Esti kréta

Angyalstop^*

Ezüst terep

Szelíd tájban fél korsó hiány

E szelíd tájban

nincs hiba bájban.

Messziről halk térzene

rémlik, mintha vérzene.

Napok sora szomorúra,

válik söre keserűre.

Hab apad, megmarad

kivárás jogán

fél korsó hiány.

Cseréli savanyú babért

zsebeiből a törmelék-babért,

kiméricskélni micsoda babra,

beváltja mindet savanyú babra.

S mivel az ámbár hátjain

a legfőképpen elnoházott,

s talánesetlegmégsemazt-palástot

ölt a Nepofázzott,

leveti szigorú

optikumát,

nézi a felhők

panoptikumát.

Krétapálya

Elmosódó gombfocipálya,

válogatottként apa télikabátja,

fekete albertflórián száguld for

gentleman után, repülnek géz-kapuk,

az első Fecske vasstamással a vécé

ablakában, a park szaga, mikor

haza, lappadt boxkesztyűk illata, egy

Liston-kép a tornazsákban, a bal

csapott, a lámpa-ring, hol listonként

kering, a szégyen, ha gimnazista lányok

nyihognak éppen akkor át a parkon,

a taknyos őszi alkony, tokája dupla

holdja és a svájcisapkazöld tanév,

a surrogó viharkabát edzés után a

parkon át, a meccs, hol ütik a fejét

belharc helyett, az átírótömb-versfüzet,

előbbről balett-termek lányszaga, egy

zongora, a balettiskola, kezdő tanárnő

kiskabátján lila fenyvesikettő, a

németóra, a terv, hogy halkan kopogtasson,

ne hallja meg a csontsüket kisasszony,

s mehet haza, megint a négyes

tornajegy, az első rendes tornanadrág

gumis helyett, a bánat, nem lett ma

sem soványabb, a box után, kivonják majd

e sport alól, mégse jó bármi, hogy

megtanuljon rúdra mászni,

hát bandukol, lábát a tornazsák

veri, hátát az este kesztyűi, fél, pedig

hátralesne, oly túltömött az ősz,

füstölgő, nedves Fecske, a krétapályán

félidő, az összecsörrenő fradi komoly

tócsákban nem tud játszani, a parkon

túl a konyhaasztalok, hol később

nagy csaták, a császársárga ház

személyhajó, elringató a lépcsőházban

minden éjszaka idősebb nyúlemilné

pézsmaillata, és van idő, míg

kiderül, hogy Verne: zsül, odébb

trafik, trafó, török cukrászda, de

srégen át a park, ismét a park, hiába,

hol ősz, hol boxedzés után haza,

lefröcsköli egy varszava, a köd, hol

kesztyűk úsznak el, hol pontos pályák

áznak el, vívatlan meccsek vesznek

el, hol őt és csapatát magasba úgyse

dobnák, hatvannégy ősze? hatvanháromé?

irdatlan mackónadrág.

Ha épül ha omlik

mikor épül ha omlik

nagyon szájszéli hajnal

kocogtat fogsorához

holdat kalap cementet

homokban fog csikordul

zörgő esőkabátok

vonulnak szakadatlan

cementes teherautók

mikor omlik ha épül

falhoz koccan a tajték

tajtékban tégla dermed

megvallat könnyű hamvat

szakadt cementeszsákot

zápor szapora harmat

késő elfutni habként

megkötsz leülsz bedöglesz

Dévába beleépülsz

kőként vagy kőművesként

Hogy megszűnt

a magántulajdon,

nagyokat röhög

a tulajdon

magán.

Legyen miközöttünk

egyenlőség!

Stan és Pan

a mérleghintán

kiabál.

Dal

járok az orgonaszagban

pereg rám bogár-zápor

fölöttem filléres szappan

olvad kéken világol

kezem tavaszom kékül

ropog az esti kavics

tapossa ízleli s végül

eszi cipőm a nápolyit

a sétány végén már az ég

csillag merül el benne: szúnyog

kezemnek odasúgja még

„én most kihúnyok”

Ezüst terep

Ha ma éjszaka verset írnék,

alvás helyett, mondjuk,

a facsokoládépapírról írnám bizonyosan,

a facsokoládépapírról,

amely ha jól megszemlélem,

ezüst terep,

felülről bábszínházi kellék,

tükör-görcs, happy-end-ország,

alulról porckorongsérves füveknek

törékeny ellenszegülés.

Ha ma éjszaka aludnék

versírás helyett, mondjuk,

kétütemű nyolcasba, esetleg

kétütemű nyolcasba

gyömöszölném a szuszogást,

és bizonyosan

szépet álmodnék ama versműről,

amely tulajdonképpen

ezüst terep,

ólomtörékeny bútorhuzatja,

például bútorhuzatja

a nagyszálkás facsokoládénak éppen,

mondjuk, a végesehossza

kirakatban.

Berendezik a ringet

Ma este is berendezik

a ringet kerthelyiséggé,

és illedelmesen

leülnek a sörökhöz,

fogvédőiket testmeleg

mosollyal asztalra teszik,

pásztorábrándokat

dudálnak egymás kesztyűibe,

szemük sarkában

téblábol a jóság,

mint egy tüllszoknyás

boxoló.

Betlehemi kassza

arcod a taxiban kisápad

végtelen lámpasor lök

üres fehér diákat

az utca keretébe

kezemben lassan ég le

megpörkölt bakancsfűző

atléta-csillagszóró

átfordul tűlevélen

tűzoltók munkakészen

kártyáznak egy gatyában

van ki betlire játszik holnap is

kirabolják holnapután is

kihűl meleg ágyad

huzatos spájzban keltkalács

karácsonyok szállnak

taxiórán betlehemi villanás

kihűl a sosemvolt lakás

elkocogok az éji szamárral

nem abrakolja senki

tűhegynyi káposzták az égen

Jézuska félkönyéken

bámulja ahogy apja

a szénát számolgatja

csilingel betlehemi kassza

Mária leszedi az asztalt

hagytunk holnapra resztelt

májat három királyok

sóhajtnak vattacukor-mélyet

isznak cukros töményet

fönnakad erkélyrácson

az iszkoló karácsony

ott himbál februárig

hull szőre mint az afrik

Beszállás

Azt hiszem, e fülkében

van helyjegye ebédem illatának.

Szabad ide az Ön koffere mellé

helyeznem

egynémely gesztusom?

Ezeket hirtelen dobáltam össze,

amikor eljöttem onnan.

Egészen diszkrét lábfej-penetranciám van,

ha nem alkalmatlankodom,

behúznám az ülés alá. Úgy.

Nagyszerű. Itt jobb neki. Nekünk.

Látom, dohányosnak tetszik lenni.

Ha meg nem sértem, fogyasszon majd

az enyémből,

az arany Astor füstje könnyű amúgy is.

Kezem nyomát feladtam személypoggyászként,

ugye, mégis jobb, mintha a karfán.

Nyugodtan cserélje ki félúton

Könnyű Nyári Rejtvényturmixát

az én

Könnyű Nyári Magazinommal!

Az udvarias, nyugtázó mosolyt

ha szabadna, idekasírozom

az ablak sarkába. Fogyassza!

Itt meg tetszik nyomni egy gombot,

és akkor megjegyzem az alagút után,

hogy meleg van,

és hogy lassúak ezek a vonatok,

és hogy koszosak,

és hogy Japánban.

A másik gomb az üzenetrögzítőé.

Ha kérhetném erre a választ.

Jó utat. És köszönöm.

Bukolika

Minden bizonnyal nyáresti éj van.

Így. Amúgy

szurokba merült a nappal keksze,

kipállott szájú szónok az este.

Közben latin derű.

Jön le a pásztor a hegyről,

ballag a hegyre a költő,

féluton Ünnepi Könyvhét.

Leng, leng a szmoggyár füstje kéken,

dögcédulák az estikéken.

Patak patak hátán,

olyik eldobált trabanton folyik át.

Félúton félúti zászló,

mámorban a karcsú kilátó,

csúcsán Kánaán mímelődik,

a töve újratermelődik.

Nyáresti éj minden bizonnyal,

grill-csillagok zizegnek

sztaniolban.

Nóta

nincs más csak

fojtás s

fojtatás

minden legújabb

folyvást

folytatás

nincs más csak

hajtás s

hajtatás

daloljunk

pajtás

pajtatás

Tollhullatás

A varjak őszi este messzi klottgatyák,

időn, idényen túli meccs,

hol labda sincs, a hold a mély talajban vállig,

még nől a fű, hunyorgó hegye ködbe vásik,

kapura húznak, nincs kapu,

ki lesre fut, lehull, akár a kő,

örök vakuk merednek négyfelől,

selejtező az őszi esti égen,

akiket nem vár öltöző,

laknak becsúszó szerelésben,

a károgás szájonvert megafonból,

amíg üres lelátó tombol,

csak súlytalan tollhullatás,

selejtező, időn, idényen túli meccs,

de varjak vére hull,

könnyen, sötéten, számolatlanul.

Ének az esőben

Himnusz Bell Máriához

Ha rajtad át már nincs hova,

téged tárcsázlak, Mária,

üveg-kápolnák láncra

feszített prostituáltja,

forintos bakelit-Mária,

veled, ha általad hiába,

ha kábel idegeiden

túl nem felel, nincs senki sem,

zokogás vétlen tolvaja,

te gyónj meg egyszer, Mária,

számokká kódolt szánalom

szégyene ég az ujjamon,

miért szorítlak görcsösen,

ha nem felelsz, ha nem felel,

kinek már nincs mit várnia,

mért fúl meg mégis, Mária,

torkában szikra-pattogással

némaságot ki ellen vállal,

magából immár mit fedezhet,

membrán lettem s mint membrán reszket,

ha rajta át már nincs hova,

mért nem szólal meg, Mária?

Ujjaim kibogoznád

ujjaim kibogoznád

ha eljuthatnék hozzád

és várnál kaviárral

suhogó zöld madárdal

lugasával

színezüst halat adnál

ott állnék asztalodnál

napfény és hajad méze

hullna a terítékre

végre

Ének az esőben

Esik. Egyre vadabbul.

Gubancos eső, felhők sűrű haja,

szél fésűje tépi, szálba, csomóba repül,

söpörnék borbélylányok pocsolyává

záróra után,

ám széjjelomol, kis szőke patak lesz,

s szórakozottan iramlik.

Látlak. Valahol morzsolod épp

tizenegyedik ujjad, s szívod, szívod

a filter-csontig, harangszó cukrozza

a kávéd, födél alatt valahol,

födél alatt mindig,

mert hisz széles e nagy kerek ég,

tűzoltógarázs, s nagy piros kocsiját,

a vihart – égő derekunk oltandó – kivezényli.

Mitől óv meg a pikkely-tető, mondd,

mitől óv meg a neylon-bunker, ha a

szél, az eső itt csörgölődik ereinkben?

Jönnek az éhes nyájak, sugárban zúdul

a dombról a vízbe az autósor, cikkan

a nikkel ökörnyál, s lustán, tömpe pofával

a bálna-buszok hörpölik egyre a sok kis

vasárnapi Jónást, tengertánc, és nincsen

senki, de senki a parton,

mind az esőben cuppog, a csókban, a sárban.

Látlak. Valahol szoknyád igazítod,

hallom a hangját, sárga harangzúgás,

átpólyázza gerincem,

megmelegít, s bár elmállik, tudom én jól,

az esőben, akár a plakát, mégis

ringassad kicsikét még, kedves,

szoknya-harangod!

Fázom már, s érzem, hogy lichthof mélyéről

kiabálok, lichthof mélyéről, bár falait

sose látom, csak hallom, hogy az összes

fürdőszobaablak, legalább százemeletnyi,

hersegve kinyílik, s hullnak alá csurgó,

csöpögő, jól bezabált szivacsok, lásd, így

folyik itten a víg toros ünnep a bamba vasárnap

fénybe takart vizihullája fölött,

brummognak tengeri tücskök, kúszik ragyogó

hegedűszó, fürge higanyszál föl,

föl az égbe, a szappan holdba.

Látlak, valahol fejedet rázod,

sátorodat, sátoromat sörszínű hajból

fölém feszíted nyugtató födélnek,

világnyi biztonságnak,

simítható égi vidéknek,

úgyhogy bádog-kabátom összefogom,

összefogom magamon rongyos versem,

megidéztelek, itt vagy az égen,

itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében,

itt és valahol, mint az eső,

nézd, zuhog egyre,

zuhog egyre vadabbul.

Amarcord

Messzi, míderes operettek

színpadáról hozza a víz

az Odol-reklám formájú

kulisszát, és jézuska-leső,

szitakesztyűs koldusok

tündér-csípős szikrákat

pattogtatnak elő a hajukból

sürgönyképpen körülötte.

Kiúszik a mozi, kiúszik a vízre

vizibicikli-reményen,

ott ringatózik a boldogság

a trafikosnő ledobott

alsóneműjén alga-glóriában,

vaniliafehéren,

nagy duda-mellek

óceánjáróvá fényesednek,

Itália rengő csípője körül

a kombiné ultramarin

tengerré tömörül,

ki ne indulna fehér

vizibicikli-reményen

tengeri Bábelt látni,

nemcsak a vak harmonikásnak

kell a távoli kürthöz a bálványt,

a hajót, a csodát kitalálni.

Vincent üzenete Theónak

Mit szakítsak én a rácsokon, Theó,

ha szemem a homorú egeket

tölti ki már, ha szemem a napot

bogárrá égeti már, s kikönnyezi

a földet?

Minden kerítés dőlhet ravatallá,

arathatják a szemfedőt,

fojtósárga gabonából megköthetik,

akárhol rámteríthetik, Theó,

fényen-túlról bocsátott

létrát elém

a legnagyobb lotyó,

ez már az utolsó ciprus,

oly megmászhatatlan, oly magas,

de a legzöldebb, a legfeketébb.

Hogyan mehetnék hát odébb?

Lehet mérték

az optika,

és kettőnk

párhuzamosa

a végtelenbe

tartva ponttá

rövidül,

lehet mérték

a talpfa,

végtelenig össze-

s messzetartva

egymást

loholunk

egyedül.

Ésóés

és kipállott az ajakunk mindkettő

ó Jeremiás

és szerveink sem nem keresik

sem nem útálják egymást

és elbillennek az éj nagy bögréi

és kiillannak a nagy

sötét vizek

és megtalpalt csillagok kórásznak azokban

fülbe gyűrt ujjakkal

és hallani szinte hogy tocsog

az Égei-tenger

és elszáradt kamaránkban bánatosan

zörög ásó kapa

és mondanám ó Jeremiás hogy az

égi mütyürkék könnyek

no de nincs bennük egy szem sincs

tétovaság

rend van az égbolt vaksin

bámul az űrbe

Egyre tágul

hajadat összekotrom

kikotrom szakállamból

kikotrom sátor-hajad eltévedt

pányváit szememből

sátor-hajad amely kimetszett

menekített magamból

csak tágul egyre tágul

hézagain

eldobált bőreim didergő

törmeléke rám hull

hajadat összekotrom

kikotrom szakállamból

világnyi biztonság sátor

repülő szőnyeg

a végtelenben landol

röpül hajad

a dohányföldek égnek

elévült táviratokat fogalmazok

egy léghajóba nehezéknek

hajadat összekotrom

kikotrom szakállamból

mint öntvényről a homokot

lekocogtatom az arcom

sátor-hajad csak tágul

egyre tágul

eltévedt üzeneteim

után tűhegy-pupilla bámul

nem moccan tűfoka-torkom

hajadat összekotrom

kikotrom szakállamból

Gyászvers-próba Nagy László halála napján

Szélhordágyon a város,

szügyében sziréna-pikák,

jégfényes korcsolyák kettédűlnek

a meghegesztett rianáson,

a botos ember idebólint,

forró sörényét leveri,

hó-hypózók körbeterítik,

galambok, katonazene,

szomorú, biccentő pónik,

összebicsakló hintalengés,

a botos ember idebólint,

szárnyait lecsatolja,

pirosat billentő tollak,

töltse párnáját aki nem fél,

hó-hypózók körbekerítik,

jégfényes korcsolyák kettédűlnek,

heged-e a rianás?

vágtat a ló talpig habosan,

nyakán akad a rönksorompó,

összebicsakló hintalengés,

arcára hóvirág,

zörög az egyszem mancsos falevél,

feszíti össze Duna-szár, Tisza-ér,

a tejtől sáros állatvásár

passzusainál most ki strázsál?

szélhordágyon a város,

szügyében sziréna-pikák,

jégfényes korcsolyák kettédőlnek,

arcára hóvirág.

A nulla jeremiádja

Hát megroskad a szívgyönyörű nyár,

legyek emléktáblája kigyullad,

tegnap letettük a poroltót,

holnaptól már csak koszorúzunk.

Jeget cipelek éjszaka,

és úgy suhognak fenn a bőrkötények,

elhagy már minden képi logika,

viszem valami vizen át

ezüstfekete filmek üres dobozát,

viszem hova, viszem hova.

Szememre támad a dagály, kiszámított

és nyelhetetlen, és épül a só miután,

és szétmar a só miután

lefut a tenger, teli a szám

lélegzetvételnyi szünetekkel,

öttel, százzal,

fulladás ellen fulladásig, a

keszeg könyörgése ez a parton, a

nulla jeremiádja, vershomokban

madárláb-szavak, szárad a só, karcosodik,

fehérül, kimerevíti a szemhéjamat,

mindenesetre kevés ha az ember

édesvizi búvár, vidámparki pilóta,

szemmaró, keserves optikán át figyelik

a perspektíva halálát pupillámban

a párhuzamosok, lefut a tenger,

leroskad a nyár, és kúszik a homok,

leplombált szájjal alszom el,

citrommal álmodom, miként a

trombitás, ki úgy is játszik,

belefacsarodva,

és úgy fullad meg, mint a szénrakás,

a lassú égés összerontja.

Taormina

Taorminában fönn a hold

kimerevül az ének

nyugszik a csendőrlaktanya

nyugosznak a szirének

ez az utolsó éjszaka

amit már néven sem neveznek

hüppögve sír a katona

és a naszádok eleveznek

Taorminán túl semmi nincs

nincs is talán Taormina

Armstrong a holdból visszaint

hüppögve sír a katona

Üzenet

Üzenet a kövér repülőnek,

riadt túsznak, riadt terroristának,

fügefák és eldobált mosógépek közül

fogak kapkodó távirata.

Úgy tűnik innen,

a drótokat nem tartja semmi,

esti halálhír, éjjeli unoka sistereg el

és belehull az Óperenciásba.

Üzenet a csillagokkal

kerített strandra, a tenger mellé,

üzenet a repülőhalaknak,

visszazuhanni veszélyes,

mégsincs hová el,

csak a víz van és csak a

táblák,

tengernek fordítva, halak nyelvén:

cápaveszély.

Mélyles

A verstelen vasárnapnak vége van,

és immár szárazat vizelnek sótorkú hentesek

Európában, akárhol. Szaladgál föl-alá a

Nord Orient, akácfák közéből üveg-nap elillan,

széjjelrobbant szódásszifon drótvázai: akácfák.

Minden nagy kígyó hazaér, bőre nélkül hazaér,

békésen és hatalmasan dohogó

szivattyú-városokba,

ahol sziréna fészkel, pihés és jóllakott

sziréna fészkel sztereo-téglák közt, őrült

fésűmuzsikákkal, agyvérzéssel, kibelezett

ékszerüzlettel randevúzik, szaladgál, nyargal

a Nord Orient, gargarizáló alagutak fölébe

futnak, hideg tejúti tengerek fölébe futnak,

melltartók és epizódszerepek

végig egész Európán

zuhanórepülésben, mikor az ölebnek elég volt

és kiszalad az antarktisz-járdára házmesternek:

átmos a tenger, ó ősök ó aranyát ó beleimben

ó, dehogy találja, a holdból gázolaj szivárog,

és merthogy holdsütés van, látni,

higanyszép tavak

sását elfésülő horgászzsinór peng ha peng,

elfut a Nord Orient,

elfutnak a sárga, kása-virágos

táviratok, kiürülnek a drótok, csak az alfőnök

cimbalomozgat néha, leginkább a

Krasznojarszki őzbarna babámat, közel az

összespórolt nulla óra, sótorkok rendben,

szivattyú rendben, parkok tolvajai rendben,

ölebek rendben, tavak higanya rendben,

Európa rendben, lepihenhetünk.

Angyalstop

A fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon teraszáról látni a tengert

a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon

teraszáról látni a tengert

és Troppauer úr valóban virág

ül a kaucsuk kínai vázában

és a montenegrói szakácsnő

naponta gondját viseli

így van ez de az éposz sose jut tovább

anyám én Rejtő Jenő vagyok s nem P. Howard

a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon

teraszáról látni a tengert

nem azért de poltzbittner alajos

kártya és anzix

műnyomó műhelyében se szebben

hát vitathatatlanul költészet az

mikor a pitralon illatú kormányosmatróz

megfordítja alkonyattájt

a nagy kékséget és üzen tintaceruzával

Baba! minden, de minden Teérted volt.

És most? és most? Csókol: Pepi.

a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon

teraszáról látni a tengert ugyanaz

fordítva csak részben igaz és nem átvitt

értelemben hanem mert a likőrgyár és a volt

kadétiskola nagy mértékben takarja

és oroszlánokról is álmodnak olykor

ha az idős tengerészek egylete

ingyenjegyet oszt a városi cirkuszba

a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon

teraszáról (részben) látni a tengert

és ha feljön a hold mert feljön

el lehet akkurátusan szivarozgatni

az összes hajdani Kalóz Jenny

háromszoros nagymama immár legalább

mindamellett feljön a hold és parazsánál

akkurátusan el lehet szivarozgatni

a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon

(teraszáról részben látni a tengert)

mint minden rendben tartott épület

fehérre meszelt

valamint a réztárgyak rendesen ki vannak

szidolozva és félévente újra van kátrányozva

természetesen a pissoir is ámde csíkos trikót

csak a kertész hord akit 1932-ben sodort ide

csíkszeredáról az úszni tudás

és ő pipázik egyedül

a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon

teraszáról részben látni a tengert

van itt egy hajdani másodgépész aki ivott

grogot és miért ne ivott volna 1927-ben

valamelyik keresztlánya lakodalmán

dunavecsén

reggel feljön a nap mint emancipált

dalmát leány a szabadstrandról

ki-ki védi kilenc tő petúniáját

kisebb darab viharkabáttal

a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon

teraszáról részben látni a tengert

sok mást is persze például tiszta időben

látni majland tornyait mind a harminckettőt

és esetenként felrémlik az abonyi kettő is

valahonnét az első elemi és az

első puerto ricoi foszfátrakodás közül

a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon

teraszáról részben látni a tengert

kikötő hátán kikötő és bizony nem tudhatja az

ember hogy mikor kerül szárazdokkba

illetve hogy fellobogózott hajója alól

mikor zsilipelődik ki a víz nem tudhatja

mégis a fiumei kettes számú

tengerész-szeretetotthon teraszáról

látni a tengert

ma jön a borbély

szelíden az arcok ezüst keféi ellen

ma jön az orvos

és Troppauer Hümér mindmáig tetovált

karjára mentőövet pumpál

kifulladt ez az éposz leereszt

Hümér úr számos izmain

a sellő egyre lomhább

halfarka csapdos és eltűnik az ing alatt egyre

kevesebb hajat söpör össze

a montenegrói szakácsnő a teraszon

mintha nem is ma jött volna a borbély

Angyalstop

Hó esik, hogy máshogy kezdődhetne

vers, este, tél, taplóig ázás,

magasan dübörögnek az angyalok,

szájukban kék fürdőszobák és szőke samponok,

szárnyuk alatt tépett staniclik,

hullahó, hullahó,

mesebeli álom,

kékre fagyott arcomat füstbe bugyolálom,

valaha volt bohócom, az rángatta így

madzagra járó kezeit, van csörgősipkám:

hajamra hó fagy, fejem rázom,

eldübörögnek az angyalok,

törött üveg pereg, pereg,

akváriumban két keszeg,

kátrányban két szemed,

törött üveg hajad, hajad,

hó, utca, aszfalt, burkolat,

épp fölkent forró burkolat,

törött üveg pereg, pereg, távoli arcod

talán bitumen sírós buboréka csupán,

elszállok odáig angyalstoppal akár,

útról az útra, hóból a hóba,

hétfő van, kedd van, szerda, csütörtök,

nőnek a versek, a holdak, a körmök,

Piaf az orsót pergeti lágyan,

sült tököt eszel a félhomályban,

ó, bundával az égnek a mérges tanyák,

persze, hogy kiröhögik az éjszakát,

de az úton a kegyes angyalokra várva

a forralt borról áhítattal illik énekelni, áve

meleg, szegfűszeg illatú pára, áve virágos iromba

bögre, bújj tenyerembe vörösödve,

mert ötfele szétfagy a kesztyűm,

és állok és állok, az angyalok eldübörögnek,

lehetnék betlehemes-kucséber,

hasamon lóghatna narancsos láda,

ringathatná benne a kisjézust Mária, hiába,

az angyalok ajtaja zárva, hiába,

reflektor-karikásuk cikkan, porzik a hó, és

porzik a kedvem, cukorban térdepelők, kása

fővéséből levegővétel még nem vacsora, majd

ha meleg konyhádba elérsz, fagyott inged

hátadról akkor akaszd le, csukd be, mint

ablakot, kicsi oltárt, misekönyvet, izzadtságod

majd kályha mellett lecsörömpöl,

majd ha a konyha, majd ha az ing,

majd ha a kályha, majd ha a majdha,

az angyalok győztesen dübörögnek,

december úr üveg-ökreit hajtja,

suhint alájuk üveggyapotot…

otthagyom az úton hó-figurám, szemafor-kezű

hó-figurám, távolodom a kamerával,

látom angyalországot nagytotálban,

cukortél, cukorút, cukoreste, cukornyugalom,

látom angyalországot képeslapon.

