik, s hullnak alá csurgó, csöpögő, jól bezabált szivacsok, lásd, így folyik itten a víg toros ünnep a bamba vasárnap fénybe takart vizihullája fölött, brummognak tengeri tücskök, kúszik ragyogó hegedűszó, fürge higanyszál föl, föl az égbe, a szappan holdba. Látlak, valahol fejedet rázod, sátorodat, sátoromat sörszínű hajból fölém feszíted nyugtató födélnek, világnyi biztonságnak, simítható égi vidéknek, úgyhogy bádog-kabátom összefogom, összefogom magamon rongyos versem, megidéztelek, itt vagy az égen, itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében, itt és valahol, mint az eső, nézd, zuhog egyre, zuhog egyre vadabbul.