Hazajöttél, a szonettek meg strandra mentek

Hát hazajöttél, hát haza, hát,

kivilágíthatnánk a kupolát,

de tegnap, tegnap leeresztett,

beállt egyszerű mennyezetnek,

nagyon nagyon fáradt vagyok ma,

verset szöszöltem fogvacogva,

kabátom sem, pokrócom sem plakát,

ki semmi sem dobol, csak a vers, csak a vers,

ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz,

hát hazajöttél, hát haza, hát,

láthattad szonettek fürdőző csapatát,

mind strandra ment, én csak tudom,

elbabráltam fürdősapkáikon,

míg málé ottavák és méla tercinák

csak rágcsálták a főtt kukoricát,

láthattad őket, tőlem mentek el,

azt fütyörészték, hogy rímelni kell,

bár úgy csörtettek, mint a csorda,

mindent össze enjambement-ozva,

nézz csak körül, nézd, csupa kuszaság

az asztalom, papírom (s a világ?)

hát hazajöttél, hát haza, hát,

kicsomagolsz húsz deka hideg vacsorát,

alágyújtasz a tegnapi teának,

a plafon szépen visszapúposodik kupolának,

és a csúcsában kerek égre lelsz,

ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz.

Piros vonallal

„Bennünket jelölsz, ha elkülöníted

pontosan, ami még te vagy”

(Bertók László)

A síkon itt is, ott is vonalak,

gondos műmárvány-erezések,

és mégis, csak az elkülönülés.

Piros vonallal részed.

Vízfesték várak árkai

kiönthetnek, az akvarell

részednek nem tud ártani.

Olaj. Víz nem takarja el.

Lúdbőrzik rajta, hígan fogja át,

gonosz-ijedten támad és kerül,

hullámzik, borzong, kelleti magát,

s elpárolog majd. Vagy mellésűrül.

Hó, hírek, híreink

Hó hull künn, februári, kései s voltaképpen

alig fehér az alig-februárban, csak

korpahó, csak szürkesárga inkább,

ha elnézem sokáig, és már a lámpafény is

esőre bontja szinte, vagy még csak

nem is bontja, eképp határozatlan,

miként a februári égbolt, miként e

késődélutáni tétova végkiárusítás,

mielőtt papírt érne, szálas betűkre bontja

az ujjak lámpafénye, sorokká rendeződni,

s ezen is túl még verssé, esély

alig-alig van, mégcsak ki sem fehérül,

marad üveghíg-sárga, végképp átlátszhatatlan,

és szétverik a Hírek,

amik itt pingpongoznak a görbülő

szobában, akit hálóba ütnek, az itt

most pontot érő, ami itt nem ér

asztalt, az kell a győzelemhez,

szabályt az ütő diktál, fehérül akit

ütnek, s ki tudja, rámegy végül

a jövő meccslabdája, annyira nincs már

asztal, annyira asztal minden.

Szomorú, lassú ének

szomorú, lassú ének,

hát nézz hülyének.Tisztára mosott mondatok,

hiány, hiány. Az ember túlbeszél, vakog,

csomó a lénián. Szemében nyugtalan legyek

keringenek. A tenger, a tenger lusta ponyva,

rászakadt a lakodalmasokra.

Fejek derengenek. Ha gondolom,

hát gondolom. Szavaim kicentrifugázva,

folyik a lé, folyik a járda kövére ki.

A balkonon állva

kedvesem aranyat mos a szürkületből,

mákszemnyi lámpa a tenyerében, hogy visszatér.

Kövér aranyrögök a völgyben.

Az ember lassan elkenődik. Ilyenkor

túlbeszél, vakog,

kopognak, verséhez rím szegődik,

kimustrált csillag, csillagok.

Legalább gitározni tudna.

Kiülne talán a mozi elé, vagy

ha folyékonyan hazudna: legalább magát értené.

Fogadkozik, kitart, ameddig a papír, tengert

csupáncsak látni vél, kitart ameddig a papír,

lichthofja égig ér amúgy, kockás pokróca

Skócia, révülten tesz-vesz, szöszmötöl,

kezében balta és tea, aztán az ember

katapultál, hogy le ne kelljen szállnia,

hogy le ne kelljen szállnia.

Félig foncsorozott

tejet fodroz a virradat tejet

álmaink másfélszobás műanyagkilincsei

csüggedten fénylenek

kék-selyem díszpárnáit szertetúrva

lemegy a hold mint egy lift ellensúlya

elerednek a gyáridudák amiképpen

a hajnali orrok huzatos kapualjakon át

mégis mogorva negyedosztályú rorátékon

gyűlik a nagymisére a tömjén és a himnuszt

is félsötétben kell napról napra elköhögni

a majdani összhangzáshoz

mégis micsoda

hosszú az út a panelbeli ébresztőhöz

a majdani vécézubogáshoz

mégis mégis

amikor fölemelkednek a liftek

ki bámul az aknába ellensúlyuk után

átmarakodott éjszakák után

véletlen örökség után

vasbeton-könyökvédőután

szerződéses gyerekek után

félig foncsorozott reggelek után

Sheila súlyos, tompa tárggyal

Városunk vállgödre kitöltve, megáll

a téli eső, csak nyugtatom, csak

nyugtatom magam, elfogja úgyis

a felügyelő, fél tízre úgyis el,

megyek a busszal, megy a busz velem,

és panta rhei és panta rhei, a képzelet,

az óvodás gyerek, a keresztrejtvény-lakótelepek,

csak nyugtatom, csak nyugtatom magam,

fölöttem grízes, kékeslila fény

üt át az erkélyek szájüregén,

sikoltanám: Patrick, ne még, még nem

értem haza, de jő a súlyos, tompa tárggyal

Sheila, s üres a széf, akár e busz, velem

éppúgy üres, mint nélkülem, csak

nyugtatom, csak nyugtatom magam,

bármilyen lassú, mégis célja van, és

útja van, elöntve néhol bár szurokkal,

én istenem, mi lesz, mi lesz a magányos

utasokkal, bár panta rhei, összébbhúzom a

közérzetem, e szombat este merő

izgalom, újratermelődik a munkaerő,

mercedes típusú kocsiba ugrik a felügyelő,

mögéje ül a lakótelep, a képzelet, az óvodás

gyerek, még én is én is hazaérhetek,

Sheila eltűnt, sehol semmi nyom, gyanús

vagyok, ha jól meggondolom, nincs alibim,

nem ültem ott, mikor Patrick meghalt,

s a széf, szóval félek kicsit, a mercedes

rohan, utolér fél tízig, és be kell

vallanom, hogy ezt a filmet láttam

valahol, így nyugtatom magam,

csak nyugtatom e szombaton a lassuló

buszon, s elkezd verni a

téli eső, elfogja úgyis a felügyelő.

Nyár kiadó

Atomhajtású szállodák

nyűvik, szelik az éjszakát,

nyugszik az óriás gulyás,

alábbhagyott a tunkolás,

és ring a víz és ring a part,

hínár és hullám odatart,

ezüstlaméban ring a nyár

zálogcédulák oldalán,

hold süt, zománcos tábla a tó:

nyár kiadó, nyár kiadó,

soványka csillagok fénye,

mint a szövőnők vízisíelése,

oly messze van.

Fújtat, szuszog a jóllakott aréna,

rebben a víz, filléres mélye néma,

halak és sellők pihennek hanyatt,

rózsás, hajnalteremtő pillanat,

megzökken kicsi kempingek álma,

lebben a szeptemberi villanyszámla,

epres palacsinták tutaján

a rendes évi szabadság tovaszáll,

járdányi aranyhíd ívében ott a jövő,

kertész, éjjeles szobaasszony, bolgár úttörő

szemléli szelíden.

A harmatot a szomjas gyep megissza,

hát eljutottunk, kedves, Kuwaitba,

hát eljutottunk, és a Kánaán

öbleiben csak sűrül a hínár,

zihál a tó, elgázolt reklám-póniló:

nyár kiadó, nyár kiadó.

Trubadúr-ének

A légszeszgyár előtt vártalak, én szeretőm,

több ízben fel-felugrott,

mint ami el akar szaladni

nagy csörömpöléssel, teszem fel,

mint egy szaunázó kukásautó,

páncélos lovag, szóval a légszeszgyár

Előtt, elhoztam a gumizokni-

és gyufacímke-gyűjteményemet,

nemhiába kérleltél oly állhatatossággal,

persze éretted bízvást

nyakamba venném betlehemül

a korn ilonka trafikját és sétálnék a légszeszgyár

Előtt akár föl-alá, a trafikkal,

nem a korn ilonkával, félre ne érts,

neki így se, úgy se tetszene a dolog,

de Neked, ó Neked annál inkább a trafik,

gondolom én

(közben sérveim, mint rügyek, feltehetőleg)

Továbbra is a légszeszgyár előtt várlak,

szép hölgyem, haránt, a török cukrászda felé

nívótlan ivó van, oda is bemennék Érted,

Utánad, be a füstbe, mely mint a

légszesz, gondolom én,

meg a nagy hűvös kések közé is, sőt,

Grálságom, édes hölgyem, egyre, egyre,

majdhogynem invocatióba

kezdek, mint a gazdátlan,

éhes locomotivok a légszeszgyár

előtt, ahol várlak talpig, tudhatod, mióta

világ a világ, ez a megbeszélt hely és idő,

Gomblyukaimban törökszegfű, ez igen nagy

patentja, mondhatom, az emésztő tűznek,

ami itt bent, ajaj,

még ha ez a légszeszgyárnak smafu is,

ahogy mondják, kicsapattam

magam Miattad az önképzőkörből,

Nem várok érte hálát moment a légszeszgyár

előtt, csak várlak, beleepedvén a füstös őszbe,

hogy köhögök… ha hallanád… majd hallod,

ha jövel légszeszekkel bóduland, ah,

itt a légszeszgyár előtt legalább

százan várunk grálok,

S majdhogynem snúrozunk,

ó, de minő azúr ereszkedik arról alá,

hogy mást ne mondjak, többen már

a harmadik biciklit lopják el

és szerelik szét ábrándosan,

míg én lazán összezárt álkapoccsal

Könnyűded trubadúr-dalt szerezek itt, a

légszeszgyár előtt, én szeretőm,

és moment én sem értem, csak

sétálok átlényegült grálok és biciklik között

fel-alá a korn ilonka trafikjával

a nyakamban, kirakattal kifelé.

Bonbonnière

a tornyos csókok háromnegyvenért

záróratájt kissé előredűlnek

pirosfejű kisasszony ön biztos megért

ha elhagyom a pocsék rímeket

s ha nem csinálok úgy mintha

meghalnék a tornyos csókokért

a fagylaltját s a szeplős süteményt

nyugodtan összeöntheti meg is pofozhat

és jőnek majd a tornyos pofonok

hisz nem látott még élő trubadúrt

bár Bécsben járt már és gimibe is

gondol ön az orosz krémtortára

ha jő a pullmanpuha alkonyat

s ha M. úr is betéved ráadásul

gondoljon rá gondoljon rá sokat

M. urat kérem rég nem láttam itt

de addig is majd kérek száz mignon-t

úgy építenék villanyvasutat

és gombfocit és robbanó motort

s lám kiköveztem desszerttel az asztalt

halavány lett mint tér a holdsütésben

akár az ön kis orcáján a pír

ajaj ajaj most lenne erre ráütő szavam

de hagyjuk el a rímeket kisasszony

hisz minket már a múltunk összekapcsol

s Morgenstern úr ki tán már nem is él

ahogy a tornyos csókok háromnegyvenért

kissé előredűl majd hátra némileg

mosolya mint a száradó kökény

bizony kisasszonyom

Zene esővel, két cukorral

Iszik egy kávét, Mozart úr kérem,

ezen a lompos szombaton?

Ha abbahagyná a zongorálást,

hallanók az esőt,

és ha nem is.

Igen szép ez a muzsikája, hány

cukorral kéri? Jó erős,

lepusztulnak a macskák a háztetőről,

bizony mondom, gondolom,

fölkavarja, lám, uraságok

érkeznek bérkocsin, kávéra tán

azok is, csak csöndesen kavarni,

oda-odaütődik,

én tejjel felhígítom, akár

a lompos szombat, ahogy a kanalával,

oda-odaütődik, tempozó zongorája

a messzeségek üvegéhez,

szóval cukorral, lassúdan kiolvad,

végül a lemez percegése

az alján összegyűlik,

a zacc a csöppnyi udvaron,

látom, s el is felejti,

hogy kávéval zavartam.

Rímként a nyár

Micsoda már a délután, micsoda már,

a redőny leffedt legyező,

ha akarom, félig feltekert madár,

a strandon most csavarnám, épp most

csavarnám ki fürdőruhám,

kikerülném, de konokul csapódik ide

rímként a nyár,

micsoda már a délután, micsoda már,

ülhetnék pilledten földszintes

eszpresszók teraszán

s podravka pivóval olthatnám szomjam talán,

micsoda már ez a délután, micsoda már,

válthatnék rímet, mint inget

egy átizzadt fabulon-naptej és rexona

illatú füredi mozi után,

micsoda még a délután, micsoda még,

no lám, no lám,

mondhatni, fölöttébb izzik a nap,

s mint egy benzinkút ég,

s mondhatni, fű közül szemlélve

kiváltképp mondhatni,

selejtes tűzoltólétraként hasal a vízen a stég,

afelé haladtam lassacskán, s lám,

nem válik sehogysem teljessé metaforám,

micsoda még a délután s micsoda már,

ha lassan kiürülő strand lenne e vers, mi tagadás,

talaján Tandori lábteniszezne és Cseh Tamás,

és piszok lassan hűvösödne, és plédem alatt

óvatos csomókba húzódna össze a gyep,

s egy tévedésből útrakelt lángospapír

zsírozná össze füzetemet,

szóval egészen enyhén estébe hajlana már,

micsoda még ez a délután s micsoda már,

napolaj-maradék, alig innen

a bőrbe-szívódás pillanatán,

vagyis estébe hajlana, s égne a hátbőröm,

karbőröm, ahogy az alkonyat ég,

s hullnának vízcseppek, dalcseppek,

haját ha fésülné száz táncház, száz discoték,

no de ennyit a strandról,

amely mint vershelyzet eleve kitalált,

s ahonnan úgyis csak fáradtan ballagnék ki,

akár e szövegből,

tollait szorosan illesztve

nyugszik a redőnymadár,

túl a bőrbe szívódás pillanatán

mi lehet még ez a nyár, s micsoda már.

Vagy egy teljes

(Pálinkás Györgynek)

Ülök itten, kérlekszépen e sörrel.

Régen.

Körben fölgyűrve az abrosz,

matrózruha, zubbony, pizsamakabát.

Ez egy ekkora resti.

Várok itten e sörrel. Tudom, a hó

a kisvödörben megroskad.

Bízom hát.

Öt decis terünk ma hab,

rejti a lószőke italt, jobban bírja-e

majd,

mint számban a nyál?

Nagy titok ez.

Főképp, hogy bizton elapadva

kezdő térfogatát ki nem adja soha.

Viszont sör lesz.

Ez se kevés.

Habnak maradni képtelenség,

sörré horpadni hiány.

Fél korsó. Vagy egy teljes akár.

De sör. De sörhiány.

Csuklógyakorlat^*

Pacsirthák

Szivar gyúl

Nóta bene indul, három, négy.

ott folytatom. hol félvehagytam. az

asztalon csikkek, bakák ülnek

a porcogó huzatban. fenik a sürgős

éjszakát. ott folytatom. fogy a turbinaszóda.

fölhajtott gellerben a táj. lezuhanva a

trombitaszóra szájharmonikus papagáj.

ott folytatom. lassan kivarjul. vállak,

bokák szép kórusa. hónom alatt folyton

szivar gyúl. így röptet körbe a Musa.

ott folytatom. az asztalon.

hol félvehagytam.

csikkek, bakák, füzet, kapor.

zacskóba söprött mondhatatlan.

petárda ellen pampapor.

a verdesés. a két könyök szaga.

ahogy csak szít. amikor oltana.

hol föl se száll. hol el se fojtja. ott folyta.

Három nyugta

(rozi)

ó költészet nagy tűzijátéka

petárdakrém púdermozi

homlokcsókok stemplila tájéka

ahogy a szerv láttamozi

(íván)

a homlokából lágy kapát

simít ki ványadt nagykabát

íván a fekete teát

egy mozdulattal törli izzadt

száját az állami szamizdat

és nem morog tovább

(liza)

habár felül a búra

azért a háborúra

van bor búza

mi ok a búra?

csücsörítsd pajzs alakúra

szájad liza

Hars

Van versetírni asztalod,

van versetírni szék,

van hersegvirsli, azt falod,

freccsenne végre szét.

Van borbúzából kiskalács,

haltej, bakancsuka.

vérét szipáló eszkalác’,

orrod likán gyutacs.

Van asztalodni versegő

cizell, jelezz nyomot,

nem ér a rablóulti,

moccan picinyt a hars erő,

s lövell veres habot

a dobhártyán a wurstli.

Ollé

A metszetekben őszi rom

csatakzik ollé nedvesen,

aluszna már a nőszirom,

botorka fényszív felfesel

a fák, az abroszok fölé,

ollé van, este, nyúgalomb,

elönt a régi lámpalé,

míg ring a spiel, kereng a lomb.

Mint illatos pép összeáll,

az élet szájbapowderosság,

künn vattacukker szössze száll,

belülről gyulladat, pirosság.

Meztélláb mért is élünk, nagysád?

Szemében mappán rimaszombat.

Csasztus

Íly gesztusokra, kérdem én,

támad-e Önnek gusztusa,

fogják szaván és érdemén,

s csak dől, csak dől a csasztusa.

Buffan a nagydob és a kis,

csiszog megannyi kasztanyét,

köpenyt visel végképp Ön is,

csalánt, brokátot, matlaszét.

Nem forgatottat, forgatót.

Így röptet új rajt nagyszabása

alóla, weörsfaj-koptatót,

s csak dől a csasztus, íme, lássa.

Sej

A naményi tiszaparton

de sok leány ruhája karton,

s ha lábuk szürkéllik a portól,

többségük szívesen sportol.

Labdáznak ők, zömmel röp és tollas,

elenyésző reajtuk a sörhas,

azután beleszaladnak a Tiszába,

így mulat az egész kisztábor.

Aug. 20-adikán a népi amatőr munkácsi

szovjet együttesre mindenki kíváncsi,

a műsor, amit ők előadnak,

kedvére van kicsinek és nagynak,

mialatt húznak délnek a délceg,

sugárhajtókás profi zenészek.

Strandard

ugroteszka leng a bőrző

strand fölött stramm nyelvezet

napolajjal ken az őrző

majd zuhanyni elvezet

hol strandspirál dugóhúzó

söröskupakkal ví tusát

nem inspirál húzódozót

száradni küldi virtusát

Elrepullman

Az irreverzibillé fogyó időn merengj el,

ha nem lettél menetté, legalább légy menetrend,

fazöldjét, mintha száját, beszívja kint az este,

a mély lukak, az erdők, megfeslenek veresre.

Merő romantikából hol mennyit ácsorogtál,

hogy tán kiadja másod a párnás másodosztály,

mostanra légyüveg sík, sötétül, végre lágyul,

s késő nem elfogadni az arcod állagául.

Nézel és visszanézel, s ha ott vagy is mögötte,

nem lesz több kedved hozzá, és nem lesz több közöd se.

E romlott légű resti holnapra légüres tér,

elmávadt arcát festi fapirosra a reptér,

varjakkal zsír az árnyék, az innen mintha túlnan,

egymásba csúszol szépen, ültőhely, elrepullman,

megnő a vállak tönkje, fejed közéje hajtod,

s kiüt a csorba arcél fölött a tompa arcfok,

elérzékenyre hűlnél, az ablak légymenetrend,

az irreverzibillé fogyó időn merengj el.

Hangszerfüzet

Nézem a sarkot, este van,

és nincsen benne pók,

maradjunk mára ennyiben,

ne járjunk senki kedviben,

és zárjuk kulcsra a tárogatót.

Ezzel a sarok póktalan,

a háló nem teli,

tyukodi pajtás néma, mint

a pókhiány, mely rátekint,

és egy nemmozdulattal lenyeli.

Vagyis már allegória,

műhelyzetdal, manír,

amely dallóját gyűri le,

tyukodi pajtás művi, de

a tárogatón valós a zsanír.

S mert énnekem nincs zongora,

ujjam billentyüzet

nélkül futkároz föl-le rajt,

nemzongorán nem ütve zajt,

csak pöttyösödik a hangszerfüzet.

Célkeresztcsont

Lábad mint a gyöngy eső,

ki ha prüszköl langyosan,

elmosná göröngyösét,

patakocskád gyönge sót.

Hol a hűvös puskacső?

hátadban ág se reccsen,

még óv a célkeresztcsont,

hol a húsnak húsa nő.

Hol a húsnak húsa nő,

köthetne, végre elbont,

patakocskád gyönge sót,

hol ázik bármi szempont,

lábad mint a gyöngy eső,

szemedben célkeresztcsont.

A szép teremtés

Egy szép teremtés ment a buszon át,

a cekkerében fagyos hús volt,

és azzal verte halkan az urát,

egy szép teremtés ment a buszon át.

A húsiparba nem kell annyi jég,

ez a dolog is annyira sokkolt,

mennyivel jobb is a békesség,

a húsiparba nem kell annyi jég.

Egy szép teremtés ment a húsipar,

kicsontozódunk mindannyian,

s ami maradna, egy cekkernyi lé,

odacsorog a lábaid elé.

Iparkodunk. De hát ezért, uram?

Szép egy teremtés. Mint a húsipar.

Dall

Egy rózsacsokrot végigönt a vér,

ne várjon engem, tyúkhúroztatok,

s bár ajkaim még mondja önt, kövér,

jegeske cukrokat dadog.

Oly északon, olyan vakon teleltet,

hogy én kocódom, mint a gyöngyzsizsik,

de ön kél ki a babból, hogyha keltet

lepkét a nap, föl ön hizik.

Krepdesin

Az út kibomló krepdesin,

én véled általrepdesem

egy sínautóval, kedvesem,

mi báj, mi csín,

sines kocsin.

Pamutmadárért drága bér,

nem volna oly pamutmadár,

az ember néha trágoár,

oly semmiért,

hogy épp azért.

Széltében nincs megélhetés,

magából olykor vermet ás,

mert kell a biztos lakhatás,

ivás, evés,

mely ápol és.

Túrahangszer

Már végtelen csend mindenütt,

nem az eső vigasztalatlan,

süllyed a vajszín kerti asztal,

és pont a csend, mi szívenüt.

Fújtam a gumihegedűt,

túrahangszert erőmszakadtan,

hörgőcske hörgőcskére pattant,

s valaki mindig beleült.

Mikor államhoz szorítottam,

csápolt és eltakarta kottám:

most úszunk vagy hegedülünk?

Ő evezőt, én vonót fogtam,

és vizesedtem és habogtam

így mind a ketten feldűlünk!

Papírdal

Toll fut, futol, leszen papírdal,

lapszéle él, húsodba irdal,

lovatlanul lovagi torna,

a tortakésen vércsatorna.

Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,

masé leszel majd papirostól,

s ha lesz, ki pépből kifehérít,

nem verset ír, mint rajtad én itt.

Toll fut, futol, pufog a flaszter,

volt kőolaj, hogy mondja azt el?

kéken, hanyatt, lehengerelve,

volt ősmadár, madár szerelme.

Toll fut, futol, karistolódik,

fehérre fehér rajzolódik,

üres nyomát a nyom megőrzi,

libákon egyszer visszabőrzi.

Toll fut, futol, leszen papírdal,

a margóig se bírja pírral,

a dátumig: ezerkilencszáz…,

utána csönd, tömött lelencház.

Lamenthák

Földközel

Tavasz, tavasz lesz, földközel,

virágmagasban verdesel.

Torkomban bross, irónia,

nincsen már mitől óvnia,

hordom mégis, mint pléhgigát

e göcögést, mit tű ver át.

Lemez-rekedten suttogok,

gipsszel kiöntött ballonok,

szélrablók ülik az eget,

ne várd, hogy levezessenek.

Virágmagasban verdesel,

ennyi vagy, örök földközel,

az éj, ha hangárjába zár,

mint bogarat a tulipán,

propellerzajjá változol,

nem közeledsz, nem távozol.

Virágmagasban, földközel

rezegsz, verődsz, hát higgyem el,

hogy azt a repülőteret

kitűzhetem, kitűzheted?

Hogy ne csak ernyőn fogjalak,

hogy belül megtaláljalak,

hogy mint a vérem járjad át

az érnyalábnyi éjszakát.

Pannorám

Cethal, virághab, félfény, mandula,

kigyúl tüszők piros sora,

még eltorokszorít.

Minek tülekszem itt?

porózus tükrök foncsora,

cseppben a csepp, a fordított csoda.

Tájkép tájképpel, tejsavas ködök

marakszanak s gyönyörködök,

csak az íly ostoba,

kit nem kötött soha

táj még így rámafák között,

s azt féli ki, holott beköltözött.

Látványt és hallványt szentimentholos

leheletemmel összemos

az est, nem őrködök

többé grimasz fölött,

belülről rántja össze most

magát az arc, a vers, elektromos.

Tajték, madárhad, ring a pannorám.

Hová visz, annyi. Oldalán

csak így vagyok honos.

S hová viszem. Lobos

múltjából mit bízhat reám.

Kiköp? Kiköt velem? Egyik se tán?

Lamentha

Már mindig Mária-ünnep,

nehéz alkalmakogni,

pedig ha vers, karácsony,

ablakját belehelné.

Serren a kotta, felcsap,

a varjak mintha slafrok,

lamentha illatom van.

Ha lenne vers, rugózna

bolyhos, fekete sálon,

lábaleérni egyszer,

míg krétaképe fönt ég,

ahova lift se indul,

túl fekete teákon,

ahova csak kilépni,

valami kicsi rongyot,

cipőből vattakapcát

előcibálni, vastag

nyirokból két propellert

kitisztogatni gonddal,

míg jajduló motorral

fölhúz a postajárat,

tenyérke-havat hullajt,

olvasd röpcédulának,

akármilyen tüdőben

sem savanyú levessé.

Ma hörgőcskék az égen,

hintáló babaholdfény,

hunyorgás pattanásig,

lamentha illatom van,

nehéz alkalmakogni,

didereg mű és műszer,

látom kinyúlni karját,

s ahogy rákapcsolódik

a vászon lágy bilincse.

Liftoszlop, higanyoszlop,

az ünnep vérnyomása

szökik üvegtoronyban,

pirosló pumpalabdát

izzadt tenyér ezüstje

hol lóbál? hol dobogtat?

Míg lassan visszaenged.

Garnidallam

Tribün a rúzsos szájhunyatban, létartó,

nagy drapériák mögött a lenyelt suhogás,

eső folyik le csíkban, tengerig, maszatol

csókos vakotát, vastag, üleplő mirha-zaftot,

e pípes garniszálló ablakát, belátni most az ég

alá, fondor homállyal megtintázkodom.

A kávéfőző sompoly sziszegői hagynak kicsit

az ablaknál időzni, rózsás szájnyugta

békés perce ez. Esik, folyik le csíkban

málnaöntet, dagadtra ázik garnitükröm,

mint dobra szórt bab messziről, püffedt

keretben taps ropog. Amott a felsötétlő

mumszmosoly alól a fúvószenekar kigyalogol,

tenyere fényesül a csatton, már álmában is

összecsattan, holnap az anzix matt felén

sorba áll újból kottajegyért, ünnep folyik,

folyik le csíkban, lába leér a tengerig,

mossa a foncsort föld alá, mossa a szálloda alá,

a mélyen úszó étteremben pávát filéznek, torka

nyitva, s a belsőség már kannaszám,

farktollai eligazítva, olyképp, hogy

túlmutat magán, kopasztás bűzét ellegyezni

kész, föltisztul így a felleges vidék,

s ellátni messzebb, garnírung felé.

Hogy elhevert a horizont, hegyek,

megannyi gégeporc iramlanak a bőr alatt,

hanyatthomály púderverésben, nyaktáji

népaláfutás. Kevéske fényhez csippentve

torkát, ki az, ki itt most szembenéz,

kié e kékes duzzanás, kié a foncsorvesztett

ablakon ki-beszivárgó rajzolat? Mintha

esőn át, ázott púderszárnyakon át

lehelne rám szemből, az állami postáról

valaki s égetne szájmeleg nyoma,

mintha titkos stemplit ütne nyakamba,

kannamélyben a pávanyelvnek hiába egy

a hangja. Eső folyik le csíkban s tengerig,

eső igen magasról, rózsás megafon leve gőzöl,

míg én az ablaknál időzöm, ablakba,

falba, vaktükörbe, belémszakad a fekete,

a jegyrekotta, garnidallam, pástétomvalcer

kannaszám, pohár-forma tenyérrel állok,

üveggel beharapva szám.

Doboz

Maga a fény- és lángképzés

egyre biztonságosabb,

s míg régebben dédpapa zsebe

többször kigyulladt leugorva a lóról,

így égett benn egy ízben

a lottó, a hetibér, az orvosi papír,

miszerint majdani dédmama virgo,

mára csak rendeltetésszerű használat mellett,

már ez is főnyeremény,

casco a bajban, érett e doboz, úgymond, érett,

e tekintetben szinte a sajthoz,

szó-szó soványabb a priori,

két aktív oldala kopottas, tapintásra

belga velúr, cementes svájcisapka,

még dörzsölődik, bárha csüggeteg, nem kór,

szimpla elaggás,

két passzív oldalán felhordva ujjnyomok,

tapintható, ám látni csak lupén

az egyszeri és végtelen dünék szolíd csipkézetét,

lenyomat lenyomatra,

mint vertikális rendőrségi akta,

empirikusan nem, tehát belátható.

Az élek némi roggyanó tendenciát

sejtetnek inkább, mint mutatnak,

kifoszolván zsírosbársony köszörűktől,

megannyi szelíd erőszak,

ám karakteres még mindegyik,

csak csöppnyi lágyság,

védtelenség, ennyi kell, még az elvágólag

bevetett katonaágynak is kell ennyi slamp.

A mélyedés a nyomtatott fedélen csak épp,

csak mint elfogyó beteg alatt a vaskos

hordágy hajlata, s a fent jelölt határok által

sötétre zárt üreg oldalnyomással

fényre tolható, aztán rendeltetésszerűen,

nem mint a lóról dédpapa,

széjjelpislantva, májleső madár

kering-e horpaszunk körül:

tűz adható.

Holnap indul a század csuklógyakorlatra

– írta Troppauer Hümér –

A Szahara mellkasára

rásüt a sivatag rózsája,

Eljött a délutáni

fegyverkarbantartás órája.

Mióta ki vagyunk hajózva,

ez a legkomfortosabb garnison,

Ránk gondolunk, és egyre csak

fel-leráng a rekeszizom.

Fölöttünk mint egy, illetve 2-tő

meleget adó szárny,

Terped széjjel

az órjási kaszárny.

Hűl a lélek súrolatlan

csajkák fedelében,

Dermed a leben lassen

szuronyolajban, mintha lében.

Megannyi sárkánymintás pongyola,

megannyi szőke kócdauer

A hornyos puskacsőbent

ömődik, tűnik, fullad el.

Mert görcsös a mi ki-belégzésünk

és bizony gyatra,

Holnap indul a század

csuklógyakorlatra.

Sunyi rohamra rándul mellkasunk,

dudamód domborhorpad,

Himbáló tevék a zubbonygombok,

e pucerájba sompolygó had.

Mint ha rézedényt sikáló

beduinok közt szétcsap a gránát,

Burnuszos, rémült ujjaink

hanyatthomloklanak a szaharán át.

Hajlongunk mell-leszorítva,

míg felcsukol mókázó szánkig

A nyikkanó emlékezet,

hogy kezdeni sem tudunk vele már mit.

Ha összeragadt családi

és másmilyen fényképeket veszünk is elő,

Farzsebbe tévedt mozdulatunk

szétszálazatlan, eltöredező,

De légnemvéve, befogott orral

ülni se könnyebb, meredt tartásba,

Hány kredencüveg morzsái

tokozódtak a század seggepartjába,

Hány törött gramophontű,

vagondeszka, drótszöges határ,

S hány irgum-pogrom, rossz csipeszfogás,

hogy csoda szinte ülni már.

Csak a rakaszizmok babrálnak

pokróc és tár közt fürgén fel-alá

Betárazzuk a reszelthegyű múltat,

dadogva be a nyelv alá.

Foszló zsávoly a sivatag,

lükög rajt millió tevepata,

Gombolgat gallért rajt,

garnisont századnyi pszichopata.

Ellankad mókás, zajgó kebelünk,

vidúl a hűdött szervezet,

Szeppent mosollyal stószoljuk újra

a szétrúgott szirénkonzerveket.

Feszenkedve az ágyszegélyen

viaszkoljuk a szíjazatot,

A századgramophontiszt újrahúzza

a hajnalpíros virradatot.

Kereng, mint prézlidarálóban a zsömle

a Dél Csillaga jazz-band,

Markáns harcéleinkre lassan visszapozsgul

a pirosbarna lelkend,

Estelszik künn a Szaharában,

tüzes köveken sütik a keszrát,

Fogunkon zizgő lepedék,

homokpapír zümmög, hiéna-esztrád.

Anyánk, mi egy virág vagyunk,

fiad egyetlen árva csillaga

Kilép keményen, a vállán

töltött deus ex machina.

Görcsös ki-belégzését

többé nem veti latra,

Holnap indul a század

csuklógyakorlatra.

Tunisz

Mint zsírpapír, ha ellopódzik

nyitatlan ablakából is,

utána néz, nem átkozódik.

De messze van Tunisz.

Zörögnek légűrök között,

egy-egy sovány légyrobbanás

reszketteti meg a közös

falakká vált szobát.

A zsíros pauzban volt az emlény.

Miért nincs vesztes, hogyha van,

hiába húzta ki a szemlén

magát gusztustalan,

csukódva tágul, mint a szemhéj.

Tunisz de messze van.

Na szép

Az ember egyre jobban lemenne önmagába,

na szép, ez igazán na szép,

ott belül egyre jobban Vajdajános,

nagyon hideg nyirokba lóg a lába,

s az arca nagyon szanaszét.

Ott belül roppant kicsikék az összes angyal,

szárnyuk helyén üres lapát,

ha mehet is, csak úgy megy önmagához,

mint a pincébe szénért menne Freuddal,

s egymás kezét szorítanák.

Március

Elkelne bár a szép szelíd beszéd,

csak ejtsd le vállad,

centis kis jószág köldöknyi neszét,

úgy hallgatnálak.

Szuszogva birkózik a fűkölyök,

először újra,

orrában márciusi ösztönök,

öledbe fúrja.

Hasacska napfény hízik, hömbörül,

lassan kitetszik

az anyaföld a két karod közül

és átmelegszik.

Törek

Ízenként szalmád rajzolom,

törekké átsatírozom,

amit ma fellazítanom,

talán idővel összenyom.

Törekszik, bárha friss alom,

ne szúrósodjék el nagyon,

kicsi jószágom, jószagom,

elgondol és elgondolom.

Jászolához hunyorodom,

lettem-e többen, hogy veled?

a lámpafény csupa korom,

fázósan betlehempereg,

s világít ha kipakolom,

kocsonyacsillagon remeg.

Répatűz

Remeg a gyöpszáj, föllazul,

ki fullad fekete teába?

Répát darálnak szótlanul,

sürögve és hiába.

Két cukrát összedörzsöli,

körömnyi répatűzre vár,

s kicsiny tükrében elöli

édesét süllyedő kanál.

Szorít, némát a néma,

tabletta mállad a szemén,

ezüst kacsintás zagyvaléka,

sarkába gyűl a sózat, és a

szántásig semmi esemény.

Félhold. Se sár, se répa.

Köpülőgép

Csillagokban dobog a tejgyár.

Szúrósodik. Tejszag szitál.

Köpülőgép motoz a táj gyér

sörtéi közt, zörög, leszáll.

Gyöngyös lapályát föl se gyűri,

vajsatu morran, kicsi göb,

savacska gyűl a kese fűre,

hogy élét vegye s lecsöpög.

Tehénkéit szerteuszítja,

hát hol lakik a tőgymeleg,

a zsiradék, ha így taszítja

azt is, ki nem szakítja meg,

csak csöpp szívét odaszorítja,

ki nem reng itt, csupán remeg?

Tevecérna

Már babacsörlőt rázogat a jácint,

világos még a dombhatár szederje,

nyelve hegyével maszatolna rá színt,

ha nyugodt, fényes hold volna a nyelve.

Elsavanyúl a virág, a halillat,

dromedár nyúlik, az éjteli dombsor,

mint tű fokát, a szűkülő pupillát

keresné, s görbül el rajt milliomszor.

Ha selyemszál volnál, azon is a görcs,

excellence-i cérna, par par excellence,

mire kisimulnál, éppen beletörsz,

mire kifordulnál, szépen belehalsz.

Már mintha szőre, gőzölög a kontúr,

még térden áll, majd elhasal, nehézkes

púpja lesüpped, köréje vakond túr

kis halmokat, álcáznak itt, ne reszkess.

Tandarab

Már nincs több elégia bennem,

elporlik siketen a benzin,

a hárfa húrja nélkül zendül,

ha üzennék, és volna még üzennem,

mire a cseppeire fejt kín?

szemem a szemeimre ejtem,

már nincs több elégia bennem.

Már végleg tandarab a bánat,

már végleg önmagára bámul,

akképp növekszik, mintha múlna,

milyen mosoly zárójelzi a számat?

ki oldja föl e jelbeszédet,

mielőtt egészen kiszépül?

s már végleg tandarab a bánat.

Fragmenthák

Holdvilág

Keményen fénylik, mint a fogtömés,

ha átvonul e malterasz habon,

ha méltóságosabb, s mint holmi trapp,

nem törli fáradt kecskehússal homlokát.

Ha átvonul, kiszítt napernyők nyílanak,

vágván az éjben hibbant szalutát,

díszszemlesütve, mint egy kis kadét,

terpeszben áll a meztelen nyugágy.

Ha átvonul e malterasz kövén

négy adjutánsa közt a gyűrüsujj,

és meggyomrozza most, ki érteni

úgyan szeretné, lágyan és lolán,

vérhasbeszélő szól a balkonon,

letép egy bála réti priznicet,

mosolyt buggyant a szája, holdvilág.

Téli színkör

A szájban happy-endként havazik,

a földszintről ki belebámul,

szakadt zsinórzat a padláson,

lát még egy ottfelejtett kerti széket.

A szájban elered a tél,

füstölő motorral nyelvek forognak,

kiventillátorozzák a beszédet

a félrecsapott borozókból.

Mögötte elered a hó,

nem tud a nevetőizom összecsapódni,

egy csokor vágott seregély

bevágtat, mint a vastaps.

Zsugor

Hull lassú pelyheletben

Weisz duplavé Gizella,

öltezve nátriumban,

piskótát sütve szállong.

Zörgetve tepsejét az est

kirázza mostan őtet,

hogy hozza piros kisdedét

az öntőformából haza.

Jövője, mint a porcukor,

a múltja, mint a rosta,

kinéz a hátsó ablakon,

lucidum intervallum.

Belül már kádat tapsikál,

már lázasan frottíroz,

csak az a kurva marinír,

az hogy fog összeállni?

Öltezve ostorlámpoá,

kigyúl habkönnyü tészta,

pásztás fehérben hull alá

Weisz duplavé Gizella.

Puderett

Nőnek a kőporárak

Decsi Rozáliának,

szívében térzenészet,

lábában tromboá.

Puderett arcán föl-le

tapogat mézga könnye,

teniszlabdát a hernyó

dajkál ilyen sután.

Befonja gyönge pánik,

szemén borág humánlik,

jaj, vérhányt labdarózsa,

barhent ruhája leng.

Torkáig ér a rúzsfolt,

elhamvavál a hústól,

kiejti, nem harap rá,

magját a szájbarack.

Szívében térzenészet,

hát hogyne érzené meg,

ki ácsorog fölötte,

Decsi Rozália.

Schlaug

(Pál Zoltánnak)

Jönnek a felhők elefántlag,

természet pumpás képzete,

és lóg belőlük valahány schlaug,

Dunának, Oltnak egy vize,

mentőkötél a fuldokoltnak,

Middle East European Service.

Szorongva nézi, abrakolnak,

vadvízbe több az oxigén,

pezsegve száll a könnyü csolnak,

grübedli támad rossz szivén,

fölnéz amint a port nyeli,

mozdulna már acskó vizér,

de mire körbe spricceli,

serényebb öntözők locsolnak,

jódolgát íme megleli,

kövér terpeszben száll a holnap,

háromszál söprük igrice

ilyen segéderőket hol kap?

Leejti vállát a vice.

Szabad vizek

(labda)

Fiúk labdáznak vad sodramú folyóban,

föl-földobódó delfinek, szaténtrikó nyugágya,

halban és kiflivégben gazdag szökőkutunk,

fürdőkád torkában jobbról csavarul a piros víz,

kabinját, ki lecipelvén a homokra, belebúvik,

s kiaraszol majd, mint tengeri rák, fővetlen:

hajadonfőtt tengeri tölti kaviccsal az ágyat,

hol vad sodrú folyam teker el malmot, derekat,

kefenyírt fejű ifjak labdáznak föl-alá, alá-föl,

szökő idő vizén a kedvük oszló kiflivég.

(hinta)

Tekintet szép sörénye lobog a hintaságban,

söpör napot, eperfát, homokot, túlpartot, napot,

félkör, az égbe növő távoli tengeriföldek

szemealja, egy szemfog cikkanása, csöppnyi

nyál a szájsarokban, elöntött kondenz-tej után

kapaszkodó kis lobbanás, frottírpilóta

hosszó láncon, ezüst kamaszlány-Bleriot,

propeller-szívébe mikor repül be vadlúdfélelem,

hogy már a lendület, fejrázás nagy csodája sem,

csupán megannyi mintha,

s elhentesül a szerelem.

(trambulin)

Leng, előrenyúlik, felette sose volt íly áttetsző a

padlás, magában klórtükör fölött ruganyvető,

ring avagy ringat, együtt a kettő bátor ütem,

hova is meredő iszamos padlat a nyárban, szép

tett a felkapaszkodás, merőben eldöntetlen:

szavak nekifutását éppúgy lehullani,

csattanni hasra, seggre, mint röppenni segíti,

röppenni zsugorból, kicsavarva gyűrűvetésig,

s már üresen leng, míg mélyből időben az ugró

feljő, levegőt vesz, helyette már,

s lebegő trambulin a szájban.

(nyugágy)

Ha összecsukódna, össze talán ez a vízpart,

nem hiszi már, voltak egészen rohasztó

éjszakák, valahol elmaradt egy lábrész

visszahozhatatlanul, a bajmolódás mindig el-

maradt, Mindenseggekkor örökké vigyázzban

állt, a tarkótájon barnás horpadás, kiülve öble,

nedves szívlapát, fél karfa közben elmaradt,

voltak egészen ösztövérszegény nyarak,

a puncsfagylalt, mint a mitesszer, betokozódik

az égen, vigyázban áll, annyi az egész,

hogy beleülnek. lágy nyugágy.

(napernyő)

Vörös salak íze a szájban császárkörtelikőr,

dobókör-árnyék nádszékkel, elhagyott

nehézatlétanővel, kétfelől lecsüng, bévül a lélek,

noha szilfid kismutató, pakolása szuszogtat,

számlaphomokon mély sebeket vét,

négyet, negyedkörívnyit szellőzik a hús,

rettentő hajlamokba bú a nap leve combján,

legyeskedő időt múlatva pöfföget,

fú tejbedarát, kezeügyében krémek, súlygolyó,

kaporvirágot rágicsál, volt egyszer egy

leánykor, mosolyba szúrt napernyő.

(szabad vizek)

Föl-földobódó delfinek, szaténtrikó nyugágya,

egy lábrész visszahozhatatlanul, kis lobbanás,

frottírpilóta hosszú láncon, kétfelől lecsüng,

együtt a kettő bátor ütem, megannyi mintha,

s elhentesül a szerelem, mint a mitesszer,

betokozódik az égen, kezeügyében

kefenyírt fejű ifjak, a kedvük oszló kiflivég,

lebegő trambulin a szájban, mosolyba szúrt

napernyő, ha összecsukódna,

összecsukódna talán ez a vízpart?

Hattyúnyál

Hattyúnyál veri a fákat, a pázsitolt szegélyt.

Nem láthatja a véraláfutást már felszívódni,

pohár nyomát, sírós káromkodásét.

Szeméből ha teniszgép

dinnyemagot köp is ki végül,

nem kel ki a salakban. Heggyel beleáll.

Így a nehezebb ezt a pályányi piros

horzsolást összetekerni,

szőnyegbombázás rollniját a vállra vetni.

Ha csak dörzsbetegségről lenne

vaskos zárójelentés, vihetné ölben,

mint egészen közömbös meztelenségét.

Ugrik sötéten, nyirkosan,

díszfa törzsétől díszfa törzséig,

nem vakuval fényképeznek,

csak a hattyúk tátognak

idegesen a vágóhíd strandjáról,

tudják-e, nagyobb tét is van, mint

hogy a vizet leeresztik.

Többször körbecipelve magunkat

kiismerszik az öröklét szakaszossága,

díszfa törzsétől díszfa törzséig

egy kocka üres híradófilm,

elmosott kenguru szökken árnyéka

nedves ruganyán, tüskébe akadt gumiköpeny,

szivárgó, kényes hattyúnyál

látvánnyá veri a vizet, hal rég nem

tartozik a zizgő pikkelyekhez, vad sem

a koszló szőrhöz, kegyelmes húsipari táj,

csend, rend a hátsó kert felől is,

csak az a nyúlós kenguru a derítőknél,

feltekert teniszpályával a nyakában,

az hogy akasztja le magát, szegény,

a csipkebokorról?

Előjegyezzük, holnap lelövik,

ugró húsából nőjön gumipitypang,

gumiharisnya, sportcipő.

Fültérkép

Rezegve, mint por, pordenevér,

a térség, néhány kézre álló hullámsáv,

néhány tartomány alapzaján

titokban megtapadva,

egy félprecíziós tábori rádióban.

Kiküldött őrszem létra-árnya

balról jobbra, ahogy bejárja,

mint drótsövényt, a skálányi határt,

felhőből, foszló hangreszelékből

ki-kibújik, varázsszeme fölvillan

olyankor, lámpa a hűlő latrinák,

tücsöklő hangaföldek,

éterben ázó sátorlap felett.

Sodor a szél csillámló hírdarát,

ismét altatnak valahol,

valahol ismét műtenek,

a tábori körülmények ellenére

él a beteg, szavakat karcol a kötésre,

fehér körmével surrog, sistereg,

előjegyezve minden hangszálgyulladás.

Ujja hegyéről piros izzadtság,

köröz a fültérképész bakelitgombon,

hullámzó, rebbenő szövetre hajlik,

radíroz, újra rajzol, ahogy

igyekvő városok parázs-szeme

lassan a semmibe szűkül,

lukat suttog az éjszakára,

lecsengő himnusztörmelék

hull hangszitáról hangszitára,

visszanyugodva a térség, néhány tartomány

alapzajára, lebbenő éteri pordenevér

egy félprecíziós tábori rádióban.

Plombalagút

Fűvel, patával megvetett ágy,

nyugvó és engedelmes,

már karcolás nem eshet.

Csorran suháng belében ólom

erecske, földig ér, dermed,

suhog kegyelmes

tettvágy.

Őszi raktárak lábhidegéből

mi épül?

Hajógyár, rózsa, nyomjelző lobban,

plombalagút száján a hab

törött selyemsál.

Míg átúszik, meg-megmered,

likacs marad, leszárad

végül.

A moccanatlan park penetrál,

sehogyse illanékonyabb,

mikor a vízszintes szökőkút

megzavarodik a csapnál,

s nyelvét kiköpve

békül.

Hallgat a plombamélybe eltűnő út,

bokorzat, hajzat kefekötve,

ághegyen ólom, sörtén csöpp homok,

sorvíz sepert el, döngő lovasattak

után, mint fűtetlen halottak

a gyöpcsomók.

Nullásgép kerreg, füvet köp, gumót,

nyomában csíkonként a dorozma,

tarkó mered ki szürkén, megnyírva,

láttamozva.

Haris

Míg forgót bont a dolgok lassú árja,

ősz, tél, tavasz, nyár mindétiglen egy,

gólyaállás, cipősaroknyi pálya,

s ha körbefordul, mintha körbemegy.

Mint vonatok, ha sírnak, föltolulnak,

lóvágóhídi berkekben haris,

e tapogató ujjak késbe nyúlnak,

s parókát vérzik már az ótvar is.

Kulcsot, legendát megfordítva itt,

iszapba tocskosul a lét kövérje,

torzsát, zsombékot lelkesítne át,

hogy szalmazoknit húzva is kivárja,

míg jég alatt a dolgok lassú árja

s a korcsolyák.

Kutyazörgés

Kutyák az éjszakában, csontoszsák,

kutyazörgés. Paradicsom, paradicsom,

heged a szájaszéle. Kutyák az éjszakában,

csigatest dajkál órarugót, parthoz loccsan

a szájvíz s vissza, nyálragyogó.

Kutyák az éjszakában, felslihtolt hasábkutyák.

Fűrészporos kötényeden ágacska bócog,

dupla mankó.

Kutyák az éjszakában, csöpög a kecskerágó,

rozsdába fúrja fejét a béka, avartyog.

Kutyák az éjszakában, fésűdben másolópapír,

szedret keresel? szedret? rezzen a mitikus aljzat.

Kutyák az éjszakában nyelik az indigót,

gurgulaszó,

iktató-lilára kikeni száját és rádmosolydul.

Kutyák az éjszakában, összekocódik szeretőd,

meg a rendőr, míg szertegurul biliárd biliárdtól,

glédában porlik és forog a szív,

hattyúhadháza. Csattog a szegycsont szelíden,

aki partedli, aki pártol.

Citromptu

Értsed, sehol, sehol se virrad

kenyérke hallalibban,

rákócziinduló a fésűjén,

a szájsav megszólal magától.

citrompótló, csepp szódakő,

majd elforrsz, mint a villany.

ügyes kanál, ki tófenékből

ikrás cukrot lapától.

Értsed, hajnalban a sávok

rósejbnis ágyneművel,

a hólapátok harákoló

fehérben eltörhetnél.

liter jegyes tej, zörög

kezed között a műmell,

fölfú, levegős zacskó vagy,

lebegő mentőmellény.

Értsed, dalol, dalol a

fogköz, ritka orchest.

szájfésűjén meleg

selyempapírja dürrög,

örökös szájmozgásba

csomagolt keksz,

hogy is lehet édes

nyeletté pépesülnöd?

Értsed, ez zongora, s a fekete

se mindig a szuvasság,

ami eljátszódik, amivel

bebababútoroznak,

ahogyan intenek

szemedből a havas fák,

ha elmész löncshúsnak,

misogó bazsarozsnak.

Értsed, pár csepp hólé,

ollé ha freccsen érte,

majd átlikadna éppen

súlyától a vasasztal,

hónaljad zörgő koszorúk,

kezeid felcserélte

és szorítja, szorítja,

felcsert a raktapasszal.

Melasz

A jócukor még eluszik,

sziszeg a tócsa, bejeged.

Ölére zárja csengő terpeszét

reves, taros

gyárrépaföld, gyárrépaég.

Babák a dérben szerteszét,

oly szerteszét.

Daravetítőn a babák,

a filmszomorú vagdalék.

Ön marharépa lesz, ön aknazár.

Riszál husos

holdat fölé, s szedetlenül

prizmába áll a jósugár,

a jósugár.

Forgatná jószavát a száj,

ajkán vonatfütty, rámpafény.

Tehénkekugler voltunk, langy melasz,

lágy, iszamos

vagonok jó emléke lesz,

patákon ragacsos vigasz,

gacsos vigasz.

Cukorvágóhíd üstjei

sivító falához tapaszt,

csitulj csak, tente, tente répaszusz,

habzó, síkos

szárnyát fölcsapja a zagytó

és tollanként elereszti,

centrifuimus.

Diletták

Jaj cica

(fasírt)

jaj cica karácsony van

akárcsak a hentesnél

toporgunk fikszírozván

hogy jut-e még szenteste

a pulton egymás hegyén

eléggé bőven hever

de mire odaérünk

jobbára bennünk fogy el

csontozhassa az isten

beárazhassa márja

bensőség nem jut éppen

a lélek tányérjára

nem a fasírt a lényeg

hanem hogy sorbanállás

közepette a lények

magukban megtalálják

ebből hoztam egy kilót

ki csinál hüje viccet

az igazat nézd ne a valót

erre bízvást építhecc

(angyalhaj)

jaj cica karácsony van

ne izélj én is látom

ma kaptam angyalhajat

letépték a kabátom

mer egy szeméj csak húsz dekát

kapott és hárman voltam

három király vagyok dehát

hijába montam

hogy három király csak egyben

viszontag hatvan deka

kell mer a szeretetben

kigyött a tavalyiak haja

és kopaszok mint egy narancsok

mer egy van ámde három

van egybe nem olyan sok

csak mikor parókázom

őket mer szálanként kell

visszahelyezni beléjük

s maguk a bizalmukkal

montam de már letépték

(mák)

jaj cica karácsony van

egészen ellírulok

ilyenkor máshogy dobban

a láb és a szívburok

a mákkék hópihékhez

nincs fogható a földön

csak egyfelé darál ez

visszafelére följön

időnk is épígy fogy el

mér mondod hogy siessé

darálom magam figyelj

irreverzibilissé

milyen deszép az ünnep

ujjam becsípte kissé

de fájdalmaim szűnnek

s a fájdalom az is szép

a vér is máshogyan ver

vastagon mint kalácsok

s a belső rétegekben

te képezed a mákot

(ponty)

jaj cica karácsony van

mennyél ki egy pillanat

eléggé herótom van

agyoncsapom a halat

de hát vagy ő vagy én

csak add ide a kisláb

ost na ez a szegény

meg se tejes se ikrás

könnyű mondani onnan

asszed egy leányálom

epéje mindennek van

csak ezét nem találom

a fal pirinyót véres

de mindennek van ára

ne kijabáljál édes

dehogy mostad hiába

azér nem könnyű élni

éppenséggel promt nehéz

pont olyan a halé ni

ahogy isten szeme néz

(büfezz)

jaj cica karácsony van

ez meg egy papírdoboz

mi vagyunk benne mostan

a kicsi betlehemok

te megvagy szeplő nékül

én meg csak ácsolgatok

a gyerek ott van bévül

tarcsuk a kapcsolatot

mondjuk neki te édes

büfezz büfezz büfezz

meghajja ezt heródes

menten cupogni kezd

zörög a papendekli

veri a téli verő

minket ez nem érdekli

hol van a levesmerő

a napkeleti bölcsek

kérdezték van-e jelvény

hadd hogy egy kicsit tölcsek

mielőtt félrenyelnél

(gyanta)

jaj cica karácsony van

én meg csak itt ülek

izegmozog a sojhaj

fényes nehéz ülep

úgy nézünk mint a holdfény

mikor még föl de jött

és csak egy lábas hó lóg

a fenyvesek fölött

de összeszedem magunkat

bár nyikorog a szeretet

azér az sose lankad

ha bízváston kenyed

mer akinek kitartó

annak is csak kopig

a francba lett a tartó

fogjam három napig

levágom hol a balta

tavaj is összedűlt

te van most annyi gyanta

vegyünk egy hegedűt

(zselé)

jaj cica karácsony van

óvjuk mer oly törékeny

mint ez a szegény csúcsdísz

igaz hogy rá is léptem

fontos hogy megértés van

oda ne tégy zseléset

megsúgom alattomban

fenn az ernyő az élet

mer a kast azt megettük

talán ha pár szem maradt

üres burkok felettünk

lóbázó aranyhalak

az élet kirakat csak

hátulja nincs is neki

s akkor pont ezt a vaccak

fát raknánk telis teli

most feldíszítjük szépen

aztán holnap kilopjuk

s egymás tekintetében

két visszacsomagolt lyuk

Diletták

(non scolae sed vitae díszdoboz)

Fölfut a vér nap nap

után az emberi agyban,

mint a borostyán a házak vakolatán,

valamint az ablakban.

Csak hogy a borostyán

nem olyan piros, mint az emberi vér,

de ha az őszbe belecsavarodik egyszer,

zörög és ösztövér.

Látszik a homlokzati agyvérzés,

meg a ki-kidagadó erek,

odakoppannak és elhallgatnak

a szellőben a száraz vérrögek.

Milyen titokzatosan van összekötve

az ember lába, keze, feje.

Csak futkoz benne, szaladgál,

mint egy húsos levél erezete,

gyöngéden megpihenik rajt’a

egy lepke, a szép szerelem,

és kieszi közüle ami ehető,

hacsak én ki nem eszem.

Felfut az idegzetre napra

nap után a sok érzet,

lobog az információáradat

odacsiptetve a szárítókötélhez,

férfi és női alsónadrágok,

svájci sapkák és paplanyok,

és kissé én vagyok mindegyikben,

én lógok ott és száradok,

csipesz csipesz hátán

versenyez a keringésben,

nem lehet lemaradni a színvonaltól,

mert elgémber.

Akkor már búhat ki a cipőből,

hogy megmozgassa,

kevesebb lesz az előrehaladás

és dosztig több a penetra.

Estelszik, szállnak az ingek,

a rizsás lecsók, meg a madarak,

fújja a szellő a világot,

puffog a gond, örökös tejbedara,

már az ember kanala elvásik,

és az meg csak ki se hűl,

elenni is kevés az egy darab élet,

pedig mindig a széle felül,

akármennyi nehézség közepette is

egyszercsak könnyű lesz,

mint az atlétatrikó, ha kinyúlik,

mint egy testnevelési dressz,

ha hosszú, vizes árnyékot

bocsát a holdfényen át,

hisz az élet nem talajtorna,

de viszont felemáskorlát,

míg csendesen rugódzik,

és a síkporos ládában motoz, el is telik.

Non scolae sed vitae díszdoboz.

(navigare neszesszer est)

Ha képeslapot kap a lélek,

odatűzi egy szemmel jól látható helyre,

a vitrinajtó, mint egy szép hajat,

lágyan ringatja a tengert.

Az ember is csak belül hullámoz,

de külsőleg tükörsima,

a rövidujjú kék ingéből nem

igen látszik ki a szívizma.

Pedig rövid az emberi ing

és nagyon hosszú a szív,

mely nehezen tűri,

hogy az életkörülménye egy kicsit passzív.

De ez nem azt jelenti,

hogy a rosszabbodó helyzetben nem lenne jó,

csak az élet színvonal elmélyültebb

és nem habroló.

Ám a gondolat igényjogosultsága se semmi,

és hogy felderítsék,

bekalandozza a lélek a SZOT-üdülőket

Hawaiitól Edericsig.

Az elme jóval messzebbre ellát,

mint a csalfa szem,

ha mint egy periszkópot

az ábránd állványára teszem.

Ott már közel van a messzitávol,

a Szocsi, meg a Rimini

és luxushajóz az ember,

mikor csak elsétál a vitrinig,

ahol a panelház,

benne a sok-sok príma kabin,

tovaúszik a boldog beutaltakkal

a képeslap hullámain.

Mert minden ember legmélyén

ott horgonyoz egy-egy óceánjáró,

és a legnehezebb vele

ilyenkor nyáron,

ha a pirosbronz alkonyatban

kürtölni kezd a lélek tükre,

és egy kicsivel nagyobb rálátás

nyílik az életükre.

De még csak körül se néznek,

mikor az este zsiliprendszerén

az édes képzelettel együtt

elfolyik a fény,

és amikorra leérnek

a realitás sötét iszapjába,

a saját magukat már

hiába is csapják be.

Hova is hajolna az erkély

korlátról az ember,

szépen megfogja,

és a többi közé gumizza a tengert,

egy nagy gumi az élet,

egymáshoz szorít és nem ereszt,

szürke levet csak,

navigare neszesszer est.

(nem varietas, de laktat)

Már így mostanábank

orábban lesz késő,

bizony, a nyár hajszálába

lopván beszökik a vén ősz.

Ilyenkor nagyon

lelkiállapotba kerül a kósza test,

van, hogy az elbizonytalanodásje

lensége jön rá egyenest.

Az égbolt olyan,

mint egy galambszürke öltönynadrág,

nem a sliccénél nézve,

hanem hátrább.

Hasonlóképpen az élet is

igen nehéz esésű,

folyton folyvást lehúzza

a pénztárca és a fésű.

Mindig felfeslik valahol

az agyi gondolat koptatója,

pedig hajszálra egyforma léptek

lógnak ki alóla.

Menő púpok a felhők,

egyre a világ kitérdesedik,

és a vasalással nem lehet

megoldani a kérdéseket.

Mint hogyha egy

közületi étkeztetés lenne a lét,

amelyben nem a rizseshúst változtatják,

hanem a nevét,

ami nem tápértékileg jó,

sokkal inkább pszichésen,

az étlapra fektett hangsúly is

nagyot nyom az evésen.

De csitt, amikor a lélek

már teljesen ellaposodna,

egy-egy haladás képében

zömmel kisüt a napos oldal.

Sajnos, mire a sok jogosult

az úttesten keresztül odafut,

a bőség kosarából kissé csak

a futkozás melege jut.

Megered az eső lába,

hallatszik is a sok patty, patty,

kinéz a szem, mire föl

visszanéz a konyhaablak.

Némely tekintetben

egyre több a tompa máma,

erős hullámokban gőzölög az őszi pára.

Jobb is talán viszont,

hogy a csüggeteg forszírozás helyett

az emberi zsiger

fölplankol egy vastag levest,

hiszen ameddig eléggé

sűrűen kanalazhat,

kétségtelen a szájíz.

Nem varietas, de laktat.

(sic)

Itt nincsenek már olyan

nagy hiányosságok se,

az egész távlatosság nagy plafon,

ami lejjebb jön,

mint amikor a vakolat

hullong le egyszerre,

és nincs esernyőm.

És nincs esernyőm.

Megvan a sok ember,

kezében tollal és szerszámmal,

lakása van meg

ágya meg asztala,

de meg van akinek ezek

sincsenek szép számmal,

általában deviszont

nem sok az osztalék.

Sajnos a leszerelés is

olyan messze van, mint a hajfodrász,

kölniszagban csattog az olló

meg a púderpacsni,

melyiknek lesz kuncsaftja ez a pár szál?

A tavasz úgy megy csak rá a hajfodrászra,

mivelhogy Vörösmarty.

Erőegyensúlyba akarna élni

minden földi haladó,

de aki nem, az meg a

megbontásra irányul hébe-hóba.

Általánosan fél nyolckor

kezdődik a tévéhíradó,

mikor sok család füröszt,

és igen zajos a fürdőszóba.

Ezért is van, hogy nem érti

meg az összes vonatkozást,

és sokszor szóbeszédbe hallja

a politikát a buszon,

de ott meg az erősebb kutya

ülszik le a szabad helyekre folyvást,

majdhogynem néha féllábon ér

haza a társadalom.

Oly szép színekben bír

játszódni az alkonyati óra,

ami furtonfurt sivár volt és csempe,

az most fölgyúl,

orcáját sikálja a muskátli

a mélység fölé hajolva,

vastag száron sok pici

szomorúság máma nem üt ki balul.

Jobbul az ember,

csak a rovarok kergetőznek a szája körül,

meg a bokrok helyén,

ami nincs se bokrétája, se bokra,

el nem röpül,

mint a bogár se a sóhajtól, de belül

ernyőt csokroz az alagsori mélyben.

Sic itur Adacsra.

(politúr)

Hogy az ember kihajol

valami balkonról kicsikét,

fölnéz, lenéz, hogy hát

hol nyílik neki is pipitér.

De bizony nem nyílik neki más,

csak a gumirózsa,

ecsetet vesz a képzeletében,

hogy szépen bearanyózza.

Sej, mintha csatahajón lenne

postás, vagy bolgárkertész,

néha olyan hiábának

tűnik ez az egész.

Aztán csak fényesinti a kilincset

tovább a könyökével,

lábat töröl, ami jól elkopódik,

hogy egyszer majd belépjen.

Igaz, hogy vannak helyek,

ahol még jobb a megélhetés,

de ott meg a másik szempontból

nem igen tökéletes.

A probléma újra nől mindig,

amint hogy a borosta,

de az ember élete

mégiscsak több, mint a bérlista.

A dalos kis pacsirta

fönn a levegőégben szárnyal,

és egyszer csak találkozik

egy középhatósugarú rakétával?

Ennél bizony nagyon

nagyon sok a jobb dolog,

azok is csak az ábécében

veszik az úttörőkolbászt, a szónokok.

Szebb kitekinteni, ha azt mutatják,

hogy Pioneer Avroszimov

elhagyja a bolygórendszert,

és a messzeségből táviratoz.

És van sok más, aminek

bizony nem kis a hordereje,

valahogy nem lehet evvel

az arcát fel-felsikálni derüre.

Több lakk, mint kolbász

és olyan sokan az árnyalatok,

hogy bírjak belátni valamiről,

amiről kilátva nem tudhatok?

Nehéz az emberi hold mindegyre,

bárha telibb hasa fölött dobog,

nézi, az egek érszűkületén

lassan növő meszek a csillagok.

Szél támad, kinyíló vitrinajtó a lélek,

az embert hátba üti,

lapockáját akkor a szálkásodó

deszkához odaillegeti,

vakarja hám a hámot körkörös,

nehéz mozdulatba,

csak inkább fényesül, mint elmúlik a viszketés.

Politúr ad astra.

Szódalovaglás^*

– mintamondatok nulla –

Szódalovaglás^*

Az ember egyre jobban lemenne önmagába, na szép, ez igazán na szép. Ott belül egyre jobban Vajdajános, nagyon hideg nyirokba lóg a lába, s az arca nagyon szanaszét. Ott belül nagyon kicsikék az összes angyal, szárnyuk helyén gyereklapát. Ha mehet is, csak úgy megy önmagához, mint a pincébe szénért menne Freuddal, s egymás kezét szorítanák.

úgyis tudod úgy fejezed be eső ver

eső ver egy fekete

kirepedt szájú kerti csővel

s hogy minden alkalomban vékonyul

kés gyertya hegedűhúr

csigák szétfoszló kondenzcsíkja

város ahonnan ahova

meddőhányók egy aktatáska szénért

minden nap próbareggeli

a gipsztej boldog mosolya

majd mind a zöldág slammá ülepszik

balett és orthopedia

tükröt őrölnek kézidarálón

elefántcsont térde feljön a tejüzem fölé

ivory

az éjszaka oly bársonyos

oly kord oly duplaszéles

oly An

puderáld magad kérlek

bús ernő vagyok magánkórista^*

lágy cirmai a víg időnek

barackosodván egyre nőnek

és dörgölik az elmenőnek

puha tarkóját fiúnak nőnek

nem is figyelsz már egyre lőnek

a foszló plázsmelegben

heverni elmeredten

ahol a barna pőtyös

katicák rajja kőröz

ahol a pléden áfony

virágzik macska nyáfog

s lopózni egyre beljebb

hogy orcád sem jegelhedd

* Könnygúny, csókfanyar, liedérc.

nem menekülsz suttogtam veres frakkomnak

kibújnod rókagomblukon nem kenyered^*

szemében fölbillent szekérke

szája sarkában csöpp radír

aranykövér lovakat ír

hogy húznák valahova végre

* Az irreverzibillé fogyó időn merengj el. Ha nem lettél mene tté, legalább légy menetrend. Fazöldjét, mintha száját beszívja kint az este, a mély lukak, az erdők megfeslenek veresre. Merő romantikából hol mennyit ácsorogtál, hogy tán kiadja másod a lappadt másodosztály, mostanra légyüveg sík, sötétül, végre lágyul, s késő nem elfogadni az arcod állagául. Nézel és visszanézel, s ha ott vagy is mögötte, nem lesz több kedved hozzá és nem lesz több közöd se. E romlott légű resti holnapra légüres tér, elmávadt arcát festi fapirosra a reptér. Varjakkal zsír az árnyék, az innen mintha túlnan, egymásba csúszol szépen, ültőhely, elrepullman. Megnő a vállak tönkje, fejed közéje hajtod, s kiüt a csorba arcél fölött a tompa arcfok. Elérzékenyre hűlnél, az ablak légymenetrend, az irreverzibillé fogyó időn merengj el.

vakoskodik a zseléscukor

preludium a homlokzat fúgázásához

lehet-e szidolozni nyállal?

vagy emigrál vagy nem ugrál

tapossák

így csillog ganét

ülepesnadrág kikötőbak

nagy távolságok trampli tudója

drótfény az ember úgy hurkolódnak

rá mintha hozzá a hajók

kémlel a lomha folyóra

mindent elhoz és elvisz alóla

folyvást butul el csudamód

augusztus van

fürtökben hullnak a csillagok

valaminek vége van vége

orrunkban szúrós vízszagok

ez az édes rokkanás éve

szeress

szuszog a hegy szuszog a bálna

vizes

dagad az éjszaka lába

ki ne szeretne síma és feszes

kasírozz föl a nyárra

lombfűrésszel megoperál

leemeli a koponyám

kis motorok agykasi méhek

dünnyögtetik e szövedéket

míg visszanő s betölti a

csontlikacsos nagy éjszaka

rámterped talál nem talál

mint vaskanál mint vaskanál

a csend a pára

fogadj meg éjszakára

bogarak lugas

hallgasd meg lukas

beszédem fűzz ki

eressz a tűzhöz szárad

engedj meg teafőzni

a nyelvem elnyivódik

támogass el az ólig

egy citrom ára

szerelem pára

látod a nyár úgy eldübörög

mint aranyvonat a koporsó fedelén

düb düb és a vaggonokban

fekszik az illető személy

a farkaskutya is csak ember hát ne félj

táncszók az éj sintértelepén

kutyában úsznak ezek a kezek

vízzel harmonikáznak

várni a felhajtóerőre búvárcipőben

valahány bufa hullám

olyan fölösleges csak

és olyképp szép is itten

mint egy kiélt illatdíjbeszedő

szalonnál terped e híjas idő

a tele holdkor flőrharisnya máll

meleg szitává máll a lonc a balkon

mélyvízrenéző oldalán

hőmérőhegedűdben lomha nyál

búvárbalett édes lé hervadatkor

szétrúgott gyöngyök repülőtér

uram hogy tudsz így fényleni

milyen öröktől lüktető ér

spriccelt szét estéd kései

nyomán nézzed rossz helikopter

hogy tudnék véled kezdeni?

telik a szívem kerozinnal

mire fölszállnék szétveti

ez a mosoly az arcodon

debilitás vagy harcmodor?^*

* Eléggé hosszú ideje annak, hogy a vers végén rímek vannak. Viszont annak is már hosszú ideje, hogy a vers végén rímek nincsenek. A költészet tehát ilyen is, meg olyan is, csermelypatak, de hönpöjgő folyam is. A kis cseppben jól benne van a parsprotótó, jól tudja ezt minden alkotó. Ami a szívét nyomja, az a száján távozik el az ihlet óráján. De azért van a költőnek foga, hogy legyen mivel összerágnia.

jószava közben elfolyik

lukas kannáját töltené teli

mélyes mélyen magába gondol

hol nem találja hol a gond hol

anyaga van nem mélyei

az este megpenészedik

páros dunyha foszló emléke lenne

hogy a sötétből daltalan kiválik

ahogy csak ül begubbolódzva állig

egy kanna bitumenbe

majd szépen besötétedik

s billenne el mi belekötve önnön

formájába már döglött és kemény

ha pammut árnyék volt tán költemény

de nincsen mit kiöntsön

harangágyú a torkodon

hajad lehulló hajnala

világvevésre ráSokol

pacsirtakonzerv és pacal

a hullámhossz mely összeránt

hullámzásában szoknyaszép

loccsan az érett dinnyenyár

ó széjjelmázolt kontrapunkt^*

nehéz most mint az almabor

váltott legendák tangoá

rázza fejét a hajna lonc

fodrászolódni nincs hová

nyár macskavörheny vonzabronz

te slágerédes rádió

* Egy rózsacsokrot végigönt a vér. Ne várjon engem, tyúkhúroztatok.

mi volt a nyár mi nem?

kislány esőivel

ravasz kis ájulások langy elem

folyton lecsúszó kapkodó kezem

tébláb legyintés szappanos vizen

ha nincsen mosni sem

naszádkoszorú harmonikafüst^*

zsabóját igazítgató cukrász

a bombatámadásban

„manírhalom piperikűr”

aranyköd

aranyköd lehe

* Mikor a gyárvidéki harmad vagy negyed osztályú szerződéses üzletet, a bőrgyár és a vágóhíd felett a nap félferdén világítja meg, úgy, hogy a szellős ajtórács megett hűvös van még, de kívül már meleg, nem annyira, hogy a kis porszemek látszódjanak, csak éppen kezdenek táncúrozni. Ha ezt még így lehet.

ne bánts el szeretnék

valamennyi sokat élni veled

ha rosszan hát rosszan

hámozzák a fecskék

az ég héját a nullakék vizet

ne bánts el keresnék

kicsike pénzt kenyérre könyvre borra

nézném kortyolnám hosszan

ahogy az esték

jócukra odasűrül a holdra

lehúzná lámpáját lehúzná eléje

hogy csak neki essen csak neki a fénye

magát kifaragná kenyérbélből érte

seperné a morzsát féltenyér sötétbe

s végtére belátná milyen kicsinyek lett

lábbadó szemébe fényes porszemet tett

holmi kettőslátás hogy tán megszülethet

egy-egy szárnyat combot nyújt a kicsinyeknek

kabátnyi elrontott szöveg

vörösbe zöldbe szürke kockák

mért lenne éppenott meleg

hova belefúrja az arcát?

csak a huzat fehér zenéje

dagad a vonatkattogás

pamutvonatán hazaér-e

mire a hajnal tejfonás?

kérném egy aktatáska tisztított urán

kalauzban sírás zötykölődik

a szárnyvonal lennen suhan

kerek lukat hint eltömődik

ahogy a pónilóhalál

kicsik vagyunk mindannyian

itt van az ősz itt van ujjé

s szép mint mindig énekem

istentudja hogy mi okból

jövök haza a kioszkból

s húzgálom a zörgő avarban

mint kiskocsit az életem

még látszik a fölhő hogy futkoz a tájon

még barna babáját bontja a lomb

még megmeg iramlik hogy megse megálljon

fogadban a plomb

úgy nyílnak a völgyben a kerti rezignák

rigid muskátli trampli szegfü gaz

mind lejön értem a síri homály Mond

kell hulla világ? eliramlik az

szirupüllőcskén szirupkalapács

a tenger neve lindauer mari^*

az ínyevérző égből durrezüst

a tengert dróton át is hallani

fülolajban hullámai

későre jársz már mint egy távirat

végelborít a hajad árja

az ember kicsit mindig mariner

a sárló holdra sárló koranyárra

gondol és nem felejti el

hajad húrját a drótos fésüben

* Túristák vizibicigliznek és tájképfestők. Apuska fölment a műhelyből ebédessen, Milka, az új lány aznap este beleszeretett egy szép szlovén hajószakácsba, aki majd az Új-Hebridákon leforrázza magát felesborsólevessel. Milyen semmi ez a második háborúhoz képest! Lefkovics Milán egész hasán ott kéklik a Milka örökre.

ó ősz lenyúzott kábelek között

nyeletnyi must nyeletnyi bamba köd

mint fűnyiró e szálirányu kertet

fecskéid lassan délre köpködöd

csak bámulom a kertész félcipőjét

kilógó nyelvét piros zokniját

sör őrzi őt szakszervezet

lépcsőre tett sörét darázs

merőben rőtveres frakk ez az alkony

kefélten holnap szél lesz felakasztom

a széjjelpiszkált habzó hangyabolyhok

felett termeszállásban a dolgok

köteg rőzsévé húzódnak össze az erdők

eperfakék a szád eperfakék

leszárad édesem a lonc

a csillagos fűszerbolt majd kirímhed

a tótükör csapott

partján lapocka rebben

meg-megdobban a hátravont

nyelv és elnyugszik legott

így varjúsodom papagáj

szikrák nevető karikalábak

vonat rabog a csíkon át

dadogógép az éjszakában

mire kisimulnál szépen belehalsz

nicht hinauslehnen

nicht hová hinaus

megüvegesedik a nyár

az ablakostót félhanyatt

mint virslihúsba lőtt szamár

szürkeveres az alkonyat

most ledarálom magamat

villanyírógép lámpaujj

molnár és henger és garat

egy töltelékké finomul

az égben minden este bálnagyár

flitter hasán és horzsolék

varrat szegecs

lefejtve zsírját és tejét

sötétedett

halálsikoly hogy tapsikolj

tekepályába csomagolt vasutas

nyakacskáné pribék mária

sötéttel vásik a szád bevásás^*

vásat a hold a szíved markolatán

szól a gramoxone

olyan egy sohaszépen

oly tejbeluk az égben

a legfehér madárra

leszakad a dalárda

olyan sohapapírgyár

a legfehér kapirgál

nem rácsa változik

hogy rácsodálkozik

* Fejedet válladra hajtom. Dióropogós alkony. Ó, szerelem, ó, dróthurrák. Elkoszlott kis brutáliák.

surrog a barna fasorban a gázvezeték

fölcsupaszodnak a nyárból a nyársak

fújvást szájharmonikán át levegőzöm

egérderengés éjibáb maga

szegény egér ki fejbeverve él most

üvegkerengő irritátora

rozsdavíz

az égre fölmart lombozat

mint korrodált edény az ég

kisüti zsíros csillagát

rózsamosónő

csorog a szüret a haján

elengedett kezében gálic gálic fatorta

szamócák kertje hallgat éjszaka van

hal rág hálót szíveden vérszaga van

búnék a világ mindenik össze hol maga van

sündisznócska pöszög fűfésű szigonyravatal

kint bent a csökkentett sötét

máma elolvadt összeesett a válla

ilyen magában sose még

vizes kacsintást tűz a gomblyukába

esik megenyhült most esik

jól-rosszul habos kinyúlt pulóver

a titkon összebújt pamut

szerelmein is átbukó mell

míg derekán fölfesleti

mind görcsösebb ha visszajut

esik megenyhült most lazul

lágyan ring üzemszünet a présben

muterka búg a lófagyi

vacorgok egy kredencben

hiába nincsen ajtaja

hogyha kilátni sincsen

muterka búg a lófagyi

jóllakni mennyi pózom

és sós e vanilia sós

jéggé fagylaltozódom

itt mindig kuglipálya van

babák a koponyámban

tarolják felállítgatom

dübörgő deszkaszámtan

oldóképletem itatós

elkenni felszárítani

és sós e vanilia sós

muterka búg a lófagyi

beletüsszenteni egy mélytányér heroinba^*

* Már nincs több elégia bennem. Elporlik siketen a benzin, a hárfa húrja nélkül zendül. Ha üzennék, és volna még üzennem, mire a cseppeire fejt kín? Szemem a szemeimre ejtem, már nincs több elégia bennem. Már végleg tandarab a bánat. Már végleg önmagára bámul, akképp növekszik, mintha múlna. Milyen mosoly zárójelzi a számat? Ki oldja föl e jelbeszédet, mielőtt egészen kiszépül, s már végleg tandarab a bánat?

fekete táblán robbanó pacák

legyek a matematikában

mint nehéz éjszakai szák

az arcon áthúzott lokátor

határőrkiskönyvtár

rejtekhely az elbán

inota

kocsubej

hátúszónadrág

a képen én vagyok balról a 4734.

a tenger hívóvizében

nagyon nyúlszájú mosolyok sikerülnek

szájsérv

hanyattak

másfélkilós

örökre szomorouge

mosoly

B. M. emlékkönyvébe

béem

kinyílik a felnőttkor

ejtőernyő

kirúgott hokedli röpte

a gépbe fűzött klottnadrágról

tűnődve hull az örök másolat

már préseli a nagy tüdő

már feldagad a szájig

már kifeszül a két redő

ajkához lassan az idő

odaszorítja trombitáit

érett aranyos tusu ősz van

falat ködök puhája csíp a lőpor

a betárazott szotyolát európa afrikának

madárkartácsot lövi át

lassabban már és egyre nehezebben

jön föl vagy minek is nevezze az ember

vastagra vastagra csípi ki őt is a dér

csípi aranyszínűre míg a kökény

már fekete lesz egy ilyen hajnaltól

csótányok gurulnak elő a napból

ha az ember soká belenéz

és szeme sarkán kigyűlik a méz

még a távolság is milyen magasan van

ez itt egy tanganyika dallam^*

zacskóból eszem a grammatikát

olyan furcsán van a szemem

néz nézd dörzsölöm nem fáj néz

rugózik dörzsölöm nem fáj néz

egyik tenyeremből a másikba

* Gondolja el, Tronbitta Rumbakovna, a pesztraszép szemén a gyöngyhomályt, a síró, héjazó időt, mely mint a hagyma torzsátlanul, mondtam, s éjfélre járt. „Ó, hogy lehettem lenni trombitorló, zsíroskenyérhez ennem hogy homárt?” És erre mondta búgón és elomló lágy sárgarézzel, hagyja, Aljosa, úgyis befújja orchestrünk a porhó, citromkamaszkor ascorbinsava, s megáll a télivíz, hol elkevernénk, s hol kanalunkat nem leljük soha. De addig is hadd trombitál az elménk, hisz jobb, mint hogyha magában vacogna, vegyük fel egymást, mint egy bundamellényt, s gombolja el, Tronbitta Rumbakovna.

van utcarím van mintamondat

vakírás mámormímelő

almaborág eperfaajtó

üvegcserép műmézdarázs

van alkonybíbor napszakácsnő

molnársziták van cinkejég

van sócipő üvegnyalóka

epedasírás ragtapasz

van nyomtatóló környöszörgés

bőröndpiros szív rákszirom

van sompoly csillag krumpliszobrász

hattyak kinderlied krémselyem

van téglavér van cédruserdő

szárazjég hírgyár gyárvigasz

van konyhagőz gilisztacirkusz

van műlovarnő jeltenye

égzúg pufó düh műlesiklás

tündértetűk lórongyolat

van dudvadal szájzár pedalnok

dönögve rigmuslincahad

szélpumpa svájcisapka műhús

van bombaszőnyeg optimumsz

van gyöngyházmester rókavalcer

tonettszék grillás puskatus

lábnyereg laprém villanyólom

van kudarcpokróc medveszó

cseresznyetollkés leukoplasz

bakelitillat floroform

van hastraverz parafra wartburg

uram idő van rilkebor

van száraztészta túraroller

idrill virágvíz nyelvtörek

toroklátás mohanyüszítés

lombfűrész albatrosznyomat

van nyárszó spotrajz cimbalomluft

gólyakéz vörhenysáppadás

van értágító hízlalófal

takonyalátét lámpazsír

cinegetrapp csapágyovális

van jajteknő van tárgyaink

tereptárgyaink van

trubaduráberbakancs

egy doboz míniumfesték nanáveres

egy erős szomorú bicigliváz keletről

meleg van mint egy félmosolyban

mint egy dióban

égő taxiban

hallgat a sanda vadrepcekonzerv

pacsirtakonzerv fürjpacal

vékonyka villanymotor a szúnyogok

rázza a spongyasalátát

rázza a hóka halál

revolversurrogás békaszabadság

kötőszövet kötőszó has és könyvkötő

golyvás radírgumi ez az álom

fehér kutya

gyerekkoporsóval a hátán

kaffog a holdbarna csomagolópapír

szaros kenyérke

orrvizes ősz van ma ismét elragaszkodom^*

* A jócukor még elúszik, sziszeg a tócsa, bejeged. Ölére zárja csengő terpeszét reves, taros gyárrépaföld, gyárrépaég. Babák a dérben szerteszét, oly szerteszét. Daravetítőn a babák. A filmszomorú vagdalék. Ön marharépa lesz, ön aknazár. Riszál húsos holdat fölé, s szedetlenül prizmába áll a jósugár, a jósugár. Forgatná jószavát a száj, ajkán vonatfütty, rámpafény. Tehénkekugler voltunk, langy melasz. Lágy, iszamos vagonok jó emléke lesz, patákon ragacsos vigasz, gacsos vigasz. Cukorvágóhíd üstjei sivító falához tapaszt. Csitulj csak tente, tente répaszusz! Habzó, síkos szárnyát fölcsapja a zagytó és tollanként elereszti. Centrifuimus.

a híradó alatt már kipiros

nyúzott vászon és nyúzott kópia

ziherájctű a főgépész fia

torkomba honnét vékony kaparás

mint ócska filmszínházban szombaton

a műszál sercegésben lágy mozi

inkább feszeng színlelvén élvezi

kamasz szerelmem mellét nyaggatom

archív kis őszök hogy dobozba bútak

savanyú szaga a randevúknak

kézen-közön a villanyizzadás

a szívkamrákban mennyi dézsa műjég

de szájig felpirosló déjà vu még

a vadszőlő a savas ízhatás

combig csillagva az estély^*

bálnaszáj szűrői között

pulza pulza pulza fény

huggyozni voltam a mozsdóban

horgonyzó üdülőhajó

horgonyzó bálnaturisták

egy éj a fügemagozóban

fügeboréj

mintha a cukrász jobbján állnál

gyerekkorunk egy parkra néz

könny az idő és macskaméz

áll az ember az asztalánál

és cérnaszálfát kosztolál

alant a vakló ablakon túl

pár elmosódott őszi kontúr

s elgyújt az esti kosztolány

* A bálban minden este ég a függöny.

BBcek

vízivarjak egy hordó klottnadrág

rendezsőpályaudvar

megrendülésre írta legszebb műviét^*

a lengőteke szomorúsága

Lloysi grófnő áttetsző volt mint a vérszag

de nem ez a költészet dolga^**

* Hogy rímelt Kosztolányi! Mégis meg kellett halni.

** Lábat mosol? Te, te… tündérrózsa!

csak kínlódok ütöm

finom csavarhúzóval ütöm ezt a papírt

pedig szombat van ha ez valami minőség

az ember egymásnak írja aztán ráromlik

efelől vagy efelé nagyobb a kétség?

értésre ad

négyszemközött a hunyorítás

mézében naná aranyragasztó

és kivezetik mint egy részeget

„játsszunk valami röhögségest”

mondta a kövér kisfiú hogyan

hogyan nem kilép önköréből

kilép túljátszani^*

november van ezek poétizálatlan adatok

és kigyulladnak

de jobb a giccsel puhán szembenézni

* Mint lépesmézet, szárazig kiszívja. Fájkaralábé, pneumatika.

tornapályát és édes sajtot adj nekem

banális vagyok

piros kabát nagy árva hüppögő puszi

a madár fiai a dalárdában

fiaim csak énekeljetek

nyikus lajos belezokog a csőpostába

ahogy a rézben a hang lágyan

lepréselt cuppogás egy cselédkönyvben

szédül törik

szövegölés

stoffer abigél

a fül-orr-gége kapujában

dolgos kezem nem él nagylábon

tirolinadrágban hattyú hattyú

máma nagy kanüllel eszünk

egy bögre jódli alpakkadallam

ma pakk jött svájcból

már félek féldelek

arcunk lebontja este van

odakoccant a lógó fagyos éghez

és lassú tócsa

sírós heges alumíniumhang^*

a rádióból

arcunk lebontja este van

már félek féldelek

szerelme kiskabát a hóban

még soha félrehallhatóbban

nem vert a szívem semmi jól van

szerelme ott maradt a hóban

kitetsző foszfor dalküszöb

körülnyilazzák halk küszök

szemében soha íly üszök

kitetsző foszfor dalküszöb^*

* Lám, lettél feleségből immár a pajtásommá. Rizegő sezlonyunkon mi köt, mi taszít? Semmi.

hanglemeztűn ha szösz volt észre nem vett

zenéstül vonszolódik egyre beljebb

látványra is hallványra is kevés

ahol már véghetetlen kicsike

mint egy bélbolyh mint a világra

véletlen rátapadt pihe

mint friss defekt suttognak kint a nagy fák

rossz buszkalauznak képzelem magam

megáll a ház a hold alatt szuszogva

posztókabáton jó trend fürge nyál

„a hajad úgy hullámozzon

mint egy villanymozdony”

mint a nyeletlen éjszakában

aszfaltozógép nagy piros

olyan kiskocsit húzgálom a lábam

ezen a jeges papiros^*

mint akire ráfagy a blődli

arcában guggol a vigyor

majd felpattanva elkezd bőgni

s véresre ipiapacsol

úgy ugranék de ugró lábam

szertecsúszik az iszamos

aszfaltozó nagy éjszakában

hol korcsolyázni kéne most

negyedkörívnyi lassu bógni

és hosszú szép párhuzamos

* Míg forgót bont a dolgok lassú árja, ősz, tél, tavasz, nyár mindétiglen egy. Gólyaállás, cipősaroknyi pálya, s ha körbefordul, mintha körbemegy. Mint vonatok, ha sírnak, föltolulnak, lóvágóhídi berkekben haris, e tapogató ujjak késbe nyúlnak, s parókát vérzik már az ótvar is. Kulcsot, legendát megfordítva itt, iszapba tocskosul a lét kövérje, torzsát, zsombékot lelkesítne át, hogy szalmazoknit húzva is kivárja, míg jég alatt a dolgok lassú árja, s a korcsolyák.

a kertben renyhe púpok tollazó köd

cipőzködünk ruházunk enyhe lágy

nem kell alásöpörnöm és söpörnöd

élére áll és nyitva áll az ágy

már magam nélkül gondolok terád

gőzöl a kerek gyöp bögre jó tea

tollukszegett kerúbok angyalszauna

citrompótlóval labdázunk belásd

s egymás ízét nem leljük meg soha

a bálban minden este ég a zongora

végtére minden ember négykezes

végtére minden ember szobatűz

végtére oly klimpiromán

disznóölés a zongorán

húznék pedig szívedhez huzat és pinceajtó

vajbakés homálya drappja

serken a hó a havon

átjáróházban puha lépted

deszkán a szög maszatos ujja

kötésen halvány körömágy

billeg az ujjai bolyha

csendes babás jeremiád

teve egy üres dobozon

ez a december összegörnyed

tönkremegyünk elragozom

könny könnyü könnyed

kérődzés minden mondatom

púpjába búvik végre földűl

szakadtában polírozom

görd gördü gördül

boldog karácsonyt és ölellek

mellékdalul elfenekellek

és sírósodván rádkiáltok

ahol én fekszem hozz virágot

nyikog a tangólampion

himnuszra valceroztunk épp elégszer

hát imbolyogjunk végre szépen

külön mint annak rendje van

adok neked egy elefántot

vedd a szívedre

enyém is nehéz

legyen a szívre nospa

egyik lábáról a másik

lelép

udvarias ma

szívhattyúzom az olajat

fiókalgyő fiókploesti

ha már csak hó akarna esni

legyen a szívre olvadat

bekormozódom mint a hattyú

ingébe törli ujjait

tél van és kelet-kuvait

búvárol érte jó szivattyú

a föld alatt zsíros lepények

mi ád az ember telepének

meleget hogy a holt ajak

jegecében a szó megéled

szörcsög és igyekszik az ének

szívhattyúzom az olajat

sikolna

az éjt csurig tagolva

kis ó-kra és nagy ó-kra

huhos vizekbe volna

a tiszta Ó nyugalma

ha szem ha száj kitolva

sikolyra

a versben fügemag az ó

dohog a fügemagozó

derítőjében kásás és rakás

granulált elragadtatás^*

lóhúgyban csattannak a rózsák

ez egy dalmű^** vagy mi a frász

a barna tövist koszorúzzák

sziszeg a szelíd entitás

mestersége hogy didereg

hogy heherész

nyakoeuvre

guanórepülés

* Ó, duende, te ihlet borjúdiója!

** Az albatroszok körbetotyogják a fedélzetre zuhant matrózt. Mi juss ma?

ha már nincs pénze telefonra

a tűzoltókat hívja a mentőt

egész röviden elbeszélget

ha már nincs pénze telefonra

nyugdíjasokat fúj a szél az esztéká előtt

rózsában áll a kapszligyár

tolókocsiból szivárog a foxtrott

egy tejeslábos ezres kéne jó

zavart mosoly a szív vasárnap

mikor beomlik a múlt hét

célalagútja puhán^*

ó évi rendes sajtószabadságom

papírból pátoszt vacsorál

sursum korda

* Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza jókat derűl!

mint fecskeszárny

mint víz a fecskeszárnyat

almán tétova harapás az időn

ez a pár nap

és barnás foghelyek

szemedből kiáll a kanál

alpakkán nézel szótlanul

megkönnyülsz hunyorgó peremén

szivárványt bennünk ki emel

a motozás mint pauzpapír

zörög törekszép dolgain

hogy így megszétfelnőttödött

az ágy kabát és öltözet

ázott nehéz matrackajuh

szúr és tapad csalánszövet

borostás zöld virág ha jut

egész nap ég a villany

szemedre szárad a ruhád

nem engedek föl mint a tonhal

kikockázom az éjszakát

a szemed barnatörése

buja tehenyészet

lókorpa ül a gallérjára

hogy válik lóbáló nehéz

nyakká a fejrázás csodája?

kizöldül az ég mára

lomb lesz vagy penész?

ingmell marhaszegy

recept televény

az ablak élén megvakaródzik

fújjuk a széket jön a költészet

nem tud aludni nem tudok élni

fésülj át moss le ne áldozatnak

hanem mert kócos kőporos árva

egy válltömésnyi malter a falról

surlóközelben gőzaranyalma

csapom a vállam lógdenkabátos

rutinkönyörgés cédulaóra

dörzsöl és elsír az ereszték

hónaljból sikkan a mankó

nehezebb vagy száz teli zsáknál

nézz fel az égre henceg a foncsor

hát mondd hol a gond hol?

mintha a cukrász jobbján állnál

roszog szépen a tortalap éj

tempósan zizeg a lomb

fűrész múlatja magát

így öljük egymást éppen így

ág és fűrész fűrész és ág

hazádba visszadúdolod magad

a kotta felcsapódik jajgat

mennyi hazátlan szemkötő^*

dagad víz varjak

írok hisz úgyse mondanám

szavak helyén kis horpadás

el kell magad veszejteni

nem is sokkal több a világ

* Magyar, tudat hasad! Mink világosnál alszunk. Ez már így marad.

orrom vérét elitatós

szelíd apácahóesés

seprűt kötünk

ciróka mozdulatból

énte

szürkevakk

motozva mint egy májusi pajta

langyos esőszalmájába bujta

tott zöldág gyűrött gyermekdalok

kocsányán a hernyó fölragyog

s mintha a zöld levelecskét hinta

emelné s engedné egyre hint a

nyakába cseppecskét mi jó dolog

hasára szalmacsutkát rajzolok

s motoz lefölle ujjacskaként rajta

végig a háton és végig a fejte

tőn tanulatlan mozdulatod

az esőé hogy zöldágra dobog

s leszárad mikor e furcsa fajta

gyerekdal bokrán ujjongva kihajt a

úgy fúj a szívem mint a szél

igen egy slampos kép ez

micsoda pumpa és erdő

odafúj a szél a szívhez

tabletták úsznak a dunán

zöldell a nyár és kiskacsa

dorombolva egy torpedó

mikor leszen még kásacsecs

száraz szem ez a délelőtt

két sarka közt kelet-nyugat

irányban átvonul a nap

letörlik bő redők

ajkát a málna trolibusz

hiába nedvesítené

a rózsaszín se nyelvedé

amit ma ráhazudsz

paták a tükrön surlófényben

nyírott hajával elbillen az éj

kalauzban sírás zötykölődik

isten tortája messze van

klozett a sárbogárdi restiben

ágy raósaszál szábben bászél

belekapaszkodik a holdfénybe

elfújni rajt meggyújtani

egy aktatáska szegfü hány csokor?

mér írtad föl rúzzsal hogy szeretsz?

a kréta nem kurválkodik

te gombluk te a posztó éjszakán

szikrázó hajatorzsája te

jolán te bordó kombiné

eláll-e ónos éjszakám?^*

felékezetlen zöld telegrafák

a zizgő pauzpapír az ágyon

a forgológás belül egyre belül

és nem lesz mit lezárnom

ma négyszer százon úszunk kislibák

löncshúsvidéket dobozol az elme

mint hűdőszekrény tompa kis sohaj

én se leszek többet az úristen bérkocsizsírja

mézes kökényem fürtös hónaalj

* Mint zsírpapír, ha ellopódzik nyitatlan ablakából is, utánanéz, nem átkozódik. De messze van Tunisz! Zörögnek légűrök között, egy-egy sovány légyrobbanás reszketteti meg a közös falakká vált szobát. A zsíros pauzban volt az emlény. Miért nincs vesztes, hogyha van? Hiába húzta ki a szemlén magát gusztustalan, csukódva tágul mint a szemhéj. Tunisz de messze van.

férfi haránt a dossziékban

jajgat a köszörűs bicigli

esernyődrót és európa

férfi tapos a zúzalékon

papírban indigó maszat

hátulról ablakostót

elölről lábujjlenyomat

elszopogattuk a holdat az éjjel

kék a pohár mely csillagot izzad

szódalovaglások a hajnali ponyván

omlós savanyútól vérzik a szád

mint az orvosi szarvasoké

kabátcsönd

hokedligerinc

gyufapupilla

skatulyatüdő

este van hűvös van csillagos van

hangya kötőhártya úszkál a logoszban

vérér vagy szürke por búgócsiga robban

nagy szénásszekerek álldogálnak ottan^*

bennem örökké tataroznak

akár egy fordított lupén

istenem járasd meg gumijézusod

* Valahol szeme bogarán ácsorgok, pici zárvány.

nyúlemlékmű

vércsep

és ezzel végetér a sor

feszes kötél a semmiben a vége

egy pohár vízzel egyensúlyozol

hogy víz-e jég-e?

* Tizenöt évem telt belé, nem tartozol. Az édes rokkanás felé, nem tartozom. Tíz évem volt tíz évedé, nem tartozol, örökös tartozásomé, nem tartozom. Nem tartozol. Már mindig hozzád tartozom.

rigó lép arcom mély talajában

hijában

telik magával bé szoba

majd mint a küszhal illan el

akvariális nyugalom

csipetként bolhaeledel

a szívnek nincs szaga

dalolló^*

öldobog^**

* Már végtelen csend mindenütt. Nem az eső vigasztalatlan. Süllyed a vajszín kerti asztal, és pont a csend, mi szívenüt. Fújtam a gumihegedűt, túrahangszert erőmszakadtan, hörgőcske hörgőcskére pattant, s valaki mindig beleült, mikor államhoz szorítottam. Csápolt és eltakarta kottám. „Most úszunk vagy hegedülünk?” Ő evezőt, én vonót fogtam, és vizesedtem és habogtam. „Így mindaketten feldülünk.”

** A metszetekben őszi rom csatakzik ollé nedvesen. Alus zna már a nőszirom, botorka fényszív felfesel a fák, az abroszok fölé. Ollé van, este, nyúgalomb, elönt a régi lámpalé, míg ring a spiel, kereng a lomb. Mint illatos pép összeáll, az élet szájbapowderosság, künn vattazukker szössze száll, belülről gyulladat, pirosság. Meztélláb mért is élünk, nagysád? Szemében mappán Rimaszombat.

te én régóta hallok egy dallamot

valami bitumenhegedű vagyok

és hijában mondom

hetesbusz hetesbusz

csak jön a lószőrrel

meg hogy hány cé

mondom kettő de rámver és megint

durván és közvetlenül kéne

megszólalni valahogy úgy

mint súlylökőnők símogatása

valahogy úgy

hiszen ott van a sikkanásban a gége

minden visszanyelt téblábja

bekéredzkedése

a sikkanásban

fibingerova boldogsága

annál is könnyedébben

ahogy a hó az égben

ahogy a hó az égből

ahogyan minden délben

ahogyan meg se billen

ahogyan elmegy innen

retropolis összeszorul

összébbszorul a gyomor és a torok és

jöjj angyalom beh szép a te szárnyad

ez aztán szolgáltatás

beh szép hogy mellére vonja

fejünket fúlós káposztát

elringatja szépen és álmában

kiharapja belőle a torzsát

lépnék én úgy már mintha döng a föld

de mind muszáj magamat elröhögnöm

és elsírnom hogy úgy lépnék a földön

mintha csak én őt s engem nem a föld

avégre szólongatlak téged

mintha magammá lehetnélek

s akármi ér vagy érne véget

a ragok újrakezdhetnének

áramodhoz apadatom húz

egymásra végül mért hagyatkozz?

a szócsonk új szócsonkokat hoz

karom ha ojtanám karodhoz

ki kötne kit magához véres gézzel?

magamba néz magába nézel

virít reped az almasűlt idő

és nem elég amivel megelégszel

hogy kérdezem s nem kérdezem elégszer

hogy ki vagy én ha nem voltunk csak ő?

hát tanganyikázz

ne szégyelld sósavas arcod

ahogy kaucsukbabát

a szíve lendkerék

ahogy mint a redőnyt

felcsukja drapp szemét

és bőgi el magát

úgy kellenék dehát

csak száraz kattanás

üres kaucsukfazék

uramisten milyen egy szépek vagytok és én

mennyire is kicsikét vagyok élni

talán még lenne néhány korszakom

még lenne forma s mit rámerőszakol

meggyet ettem savanyún sárgán melegít

áttetszek művér nincs mit hazudni itt

tükör-darab volt szplín és neurózis

nélkül a lélek nem volt hiteles

két tripliszek volt istenem a dózis

alig kellettem hogy belém szeress

és izga játék volt a szép szorongás

bogra kötött elfésült nárcium

mit adtam volna volt hogy most láss

s most mit hogy akkor most mikor

elmebajszaga van a reggeleknek

s arcomba szakadt fölle ráncaim

mögül redőny mögül szeretnék

éppnem nagyon csak túlélni mikor

félek és félek hogy eltitkolom

voltam sokat szeretni tárgytalan

voltam sokat úgy ülni le a vershez

hogy éppen az legyen több általam

ki jutott velem egyre kevesebbhez

voltam sokat aggály áloltalom

búgócsiga egy kádöbölnyi mélyben

helybenszabadság önkörforgalom

irány és forgás szépemlékeképpen

s mert nem bonthattam magam senkinek

hát fölkapartam a grammatikát

feszes kötést a higgadt mondaton

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

alkatból vérehulló alkalom

úgy nemhazudtam hogy e félegész

őszinteség lett szívnehéz hazugság

magammal kötve mint a káva és

a mindhiány most rádszakad rád

mint kútvödör mit rejtegetni győztünk

s loppal szorongva mertünk úgy teli

hogy ép nyirok már nem fakad belőlünk

kettőnk kútját feltölteni

kegyetlen értsd s ne most bocsásd meg néki

nem értheti hogy épp az mért nem érti

ki előtt nem volt mit titkolnia

hisz minden nappal perccel jobban sérti

a gyengesége hogy nincs szava kérni

ne kelljen többet megrokkannia

ki látott ennyi levetett ruhát?

felhám alatt ing ing alatt uj ing

cibálom őket bőrt a bőrön át

és rendre mind rosszabb szabásu mint

hinné a hagymabontó képzelet

szememhez folyvást mért is kapkodok?

hisz úgy lehet a legvégső lelet

épp ez a sírniképes állapot

s ez is hazugság mint a nyulaké

piros az ember igyekvése

egyre idegesebben nyúl a kéz

s ha tehetné inkább lekésne

ó keletmondén élet kis nehéz

azbesztkötények meztelenkedése

a távolságot egyhelyben megélem

lágy suhanásban állok beragadtan

a lifttükör megsokszorozza képem

s nézem magunkat szétszálazhatatlan

remegek érted-e vagy csak egészen

átjár e ketrec remegése rajtam

gyomorszorítni mért elég a félem

eletnyi vákuum melyben felzuhantam

magamhoz s vissza egyirányba félek

ha ellensúlyként felrepítenélek

messze kerülnél pince és terasz

minden közelség végül ennyivé lesz

hát visszaosztom képekké a képet

hogy beragadtam megint az erosz

hallom kicseng és nem talállak otthon

hát meglopom a távolságodat

és a kagylóba végre belemondom

hogy nem te kellesz csak hogy hívjalak

bakelittolvaj motozom üres

szoknyáidat kereslek széken ágyon

és belemondom nem tudom mi lesz

ha nem magam kell majd otthon találnom

nálad hanem te kellesz józanul

tényleg te kellesz s nem idegbajos

telefonok sikolyába szorul

a hívtalakdenemvoltál okos

nyomorult ellenreménykedése

ha rád várok majd s nem a csengetésre

átlépnék mintha sikló üvegen

nem több a vers csak folyton körbeírom

kancsal hunyorgó pont legyen

egy teleákolt fürdőző papíron

úgy borzadok meg frissen véresen

lopott időmön mintha bármi

szabadság összeállna nélkülem

s telnek a kapkodás kis cédulái

ha már kegyelmi állapotnak terhes

legalább ebből megismerhess

mikor rettegve úgy ismerkedem

magammal is hogy semmi biztosíték

hogy éppen akit folyton biztosítnék

engem lát meg a sikló üvegen

titkos füvet ha összefőznek

bőröd a keserű unikumok

fűszerraktárak levegőznek

volt egy reggel hogy belehalok

volt egy reggel hogy énekeljelek

szemet soha még ennyi zöldnek

csutak fejem a pupillák meleg

dombján szemhéjaid megölnek

egy könnyü reggel könnyü kis hideg

elbillenünk s majd’ mindegy hogy veled

vagy nélküled nincsen mi helyrebillen

az kellett csak hogy énekeljelek

s nem érthetőbb se érthetetlenebb

mért kell mindig elittmaradnom innen?

fújja magát a mező kutyatejjel

hajnali köddel fújja a líra

könnyü fehér habot ád égés ellen

és még e verset is kibírja

érdes töredő fű nyoma verssor

ákom jeleket hagy a bőrön

súnyt ragyogást a földbe napolajkor

szemedbe lassan bedörzsölődöm

bizony az ember nem nyugodhat

üres flakonban túlnyomás

égsz mint a bőröm mint a vodka

mikor a hajnal tejfonás

e rossz versvégben ott vagy és nagyon

égsz mint a bőröm de letagadom

jószerint elszakadnék tőled

és van is erre okom bőven

hiszen kitölt üres helyekkel

nagyobb hiányokat is az ember

ma még azt hittem telefonlak

s mint mindig mindent ezt is holnap

hisz veled is úgy zúg a kagyló

mint nélküled jaj odahagylak

a tengerzúgás hűtőszekrény

ne láthass még gyöngébbnek ennél

félolvadottan mint a tonhal

rémülten várok meg ne szólalj

rémülten várok végre küldj el

ágyékomban egy süket telefonnal

begyűr a hullám partnak ér a dunyha

nagy bögre tejben voltunk a meleg

csak bámulok hajdanvolt illatunkra

s nem állom ki a tekintetemet

futok át rajta négy nyolc tizenegy

ha dolgozom a szám ég nem a munka

egymás ágyában meghalunk ma

s holnap beeresztjük a hideget

ha hittem volna gyökeret eresztek

s most kéne biztos kézzel összetart

megint a szélén valami eresznek

nagyon keszeg kapaszkodások esnek

csutak fejemre rozsdaszép vizek

hát így van fel a kéz mikor kitárt

kifulladok majd egyszerű se tudnék

majd bonyolult se majd a raffinált

kötéseken se tetszik át a csuklód

s bekalkulállak mint a rímhiányt

eloldalak magamtól pár piros csík

nehány csomónyom duzzanás talán

e madzagvers kontúrtalanra foszlik

mint kondenztej a pilóták után

nem emlékszem egy tömbbe áll a nyárból

géppisztoly ágyuzsír és ráksaláta

rendőrök firtatnak és eladónők

s csupán ilyen m-zárolt dal adódik

mely súlyod ellen kevesebbre taksál

s megint nem old meg semmit sem magából

elfogy szívem az utolsó gitane is

a rossz a rossz kuplék kezdődnek így

előttem ím felpöndörödve párizs

hogy beledobban masamód a szív

(ő árul kis kuplékban margaréta)

mélyzölden űl az este párizson

ó láthatárom zizgő barna héja

halomba gyűl a zsírpapíroson

húsz deka párizs késő délután

aztán lassan kint itt is este lesz

tóthárpádló szomorym nyári pasztell

az ujjaimból többé nem maradsz el

kesernye szájszagomban itt leszesz

és el se fogyhatsz mint ez a gitane

akkor az ember lángban áll könyékig

rettegni kezd úristen el ne múlj

s rettegni kezd hogy sért e könyörgés is

hiszen szabad vagy múlhatatlanul

akkor az ember mint újságpapír

megáll a tűzben ferdén feketén

ég az arcán az ólom mint a zsír

a napra cseppent üdvözültekén

ez a szonett is úgy fordul feléd

hogy nem egészít és nem is egészül

kerek szerelmem szép malomkerék

hol életem maroknyi lisztje készül

a rettegésem mért is értenéd

forog forog patakja hangja nélkül

eloldani az innen és oda

téblábja nélkül mint az este térde

magára zárva tárul hajnalig

s csak van hogy nem is venni észre

ahogyan nem kép még a kép se

holdja ha mozgás állandó alig

kékben a kék örökös reszketése

e kelet-mondén paranoia

mögötte messze véres lábnyoma

két száj két pár tüdő lélegzik érte

léptéke nincs a lépte ölpuha

egymásba forrad honnan és hova

s az időn kívül érti meg mivégre

s hol kellett volna eloldódnia

engem ne félts én talpra mint a macska

törött lábakkal járni megtanul

és van miért hisz volt hogy szertecsapta

s ég volt fölötte és ég volt alul

félek ki nem fél jő a légy a tapsra

meleg rezgés rácsukják tudja jól

mégis leszáll nincs több tapasztalatra

szüksége itt nincs nincsen józanul

végigbabusgatott kis gondolatra

így biztos úgy lehet hogy ellapul

de hogyha ugrik ugrik vakra vakra

emeli húzza mindegy hogyha súly

és már röpül mikorra elfogadja

hogy kinyújtózik vagy kijózanul

a ringatásban megérintelek

szemem mögött a félsz drót és durúzs

farkasvakon a hold a lassu rúzs

maszatja arcom akku arctelep

feltöltenél és elveszítelek

a szánkasikló szánkanedves ajkat

dajkád szeretnék s várnám légy a dajka

s a kettő közt mint romló kisgyerek

ki fél a spájzban s folyton biztosíték

után kutat holott befőtt befőtt

tébla sötétben áll a polc előtt

mögéjenyúl de újból leveri

és már az áram is kevés neki

már a spájz kell az egész spájz amint ég

betelik ez a locska nyár nehány

vizihullámmá felpuffadt szonettel

szavatos víz ez konzerv óceán

az éle vág ha kezet mos az ember

manus manum lavor szeretsz-e mondd?

leszek majd józan is az ájulásig

kit nem a vodka üt le de a gond

ájít agyon s dőltében fölkamáslik

végem vagyok ha csak a kifutást

veszed nem hogy ki fut kinek a lába

nagyujján elszita az entitás

így a hidegség éppnem hogy alábbhagy

hanem fölé belé és sokkal inkább

föld föld kiáltja s a szemével kalimpál

búvok pulóveredbe nyári est

számból kilóg a filter megteáz

a telehold rossz kurzív nyers ezüst

nem tetszik át a faggyas gézruhán

elpampogom hogy szépen nézz reám

a halsütők lerakták nyársaik

szemükben elszelíd a gázrezsó

hát szép eloltva nézzél rám te is

az ember lassan úgyis hurkasüt

magát kifutja éppen mint a zsír

s a szív körül a mázsás izzadás

lemarja végül minden burkait

marad a nyelve nullás dörzspapír

s tartlak a számban filteres teát

csumázok csak egy szomoruságot

mikorha írni verstudok

torkomiglan zörögnek a hántok

és néhány bambasárga fog

a szomorúság fényes nagy szurok

felteszem mintha hanglemezt

körbehullámzó szurrogátumot

s zenél a nyál sercegni kezd

idebújik a pavlov kutyája

felmondlak mintha étlapot

és fényesen megindul a nyála

ahogyan minden becsapott

szájból megindul a remény ezüstje

tán összedrótoz bennünket az isten

bévül kéne hogy egyszer fölnövekedjen

az isten

vajh a fölény ama szép keserű

hova is lett?

hideg nyakán buzgó sikattyú

halk elbeszédes görbülés

szárnya alá fejét a hattyú

ez is rendelt megrendülés

a meleg hogy kell mennyire

egy szájzúg jelen ideje

ó életem szünetjele

mennyire kell a kellene

teliment fénnyel a szívem

ilyen bután betűhíven

hegedűjét öntözi a könny

odaűlök a hegedűhöz

csöndes vonó nem is düh ez

mit ér a rímek széptevése

ha összehajlanánk de mégse?

szájharmónia smarni borssal sok kenyér

áll mint a macskák

az isten lehozza a szemetet a harmadikról

bele kell fújni eléd tartja

bele kell fújni

sárgás szájhermónia ez a város

belefújni ráharapni

és futni futni

besüt

a higgadt véres fényei

mint vak az éles tárgyakon

volna édes likőr sós mandula grillák

volna benne vizes lepkék verése

úgyis tudod úgy

eső ver egy fekete

kirepedt szájú kerti csővel

mintha tévéről adnák a holdat

két bőrönd testszag a világ

szerelmeké gyerektornáké

szorítom a földhöz

ha fölemelem elszáll

de az aládúc biztonsága

a kátránypapír

meg az ischler

egy cimbalomhang kifeszíti hosszan

kicsit korengedményes mellben

lélegzetvisszafojtja dresszét

meztélláb megindul a versben

ki hord ilyen pullman cipőket?

ó a szépségben mennyi ín van

és az ínban hogy mennyi fájás

ki lát a lélek fásliján át?

amely nem épp balettezőcske

kávé tükre fogni kezem hideg kanalat

roppant fotel roppant fotel

súgom egy trombitába

girlandi vízumom van

pamuthurkák az ablakába

egy trombitába súgom szeretlek

képzelhetni mi jön ki

posztószövésű lenge tüll

szitává sűrűsödtem általa

úgy hull a gangra krémes és virágvíz

aládúcolva fél ház fél világrész

feljön feljön a vékony sárga

szerelmek szobakonyhasága

lassanként felcsúszik az ég

s a bérházból kövér aladdin

a mennybe mennek ischlerék

mert másfelé nincs már haladni

behull a nyolcórás harang

hát itt leszek harminckét éves

veri magát veri a tompa hang

a dúcolások éleséhez

kiveszi ischler a levest

és a nyitott szaratov hűtőszekrény^* ^* ^*

ajtóján reámegy a meleg fény

kislábosezüstben Budapest

* Hull lassú pelyheletben Weisz duplavé Gizella, öltezve nátriumban, piskótát sütve szállong. Zörgetve tepsejét az est, kirázza mostan őtet, hogy hozza piros kisdedét az öntőformából haza. Jövője mint a porcukor, a múltja mint a rosta, kinéz a hátsó ablakon, lucidum intervallum. Belül már kádat tapsikál, már lázasan frottíroz, csak az a kurva marinír, az hogy fog összeállni. Öltezve ostorlámpoá, kigyúl habkönnyű tészta, pásztás fehérben hull alá Weisz duplavé Gizella.

* Nőnek a kőporárak Decsi Rozáliának. Szívében térz enészet, lábában tromboá. Puderett arcán föl-le tapogat mézga könnye, teniszlabdát a hernyó, dajkál ilyen sután. Befonja gyönge pánik, szemén borág humánlik, jaj, vérhányt labdarózsa, barhent ruhája leng. Torkáig ér a rúzsfolt, elhamvavál a hústól, kiejti, nem harap rá, magját a szájbarack. Szívében térzenészet, hát hogyne értené meg, ki ácsorog fölötte, Decsi Rozália.

* Jönnek a felhők elefántlag, természet pumpás képzete, és lóg belőlük valahány schlaug, Dunának-Oltnak egy-vize, mentőkötél a fuldokoltnak, Middle East European Service. Szorongva nézi, abrakolnak, vadvízbe több az oxigén, pezsegve száll a könnyű csolnak, grübedli támad rossz szívén. Fölnéz, amint a port nyeli, mozdulna már acskó vizér’, de mire körbespricceli, serényebb öntözők locsolnak, jódolgát íme megleli, kövér terpeszben száll a holnap, háromszál söprük igrice ilyen segéderőket hol kap? Leejti vállát a vice.

hát itt leszek harminckét éves

nincsen miért áthallani

csak odasűl hat tonna krémes

miért hogy minden kétesélyes

játszmában meghal valaki?

ország lichthofja kimohos

mehr mintha várna cipőlevéve

a macska szőre cukrászat szagú

villog kefélten fácánt vacsorál

az égbolt almaborszegény

csak gurigálja üres üvegét

a macska szőre villogó kilincs

éjfélkor ráakad a holdfény

szatyor az égből rézsavanyuság

földi laticer terpesz nápolyi

dunyhák lappadt kövérje

gangvitorla

hány kiló toll egy lóerő?

méz villan el végtére mind szurok

kis ívben puha köhögés késő este

lassanként ráólálkodik a versre

a befejezhetetlenség rá a ténfer

egy fej krizantém jól bedauerol

mallarné ül egy rósás búra alatt

szemére húzott nőklapjával űl ott

mallarné szigorú vágott virág

piros babák a forgó ágyneműben

satuhideg versekben fekszik mi munka

hever egymáson gang és macskaszarszag

hever egymáson ház és dúcolása

hát hány kiló az ősz kabátodon

hány gríz a macska tejbe hány vörös

és hány doromb az este kőrkörös

bolházkodása ágyon abroszon

hát hány kiló a hold az udvaron

trikómon hány kiló és merre csík

milyen szabadság szükségeltetik

ha széltét hosszává fordíthatom

hány perc a macska hány cirom ha van

hány perc ha nincs és hányszor írja át

a csótányidő pléhlapátodon

perfect jövőnk kis ákombákomát

hány rossz szabály a jó szabálytalan

hát hány kiló az ősz kabátodon?

azután csend van csak a tévé

ereszt az ischlerhez levet

tetted magad megint más életévé

tetted megint majd elereszt

talán fáradt vagyok nagyon

miért verődik kény a kedvhez

mért hagyja mért hagyom?

esik a hó hogy lenne ez

fordítva hogyha

az esne föl mire esik

rendőr autóbusz utca

ha ami belül rég fehér

vizes lepkékre bontva

az esne föl hiszen belül

fölhóesel naponta

puha kútjába nézek lámpa sem

nem lesz udvarra néző életem

trikóm pulóverem szárítanom

nem lesz gang lépteimre és te sem

nyitod az ajtót nyitva van csukott

teleholdkor ha összehúzott szemmel

lufit a görcsbe ringó kisgyerek

ez a papír egy könnyű lágy

és látod látod öngyullad

olykor magától könnybe láb

legördül kicsi göngyöleg

dundi nagyító

húszdeka csécsiszalonna

szánkban egy akkora rózsa

nyelni se szólni se már

mintha sikongó centrifugán

ülve figyelném dagadt ruhám

vére folyását

itt hagysz elalszol máma már

máma már nem hasad tovább

nem öled melled vállad jelzőfényei

szunnyadozik a szakadás

a forma elhagy minek egymásnak

kilopkodott nagy éj van

minek hazudnánk habrolósütőt?

van az arcodban valami

egy vasaló

és te azzal díszelegsz

vissza élve egy vasaló

a hajadat igazítsd rá legalább

vagy mi

és fogyasztod az áramot

még itt is meg nem mondható

van az arcodban valami

egy vasaló

tevék vagyok púpos kisangyalok

most látszik nincs biztosra élni

nincsen hát melynek megveted

forgó bordák puhája éle

a bolhafészek életed

már lélegezne áramolna

már nem kérdezné mit jelent

az arca már az arca volna

kép foszforeszka szentiment

belül ha lámpa gyújtja újra

oly sok sötét volt éjjelent

s rövidre zár öklében ujja

és zárlatos ráz tönkrement

a kút a kút a kút a kút a kút

téblábolás az este nem lobot

ujjacska fényt vetettem életedre

és vissza is csak az világitott

vakult vakult vakult vakult vakult

a félhomályban mégis úgy vagyok

magnézium ez a keserűség is

szerelmeidből majd előhivod

s vakut vakut vakut vakut vakut

emlékezel hogy egybe lásd az arcom

ha nem lehettem egyben soha is

akut akut akut akut akut

elég volt önmagamtól megriadnom

s hogy nemcsak belül ott van kívül is

a kút a kút a kút a kút a kút

magával kötve mint a káva

rozsvörös lakk a szíve tája

gombóctükörben macska és görény

hó hull kepeszt a hó puhája

sziszegni kéken autogén

mint a gyermek az esztéká csecsén

egy rámáspapírral a létminimum fölött

világít mint egy puplining

kidörzsölt henteségalj csirkefarhát

mint egy arany röplabdaszékben

ül az úristen és a húron az ujja

veres trikóban halálig sáncoljuk egymást

lassan kint fölcsúszik az ég

és teliszórja édes cukraszép

édes morzsapaca

csillagaival nyomkodja tele

máma a cukrászat nem dolgozik

ma évek óta odasűl a kugler

ad notam: isten áldd meg^*

* Csillagokban dobog a tejgyár. Szúrósodik, tejszag szitál. Köpülőgép motoz a táj gyér sörtéi közt. Zörög, leszáll. Gyöngyös lapályát föl se gyűri, vajsatu morran. Kicsi göb, savacska gyűl a kese fűre, hogy élét vegye, s lecsöpög. Tehénkéit szerteuszítja, hát hol lakik a tőgymeleg, a zsiradék, ha így taszítja azt is, ki nem szakítja meg, csak csöpp szívét odaszorítja? Ki nem reng itt, csupán remeg.

fekete ferde füst november

vizes avarszag csak az ember

rossz ablakokban tükröződik

párák ködök amik megőrzik

lovak orrában szúr a hajnal

az idő csilló szőrein túl

hogy számol el a szerelemmel

aki már lélegezni sem mer?

fekete ferde füst november

kis langyosság a piroson zsírkréta

szombat délelőtt az idő a küszöb előtt

macskát bolház a gangon

a piroson féltégla fény

mint bolyhos egyedüllét

lehúzkodja pulóverét

lehúzkodja a combján

a piros félrefüggönyét

fél ajtót fél keretben

az arca meglangyít csak épp

nem enged felmelegednem

ne szublimálj

ordítja végig a gangon

ne szublimálj ordítaná

szürkevakk

egy pohár színes ceruza

ha az ember végighúzza a

plafonon nem lát a szivárványtól

egy pohár színes ceruza

tavaszi olvadáskor ilyen lennél

milyen ha egy szoba-konyha hüppög?

diapullmon

négysorosok asztalcsapás

a lágypont felé mocorog a hólé

aki magának vermet is

és a rózsa úgyis a vallatóké

talán egy állazán lógó zakó vagy

olybá talán akár egy dalszöveg

talán ha szúr a szív az nyakkendőtű

talán a villamosban alszol egy

hatpercnyi jót a bőrhurokra lógva

oly állazán akár egy jó zakó

legjobb tükörrel együtt megcsomózni

egy dalszöveg ahogy kibontható

lám most lakik csak igazán veled

ki elköszönt beköltözött a zárba

a papírkopott ajtó előtt állva

egy darabig a sírós matatása

majd kattan mint egy diplomatatáska

és rádhagyja a wertheim életed

hullok ezek a kalimpáló kis havak

mire a kátránycukrászatra ér

karca símája jó emlék marad

mozihomályos mozifilmfehér

egy ottfelejtett vasalónyi ősz

a homlokomba ferdén beleég

hogy olvadnak a kis hók melegén

ahogy kinézed a rohadt időt

ahogyan sarkig nyithatod

zárvák vagyunk zárvák vagyok

hamarosan hamar karácsony

csigaházából pulóvercsiga

és nem páncélosabb hogy egyre távol

hogy nincsen visszacsúsznia

kis szarvain ing-bing a vídia

ha lenne is hosszában fúrni bátor

csak átköti de kreppapírpuha

nem lesz a véres bérlemény magától

egy ember olykor halkan pampog itt

s ha elvigyordul úgy vélnéd feléled

az esztékából kapja fogait

ó élet élet áldott kurva élet

csúszkál a krétaképű éjszaka

zsírszalonnát vagdos egy szőke asszony

piros szájában szín a lassú nyelvhús

egy kék egy vérkék rózsatő a combján^*

honnan van lába mi elindul?

járőrdal sír a frappáns holdsütésben

ha úerhára kapcsol

* Egy szép teremtés ment a buszon át, a cekkerében fagyos hús volt, és azzal verte halkan az urát. Egy szép teremtés ment a buszon át. A húsiparba nem kell annyi jég. Ez a dolog is annyira sokkolt, mennyivel jobb is a békesség, a húsiparba nem kell annyi jég. Egy szép teremtés ment a húsipar, kicsontozódunk mindannyian, s ami maradna, egy cekkernyi lé, véknyan csorog a lábaid elé. Iparkodunk. De hát ezért, uram? Szép egy teremtés. Mint a húsipar.

kit szájbavett az élet grízgaluska

leszel esztéká wiplafog te is még

volt egy leánykor rezge dalbafruska

a jóbüdös franc kezdené el ismét

te rongyos élet lóbálj amplitúdó

hajmásipétert elviszi a rendőr

a kannarózsa trampli tramplidúdol

lesz-e a szív még kicsomagolt bőrönd?

nem brácsázik a leveles borostyán

szemén a népszabadság mintha plasztron

a konyhaablak elhagyott orosz film

megsétáltatja csótányát egy asszony

tán elsejéig megsegít az isten

már nem hubertus még nem is gramoxone

tizenegyharminc málnáslinzer éj

mandulafácska

a fül-orr-gége kapujában

röhög a hold fölöttébb

virító éji rendőr

lópata bedörzsöli

èpater le bourgeois

édes feketére ég az éjszaka

hat tonna csipkés combu nő

ki mint a barhentszoknya lágy

szénné lesz minden habroló

libikét és egált

beadtuk a fráterekhez

most könnyen vagyunk

verik az icát a tavaszban

ez tisztára egy bestiális

és az a műtős haverje

hol van az is hol nabazmeg

mer’ nem is csak hogy a piálás

de ki bimbót mond szívügyekben

búvó erekben bő az alhas

az át is mond ha vért pisál is

otthonkájában fűl a gangon

össze se húzza nincs kinek

sáppasztja ínyét hűs amalgám

korlát a combja vizes kiflijét

némán és esztékán ragyog rám

„fiúcska zacskó prolinét”

fúlóskáposzta

eteti torzsával visz újságpapírt

liptainé

lábat mos éjszakánként neki és

szívesen hoz gacsos kenőcsöt

kedves gregor és boldog

búgnak az érett ponyvabarna

fügék meleg szél felkavarja

szeretteinkkel kart a karba

nyugtatni egymást tőből

az van

alkonyat

ebbe ha beletörik is

elvássa száját a lakat

ki folytonos nyerskulcsokat

reszel hozomra hogy benyit

úgy nyit be nincs kit jóllakat

ne nézd le kattanásait

te fönt a kútban ott

én lent a harmadikon

oda az este befolyik

én itt körémfogom

ott eltömi az ablakot

itt lassan eltömődöm

az ajtót rá nem nyitja senki

elzett elzett hiába eseng ki

a kulcslukban egy furcsa pici tócsa

láthadd esik saját folyónk van^*

zuhog az éjben lefelé

a ferdén lógó kikötőkben

zsilipelünk hal és kofa

villanykályha

a macska váltig ülne ott

zöldhajnalig és tartaná a

meleget eleven samott

* Föl-földobódó delfinek, szaténtrikó nyugágya. Valahol elmaradt egy lábrész visszahozhatatlanul. Kis lobbanás, frottírpilóta hosszú láncon, kétfelől lecsüng, ő ring-e, talpak ringatják, együtt a kettő bátor ütem. Csupán megannyi mintha, s elhentesül a szerelem. A puncsfagylalt, mint a mitesszer, betokozódik az égen, kezeügyében kefenyírt fejű ifjak, a kedvük oszló kiflivég. Lebegő trambulin a szájban. Mosolyba szúrt napernyő. Ha összecsukódna, összecsukódna talán ez a vízpart?

könnyű ujjam nem fut rajtad

fut a jégen bereped

lukas háztető az arcom

deszka nádcsök cserepek

fekete csíkot a szánod

csergő telefon a szív

magad immár mire szánod

lesz-e aki hazahív?

fut a jégen föl se szántod

gyámolied

alpakka dallam vígalomb

azbeszt sirály a guanéjben

ládd a halált is kihordom lábon

pufajka szálldos ázik egy falka vatta

farkasfelhők csukódnak össze virradatra

szemedből gördülőcsapágy

mire mégy szvetter nélkül

és mintha gépolaj a szád

nyúlik fénylik kikékül

látod az édes köd

kandelábere boldog a lórongy

látod-e jó a folyóba se kétszer

kontaktlencséje a szívnek a költő

ámor omnia pince

feljön feljön a vékony sárga

hatannyi lepedőn nagy halk morzsák

a redős súlyos ég lezárul

huszonötös szemeink foglalatául

nem riaszt nem véd a sötét

ilyen magában sose még

mért is nem gondol a halálra?

fényes üres mint a csemegék

pénztárpultján éjjel a tálka

nnnnnnna transzmisszionárius

nnnnkemény kínok után halott

nnnnnnnmost látod milyen óriás

nnhogy mindhiányát faggatod

nnnnna rutin hogyha dalba fog

keményítsd meg puháncs kezed

nnnnnntörje össze a mondatot

és ne mondj több személyeset

nnnnnnnnem sírás nem hiánya

nnnnnnnde az utolsó szerkezet

nnnnnnnki visszavétlenül adott

nnnnnnnonpareille jobbrazárva

nnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnn

nnnnnnnnnnnnnnnaz távozott

a pavilonkert lombtalan

meszelt fáit nem hallani

levegőm volna nincs szavam

hozzáig hosszabbítani

kórházszegény a szenvedés

fölcsúszna embermagasságig

hosszú árnyékot húz a mész

káromkodástól suttogásig

a lehetetlent elkövette

a lehető belészakadt

e félmarék roncsolt időben

szava lett volna levegő nem

isten mint oxigénpalack

süketen csukva áll fölötte

oly szép mint pulton át

a porcelán halottak

mosajognak^* ^*

plüss fel nap

ó paul celan

* Kutyák az éjszakában. Csontoszsák, kutyazörgés. Para dicsom, paradicsom, heged a szájaszéle. Kutyák az éjszakában. Csigatest dajkál órarugót, parthoz loccsan a szájvíz s vissza. Nyálragyogó. Kutyák az éjszakában. Felslihtolt hasábkutyák. Fűrészporos kötényeden ágacska bócog, dupla mankó. Kutyák az éjszakában. Csöpög a kecskerágó, rozsdába fúrja fejét a béka, avartyog. Kutyák az éjszakában. Fésűdben másolópapír. Szedret keresel? Szedret? Rezzen a mitikus aljzat. Kutyák az éjszakában nyelik az indigót, gurgulaszó. Iktató-lilára kikeni száját és rádmosolydul. Kutyák az éjszakában. Összekocódik szeretőd meg a rendőr, míg szertegurul, biliárd biliárdtól. Glédában porlik és forog a szív. Hattyúhadháza. Csattog a szegycsont szelíden. Aki partedli, aki pártol.

* Értsed, sehol, sehol se virrad kenyérke hallalibban. Rákó czi-induló a fésűjén, a szájsav megszólal magától. Citrompótló, csepp szódakő, majd elforrsz, mint a villany. Ügyes kanál, ki tófenékből ikrás cukrot lapátol. Értsed, hajnalban a sávok rósejbnis ágyneművel, a hólapátok, harákoló fehérben eltörhetnél. Liter jegyes tej, zörög kezed között a műmell, fölfú, levegős zacskó vagy, lebegő mentőmellény. Értsed, dalol, dalol a fogköz, ritka orchest. Szájfésűjén meleg selyempapírja dürrög, örökös szájmozgásba csomagolt keksz. Hogy is lehet édes nyeletté pépesülnöd? Értsed, ez zongora, s a fekete se mindig a szuvasság, ami eljátszódik, amivel bebababútoroznak, ahogyan intenek szemedből a havas fák, ha elmész löncshúsnak, misogó bazsarozsnak. Értsed, pár csepp hólé, ollé ha freccsen érte. Majd átlikadna éppen súlyától a vasasztal. Hónaljad, zörgő koszorúk, kezeid felcserélte és szorítja, szorítja, felcsert a raktapasszal.

teavilágos lesz és szatyrodat

fogod mikor egy villódzó falat

mutat a kép és mindezekből akkor

kitetszik egy száj egy csücsök kabát

egy értelmetlenül szép keramitlap

valaki rajzol egy negyed babát

de visszasatírozza vakolatnak

szemedben apró ezüstkanalak

s a pórusokba gyűl a rézmeleg por

mint ragyogás a földbe napolajkor

később ezüstpapír gyűrődni szépen

egy darált négyszög hűvös négyszögében

baltába úszik úgyis és kutyába

vödröt fogott a macska pacsmagol

e végből kéne többet kezdeni

milyen jól látszanak a víz alól

a páros tempók fényes rüsztjei

aztán a vászon vak tekintetében

a rátartásfilm vicces csattogása

„vess egy hevet a küllő éjszakába”

ne sírj nem számítok

ahogy a taxitól feljöttem a földúton

csillagos volt

és Pécs úgy ragyogott mint egy

szétgurult hőerőmű

élek temetek úszom vonatozok

kiszállás nélkül

számban egy halott fogorvos kezenyoma

arrébb a pszichiátria

végül átteszlek harmadik személybe

landerer és heckenast

hogy válik magántörténelemmé

már egy metrójegy sem tud

sérületlenül megváltódni

a főtt étel miatt ma ebédeltem

tele a város utcarímmel

mindenki kap egy lánchídigazolványt

hogy a táncsics elé befogja

bizsu-világszabadság meggy az íz

megvertük braziliát

hetvenezer embernek

majdnem egy múzeumkert

eltúrja pokrócát nagysokára

feljön feljön a vékony sárga

megannyi tejszál repkedő ideg

bőrileg félek nem rendőrileg

a holddal vagyok egyedül

a háziállat félelemmel

csikorgok önmagam körül

esti kréta átléphetetlen

csakhamar világosodik

cakkos lesz lángosodik

megroggyan minden második

a szívem fokhagymásodik

élnem tőled se tudtam és veled

ha élni mintha megfogalmazódni

mert másképp mindenféle holmi

lehúzó terhem tehertételem

számolok némán jártatom a számat

ha itt ez több ott biztos kevesebb

testet tanultam tőled mely hibásabb

minden hibámnál és keservesebb

hajasbabában tőkesúly ne sírj

vágott mosoly underground villamosjegy

egy gang amit ha senki meg nem ír

is gang harangmély a ferenceseknek

tengerszem süllyed el mindenkiért

horzs csúcsaink hol egyre mélyesednek

napfogyta értsed elfogy a fehér

ha mint az arcfok villan is meg

s mint minden hibás összeszorzás

visszabukik véres bennfoglalásba

hiába illesztettem fals imává

a görcsöt is hozzád kapaszkodó

kezem közül végleg kimávadt

idegen arcod szíjbarackság

vakírás voltam vakszabadság

megrémült rézsűn motoroskapa

egy buroksüket szívlehallgató

a dobogás és rossz utánzata

mint üres gomblukon úgy bámulok rád

egyszer a szemed belegombolnád

szájam szélén egyik minucióz

görbülés feslik át a másikon

nedves nyitott bilincs a szárnyaim

s egy elmosott ing milyen álnaív

sattírozódik s mindegészbe árnyal

adj pullman szélfúvást neki

szavakcsapat rendőrgalambegyenruhával

álomba szomorím magam^*

ma váltam ittam fűtőtest hideg

kristályesők az április baromhavak

lógó gombok az álmon valeriána

ha alszom nem dohányzok nem iszok

máma elváltam jogilag nehéz a szívem

elég szenvedtem és amit meg

az üresség csak némaság hiány

* Tudod, azért lóg ki a rendből, hogy meg lehetne tán haladnia. A szép és puha szókat arc, kéz kíséri, gesztus, de ez betű, a nyomnak is nyoma. Hát ákom jelekké zúzza azt is, mit el kéne csak dudorásznia. Így valahogy. Mindent egyszerkezetbe. Milyen kuszás a költő holmija. Kutyát, diót, kötényt, hazát teremtne, s szemére csúszik a térdzoknija. S beledöglik, hogy szava legyen erre. Úgy valahogy. Fáradt vagyok, mama.

ezen a napsütötte tér

nyesett szövegeinkbe hány „n”

kis vers a tapsütöttekért

totyognak apró félkövér

nehányat szállnak valahányan

kis vers a tapsütöttekért

ahogy az aprósüteményt

kenegeti a tolluk lágyan

tutálibertás tátikák

harckocsimorzsát lópitét

a forró félszuezi tájban

tutálibertás tátikák

dalos pacsirt elliptikát

dodzsem sikít a pilla égen

a térség ovális csapágy

selymes polírját hagyja rád

és nézi nézi benne srégen

a térség ovális csapágy

mért gördül kicsikém a szád?

miért e sós arábi számtan?

elosztjuk s bármi összeg ér

galamb a földdel összeér

e lasztik történelmi nyárban

elosztjuk s bármi összeg ér

tudathasadt egy nőszemély

püspökkenyér és ropi már van

ezen a napsütötte tér

kis vers a vélünk félkövér

mással babázó európában

kis vers a tapsütöttekért

a koffein az alkohol a nikotin

a vers a torkiggátlás szerelem

a hangod nélkül ringó telefon

rádragyogásom szabadságaim

a szemetek a szátok szemeim

a szabadságtok elveszéseim

ahogy a tengert most még zúgatom

s ahogy a kagyló só szél lesz megint

mögöttes te mögöttes én

az arcom szép töröttesén

hogy én magába kurzív élet

érzem hát mért ne mondhatom

magára gyújt a szúrszív lélek

e multifilter hajnalon

ezek a rőtmohos rezignák

mint vérehulló matracon

a nedveit hamar felisszák

föl arcait az arcomon

az idő bébarnít ne féljen

minket s az éles tiszta nyom

lank lesz buta a patinától

hisz folyvást nő a látótávol

egy vérehulló matracon

a puturluk fölött az égen

kis ősz-suták strabanc vidék

ikrává kéne minden érjen

ha donganád ha mézlenéd

nem ád a mályva önkezével

ujjairól egy kumma pírt

magam elől magázom én el

nem ön ken rám ilyen manírt

de nem kap több érzelmiségen

halálon melyhez skicc a lét

e lóvágóhídoperettben

hiszen a lóhús is csak ember

befejezem a szteppelést

magánvalóságom kivégzem

hecsedlisortűz vet lobot

a szvetterén át is megérzem

lágy bimbain hogy itthagyott

vállát az ősz előreejti

kidörzs lilájuk udvaruk

tapintatos zöldjébe rejti

a lomb a surrogó pamut

lehullik minden szilva véled

mondom magamnak önhazúg

ha átéled már túl is éled

vizét és szappanyát elétedd

s az égő fülkagylóba zúg

ön is a nagy októberé lett

a gyulladt rozsdaszíneké

s az orrerekben újraéled

egy cefreszép szinekdoché

a dohos őszben ring a matrac

mi hajlat volt már billenet

magamból végre kioktathatsz

letűrök minden illemet

bizony magába kurzív élet

bár bébarnít majd az idő

most még a reggel kannarózsa

a mindenséget úgy aprózza

hogy minden nőben ön a nő

s ön is a nagy októberé lett

pacaltrisó

érzem magam teltnek üresnek

összetintázott csipke az eső

madzag szavaknak megsűrűsödő

vetőhálóban hulló vízszemeknek

jön csigaholdkor

szerelme gubóba begöngyöl

a szívem döngő csigalépcső

szerelmes vers nincs vers van szerelem

ha végigcsordul bennem a világ

új nyelvtant tanulok magamból s velem

jó lenni látod jó gondolni rád

üllőcskéjét veregeti

a vadszőlő kényelmei

a nyelvtan úgy borul reája

anyakeblére vadruhája

elszűkült dobverőér

perceg az esti halálra

lábára lehajtja fejét

a bálna

dudál a tenger tükre lenn

kigyullad fogzománca

felvonja ínyén ajkait

velence

jódnyár

a millpólyák kora

mikor a hajnal tejfonás

olajnyomottan kis műtermi táj

gipfeln keretben oltár és szatócs

szerelmes álmos húzza a ruha

szemeveres van tajtvörös szövés

elsúlyosulni tejben a kenyér

halvány teában rumdrapéria

magához tér-e szív és reszketés?

„blondel mi fáj?”

immer zu vermieten

szóba kiadó

iszom dohányzom

vékony fehér a holdszár

remeg a pókszövet a számon

mikorha rámhajolnál

mikorha vanna már a volt

mennyi idő hiányzik?

de csók közben az ember

legalább nem dohányzik

narancsüdítővel várnak a fúvóskatonák

ahogy megérkezek romániába

jobb lesz ha előre beszámolok

így nem lehet belőle félreértés

van az útlevelembe egy másik ablak

azon ha elkérik büszkén kinézek

és ha sokáig nem hozzák vissza

akkor se rándul benne az arcizom

puff kapok a szemembe egy pecsétet

pedig éppen kacsíntottam volna

ezek egy másik ablakot keresnek

akkor lerakta a párkányra a géppisztolyt

és a másik szemembe is adott egyet

a kiutazásit hogy jöhessek vissza

estelvésed makárhegy

egy bőrkabátnyi hűvös pohárra

cserebogár spárga cserebogár

és zúg az holdsütésben

harisnya volnál alagútban

egy nyersselyem mosolyban

hideg az orrod van ez így

jön lassan az éjes lombolló

estelvésedből ázik a púder

vadonásúj a zöldje a kerthelyiségben

suhogás zizgés hozzá

s majd mégis mind elütődik

kétnapi nyomra se jó az az éj

kormok a cirrusok és mindegy

tintahal április ez még

föltűrt gallér vagy még

ki a körzőhöz lábhegyet ad még

sétakicsike párnák cirrusok is még

nem is tán hogy szeress még

hogyne fázna a melled és még

rouge-os ceruzás festékes még

nyiratóznia friss még

a svung és hangulatos még

tafotálnia most még

fülbevaló csillagokat kever is még

a mondat mozdulatod még

szel a ví glepedőre leszáll még

hogy hol mennyire hál meg

a száraz évszakot

felfűrészeli tűzifának

megáll a prizmába rakott

nyár előtt és áll magának

egészében nehéz nagy évszak

naponta kellnék felemelni

talán begörbül úgy idő amint tér

„hol pónilóvak és ahol kutyús”

mint nájloning behszürk az este

nézem magam a konyhapléh

bágyadt polírján uramisten

hányas ingnyak a holnapé

elhúzom számat kiskocsi

javítófesték fogzománca

cumiszín felhők kis csacsik

az isten hosszú alvóránca

szerelmesem úgy ülsz a szám

szélén a fű élet halál

zöldelleném mozdítanám

befűl a nyár

szerelmesem befűl a nyár

lám nagykanállal szívbe markol

líra kiadó^* igényesnek

jókedvem lesz e képzavartól

s jókedveim lám mivé lesznek

van egy nagy szomorú legyem

este örül ha megjövök

neki neki megy szerelmesen

én már összeégettem volna magam

valakinek rossz szomorú legye

egész nap némán bögölyök

* A tojásfestő, bárha preciőz, a rántottára hímet vonni restell.

micsoda vadromantika

ülök az ideiglenesben

és varasodó szemem vakarom

a látványt hogy majd újra megsebezzen

rámdől e kormányállás-ablakon

a krúgató dörzs tücskökkel teli ég

úgy szívom föl mint napszivacs az estét

a száraz szőlők tág lélegzetét

ládd balkonom van megfordulni rajt

náladnál senki meg nem fordult szebben

holdig tafota őrizem e zajt

forgásodét s ülök az ideiglenesben

hány éve már hogy folyvást mozdulok

s ívnek hiszem mi persze újra körbe

páncélhalacska nyaklik kulcsomon

hány kulcsom volt megannyi beletörve

puha formákkal játszom hasztalan

suhamlanak a vers ravasz redői

szerettem volna végleg mez telen

egyszabadságba öltöződni

ittam sokat s több volt a bűntudat

mint amit elvisel a másnap

úgy kapaszkodtam fehér ujjaim

magam ellen megmagyaráztak

micsoda vadromantika te vagy

és minden volt te szépen beleépül

a szerelembe lassan nincs neve

s így nem jelent már engemet se végül

tudatlan voltam vakbizonytalan

hát úgy csináltam mint ki megtanulta

s biztos kezemben sem lelem magam

versek között szivárgott el ha voltam

lírává is csak úgy rajongom át

a verset ócska krakszok és kuszák

bogozzák össze és az értelem

ha van hogy benne megtörtént velem

hiszen nem értelem nehézkedés

a vers valamié mi működtében elhagy

kicsike gép lesz zümmög és suhan

csillagdarálda fügemagazó

ma holnap röpülök bulgáriába

még ki-be cippzárazom hogy jól tartson

nagy puttonyokba merik a napikrát

ne kérdezd mármost mért megyek

pénzem lesz fölülök a repülőre

iljusinné púderból rámmosolyog

körbe megyek alattam hümmög a tenger

ide-oda megy mint az aranymust

mégis belefér az egész egy táskába

a túristaosztályon adnak kicsike bort

fogom a mozit látni szemcsuktomban

fölfényezem a szívem bőrét képeslapnak

dum dum pecsételi le az izgalmi állapot

s tücsök tücsök tücsök zúgja a bulgáralkony

ó mennyi mézsör hull rám általad

kvarelin akadt a torkomon

és vág a szép aranypapírja

ahogy a méhek ozsonnáznak

jövök-megyek vajarózsaszín életeden

eszem a propoliszt darázskanállal

vigyázzban űlök el ne vétselek

és ellazán hogy meg ne lásd vigyázom

verem a gépet táskás gumiharkály

torkomra megy a fejfájás egészen

ki vagyok én hogy szívport köhögök?

aranypapírt mely folyton megakad

hegedűtokkal kéne verni a hátam

jaj hogy ne most fulladjak meg ne most

ez a vasédes nyári város

e képtelen ragyoghatóság

hisz tudtam én hogy átszivárog

és kiüt bőrünkön a jóság

a nyárfa és az oszlopok

a szőlőzöldje és a nyár

ahogy a nagy kilopkodott

cseresznyefához odajár

a tücsökteknő és a szél

beléfekvése és hasa

az egész csihadó tüdő

zörgése sóhajtásosa

ahogy a holdfény eltörik

s a rezzenésben mintha géz

pólyálná össze az örök

félfényt valami egész

világgá s minden ők-ben ő

a momentum mely exegi

oly nagy fehér hogy vásik és roszog

a hűlő éji pléhek bonganak

július van tengert markírozok

e kihajózó félpadlás alatt

innen fentről nagy holdsütés esik

hogy szájig klorofilban állanak

a fullatag fák isszák nyeldesik

a porcukorrá szétrobbant nyarat

lombolló szúnyog csillag elcsihad

habzó tükrére forr e nyári porhó

beléd vakultam fástól holdporostól

amíg kialszom benned mint a foszfor

a sistergő sötétig mennyi sokszor

hull rám e sűrű mézsör általad?

hajnali arcod hol marad

szőlők rigók csollány közé

egészen zöld és csudavad

álmok lazítnak szétfelé

ez még talán az emberé

a zöldhajnali kicsi hab

alig is ringó szád elé

ha babkendőként kiakad

ez még talán a magadé

s nem nézed vissza kirakat

üvegében tükörzselé

s vadszilva pillantásodat

legvékonyabb mosolyodat

rajzolja föl az alkonyat

hallgatok dongó ferde csönd

akiben elcsúszott a rend

a tőkesúly s hogy tántorog

tántorog rajta mosolyod

e kikötői villanygyöngysor

fonáljatévedt költemény

a lámpák pici agya fölforr

mit is világítok meg én?

villanyt oltok hogy jobban lássalak

ó szőlőpartok lomha éjjele

ó meddőhányók csillagos salak

még hány dömpernyi líra fér bele?

demi sec dry e júniusi tótlan

vasárnap este mint egy dézsa szóda

légcsillagokat dajkál ama tó

csak lóbázom a szívem szörnyű szótlan

míg tükre nélkül búg az armatúra

kicsi vonatszag kicsi balaton

ha verset szemcsés nedvet granulál

az ember hentes trubadúr

a szájam minden vért kiadtam

könnyű dalt csattog kilazul

ládd badacsonyan szállanak a felhők

tevegarázs az ég tevegarázs

rongy púpjaival szárnycsattog a felnőtt

s a tücskök mint egy wartburg legalább

hűvöskéllik a szél

és szvettereződik az éjszaka mond én

nincs tafotából az ember

bárha lafogna s bőrezizegne

és te ki még úgyabban vagy a bőrből

mennyire volnál épp tafotából s én mért

zörgés és suhogás elegyek mért hűvös

kéklik az erkély rogyvás korlátja fehérlik

csallánszövetében az égnek

roszogunk szikracukorka

ó nem feled el s nem ereszt ki e forgó

hangzagy a szívből

akkora szárnyu bogár repül át akkor hogy

közepettük köz csak a teste

hallali szárnyközi műrepülés

s hűvöskéllik a tunk melyből szivacsát

ha kimártja

súlyosan húz el a lelkem

a strucc aki airlines

Medwendel^*

Bagatelle macabre

Ülök csak itt,

a számban nagy lapát toll,

akárha már a szárnyait,

bár épp e meghányattatástól

félek kicsit,

de csitt, de csitt,

papír jött a haláltól,

köszöni jól van, küld síneskocsit,

zenekarostól, paripástól,

várjak csak itt,

nincs félni mit,

a lényeg megy magától,

barackot nyom fejemre, ad pacsit,

gurítójára szépen, zííí-zúúú, rátol,

s ha megtaszít,

a mélyvasút

sikong a kacagástól,

hogy ösztökélem paripájait,

a mókás, nyalka Bambit tollboástól,

és a Mucit.

Nyár, némafilm

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,

válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,

a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét

cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,

meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,

vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,

bár kormos és vörös szemed az éjszakától,

s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,

szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,

majd fognak és kifőznek, irkába papirost.

Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,

na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,

pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,

na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,

kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,

mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?

az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,

mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,

hol forrón és puhán kering a vattazápor,

s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

Holdbanán

banánon élek mint a hold

mondta és lassan elcsuszott

zakója ujja kréta volt

a szíve héj száraz lucsok

tűzoltó volt egy hajnalon

sivatag volt és flórián

törődj velem mert hajlanom

nincs ki elé és ki után

mondta és zárvány lett megint

átnézni rajtam semmi ok

s már önnön kis lupéja volt

én így végződöm rendszerint

a héjon élek mint a hold

mondta és lassan elcsuszott

Medwendel

Körbehullámzik némán a porondon.

Régen ki kellett volna vetnie,

de húz, csak húz magába folyton.

Bezár a tisztás szívközépre,

rossz táncosát a madárhanglemez,

magamra hagy és nem ereszt el,

forgok velem, szép háziőrizet.

Süket köröket sarkam a teraszra,

kicsi pumpáját nyekteti az asztma,

tátva a szám és nem szól senkinek.

És legbelül kaparászok ezzel a verssel.

Az a fényes a Kaszahugy.

Legnagyobb édesvizem

egy szegecsebb csillag körül.

Helyben fut, karcol mint a tű.

Mókus bukdácsol át a sétaúton,

a kerti székek hippodromgalopp,

pónilóvázak egy törpemúzeumban.

Roszog a park, súgósodik.

Összegyűlnek a koalák,

majszolgatják a nápolyit.

Legbelül minden, minden hasznosul,

légszomj, allé, kopás, kavics.

Ilyenkor gyűlnek össze félni.

Lombosak, lomhák, belégzéssel fütyörésznek,

hhhojh, bár állandóan napsütés volna, mondják,

és éppcsak rádobott gyapjúkabátka az este.

Mi lehet a szemükön az a táska,

mi lehet más, mint látványhordozásra,

raktározásra kisírott titok?

Telemorzsáznak a limlom emlékeikkel,

elmedvésedik mára kezemben az írás,

indigó és fecskemész a körmöm alatt.

Kezem a korlát kőrvörös revén,

mint rossz kovácsé, szuszog a parázs.

És szárnyam nő az úszógumin át,

ez egy post festam fürdőlevél,

iszappakolás az alkonyatról.

Az tartja össze kissé, hogy vagyok.

Dajkálkodnak a medveliliomban,

bundájukban reszket a törpe csontváz.

Királyné szoknyája, vérborbolyák,

belefúrom a fejemet a parkba,

nem sír és nem bolond.

„Legnagyobb édesvizem”, ki mondja majd,

ki mondja majd, hogy „szemed volt a szád”,

s „lelkem tisztásán már-már elhiszem”?

Györöknél látvány volt, megálltam,

tátott, fekete óvodástáska,

elröpülök, hisz gyakran gondolok rá,

s kihull az uzsonna Fonyódon.

Hát ránk van dobval a sötétség újra, mondják,

gyújtsunk a testközépen harmatot!

Nyitva a szánkban tej, tehén, bazalt,

guruljunk szerte, pitypangforma szódák!

Lapozza a szél a nádast Badacsonynál.

Bőrzik a nap a pecsenyeolajozóban.

Televény, lombfix, dobogó medvehagyma.

Fúrják a fejüket a parkba,

harmat nyilall a kavicson át,

kaparász a cipőm, parazsam, cigarettám.

Hát belehal a szájunkba a holdfény, kamerád?

Titkos, reves bauxit volt az ajka,

egy tárgy, amelyben annyi hasada szép van.

Minden völgy tál, füstpuha tál.

Gálichalál a kotorékban.

Elmegy a nap Ausztráliába one, two airlines.

A Rókarántón háttal, foncsoratlan.

Egész huszonnégy órát napsütés legyen,

és éppcsak nevető vállagyapjú az este.

Nápolyimembrán, mondja és nevet rajt.

Egy pónilakk, tébláb uzsonnatáska.

Dajkálkodik a medveliliomban.

Átfut az allén egy vékony ecset,

sete kalligram a napszállatról.

Az tartja össze, hogy vagyok.

„Bátrak, mutánsok, szépek és nagyok.”

Félnek a koalák a denevértől.

Vastag sapkában járnak és füles,

egy kedves, lomha gyapjúholmiban.

Óvodástáska az oldalukon,

harminchét éve készülődnek felvonulásra,

s egy jotta harmatjuk sincs transzparens.

Nem sír, súgják és nem bolond.

One, two elrepül Ausztráliába,

ahol a struccok élnek, bálagólyák,

és a vállukon gyapjúkabátka.

Belefúrom a fejemet.

Nem is lesz holdvilág, súgják, nem is.

Korlát revét se ütve át, oj óvatos,

a tátott szája nem szól senkinek,

körben van, súgják, mégis vége van.

Hullámzó szcéna-illatot sodor,

és ellapul, hogy végül préselet,

süketté hallgatott lakk-rekviem,

tasaklakó. Esthajnalol.

Gesztenyeméz

zölden zsúrnak a gesztenyék

ikrásodás a május

ikrásodik a veszteség

de ne félj bárhová juss

megvagy már mint a lomb az ég

sormintája a bőrön

vedlik az árnyék semmiség

ne félj elrendeződöl

zölden zsúrnak a gesztenyék

ne kérdezd hogy mivégre

lemertük habját és tejét

tehát jó vég a vége

s ne sajnálj semmit kedvesem

mi műméz volt ma mézmű

Pitralon

az ingó masszív dolgokon

kérded fog-e a láz a máz

mért állnak matton konokon

állnak mint mázsaház

precíz és nyirkos mért alul

kérded nem lenne-e

langueén és halhatatlanul

jobb nyelve s mérlege

kérded miért a lajtosok

hátán kileng a kása

miért a fürge lábtusok

az arcvíz elragadtatása

ellibbenünk s a dolgokon

nagy jégpuhány futos

Tejút

Öt égtáj sarka gyúl ki épp

a tankok tompa homlokán,

mikor a restiből kilép

egy kisgyerek.

Loncsos medvék a síneken,

a békeharcnak menni kell,

talpából dől a gázolaj,

hernyója bőg.

Az üllő esti táj fölé

a holdsarló és kalapács

csordítja fáján és vasán

rőt tejfölét.

Lábára lehajtja tehén,

egy kanna szputnyikot cipel,

habzó éggel a tetején,

ha sör, ha tej.

A füles kanna kék acél,

két kézre fogja s szárnya van,

lóbálja varjuvilmosan,

kis Bajkonur.

Mint egy lakatban, alkonyul,

csörömpölnek az estikék,

roló zörög, a restié,

és lezuhan.

Az állomáson vasra vas,

folyik a sürgős bevagon,

a helyőrségi zenekar

Kubát nagyon.

Taszáron túl ott van Kuba,

szájsarkában rakéta-göb,

Usának meg kell halnia,

áldott a rög.

Tud-e a vasút espagnol?

Páncélvonat hét éjen át,

a tenger lábához hajol,

Hruscsovnak úsznia.

Tűzoltó leszel, vasutas,

Lenin, ki csak népének élt,

a szabadság nem aljanép,

és Kossuth is.

Nehézkedik a bamba lé,

forgatja körbe óriás-

kerék gyanánt a kisfiú,

hogy zúg a pléh.

Pörög a csillag-miriád,

pattognak fent a nittszegek,

úgy szédül, mint a részegek,

horganyj, te bád’!

Forog vele a nyárfasor,

jó szputnyikom repülj, repülj,

s ha jő az éj, se tej, se sör.

Csak épp a fül.

Dallszöveg

Zsákkal ha tükröt borítok elébed,

s zizzen az arcod: nem te vagy s nem én.

Ha lehajolsz a foncsorhoz, cseréphez,

egy habzó ég van mélyén és tején.

Hát mi tartoznék, mondd, a szövegéhez,

s mi dallamához zúzott üvegén?

Guggolj közel, de akárhonnan nézzed,

nincs egyrészt látvány s másrészről a fény.

„A dallam nem változtat szövegén”,

külön sem ez, sem az nem posztulálja,

darált egész, mi, úgymond, költemény,

és nincsen honnan kétrét nézni rá, ha

egytest az ég s a zizgő őrlemény,

dallam s szöveg (precíz?) tükördarája.

Merlin, gerlever

„Ezek hideg saláták. Mind ügyesség.”

(„Gundel Imre”)

Jobb – habár itt e tollas gerlever

se nyer, se veszt –, hogy el ne szablya máris,

keres valami excaliburális

örökírót, s ha nincs, hát térdre er.

Lehet a szárnyas, fényes klott-rever

alatt arany a lyuk és a fonál is,

hogyha a gomb tizennégy sor banális,

csak maskarádé, zsúr és nem zsiger.

S mert örökírót nincs hol venni, Merlin,

tinten penődöm, síkos fájn liner,

helyére szánkál minden elkevert rím,

hideg szonettem, íme itt hever,

s csak vár a Grálra imbisz és gigerlin,

hogy jön Babits, s bepólyál berliner.

Napszállat (nyugat)

Egy asszony rőtegér kalapban,

és görbe tű van szúrval abban,

akár egy képes, régi lapban,

léptet fakón a rőt kalapban,

s habár a végső bogra vár rég,

madzagja kis csokorra jár még,

két szemében két kurta nyárvég,

szalámivégben szalmiák ég.

Mint villanyújság er-betűje,

kigyullad olcsó, görbe tűje

az elefántláb alkonyatban,

menet mani- és pedikűrre

egy vérlakk cukrászdába ül be

habra, de ólom úszik abban.

Kis őszi rádióvers

(Balassa Péternek)

A rádióban nincs adás,

reggelre vers kell, hát legyen,

fáradtságát csavarja át,

mint potmétert az éteren.

S húzza a föld veszélyesen,

vizes kabát a kedv, mi támad,

de harminckilenc évesen

tud némely rutinériákat,

és csukott szemmel teljesít,

ott belül vak van, békalencse,

öngyulladásig préseli,

s a kegyelem ezen túl csak szerencse.

Eszi a föld az őszt, eszi,

rágja fehér botját, a tollat,

húzza a föld, s már-már hiszi,

ha térden áll, el sem botolhat.

Húzza a föld veszélyesen,

harminckilenc az néha szinte hetven,

egy szonettet talán megír,

teli az ősz vizes szonettel,

egy bőrönd komposztált papír

marad utána s egy szünetjel.

A Csorba-kert

„a kertből vers lett s míg a vers él

e kert erősebb lesz a kertnél”

(Csorba Győző)

A Csorba-kertben bolyhos délután volt.

Aludt talán a gazda, és a fák

valamit éppen tárgyaltak az éggel,

ősz volt, hiány s nem híja semminek.

Nem volt kerítés. Bárki kompilátor

bejuthatott, ha éppen kedve volt

egy versre való kertet lopni tőle,

hisz nem kifosztható, mi adva van.

És mégis, mintha schlaug- vagy körtetolvaj,

úgy ácsorogtam ott, kölcsönveszek,

gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit,

mitől lett kert a versből, megtudom,

s mitől erősebb hát e kert a kertnél.

Leskiccelem magamnak pontosan,

a mintázat hogyan lesz szerkezetté,

a vadméz napsütésben lomb és ág

miként vetül kavicsra, földre, őrá,

formája így és terjedelme úgy,

területéhez képest mennyiszer több?

és akkor lesz egy príma raszterem,

a többi zsákmányt belegöngyölöm majd,

hazalopom, s belőlük lesz a mű.

Egy nagy ponyvára kiterítem őket,

elbíbelődöm vélük napra nap,

addig pászintgatom, csoportosítom,

mi tartozik, hogyan, miért s mihez,

míg átdereng a napsütötte formán

az a kert itt, és verssé összeáll.

Vagyis, gondoltam, addig nyűvöm empát’,

míg új széltéhez ismét mélye nő.

De nem nőtt. Semmi sem nőtt. Kirakósdi,

kis kompilátum, tisztes plágium

hevert előttem, bármi olvasattá,

ezer másikká összerakható,

de mű-anyag csak, zizgő pálcamáglya,

nem kert, csak kérgek, rostok halmaza.

Még ha egészét, mindjét idelopnám,

ha minden színét is, csak színtelen

makett maradna, pontos és idétlen,

idő nem volna benne, telt idő,

a titka nem, a belső nap sütése,

a tér, a távlat, az a hetvenöt

(duplája épp saját időmnek) év nem,

mit ünnepelni alkalmamban áll,

e kertet el nem tanulhatni tőle,

a többjét még egy alkalomra sem.

(Az ember érik, s rájön, hogy hiába,

a telt anyag mögött a szerkezet

nem az övé, csupán a minta váza,

hát jobb, ha mindent szépen visszavisz,

s egy cédulát ír: „gazda, isten áldjon,

a több Te vagy, és több nem mondható.”)

Irokéz

Űrlap csupán,

nem távirat,

s ha kottalap

sem én, uram,

a tollazat

sürgönyve drót,

és ad notam

göcögteti

a távirót

egy fecskeraj,

s bár fogvacog,

hisz néha szúr

a fecskemész

és félrever,

nyers kotta még,

morzsárium,

nem én iram,

csak morse-jel,

ügybuzgalom,

hogy félrenyel,

a türkiz ég,

mint könnyü nyál

az indián

partedlijén,

elmúlt a nyár,

nem sírok én,

de irokéz,

a sok fecsér

szleng, nem suhan,

az őszi ég

már extra-lights,

s elmultifilt

promt negyven év,

mind kotta még,

csak drótozat

és némi toll,

nem én irom,

de távirat:

„kevees, uram,

duplaazhatol.”

Őszi Hedwigek

(spárgalé)

Hedwig napján a szélre, holdra

talán még volna is szavam,

ahogy a trágyát viszi-hordja,

s külön, kemény árnyéka van

az ágnak és a sárga lombnak,

sétálva Wiepersdorf felé,

hol nedves orral megszagolnak

a kastélyfák, és spárgalé

veri a híg tetők paláját,

a holdplatót, s e modoros

hangzatkát reggel úgy találják,

útban a traktormotorok,

hülyécske dandy hosszú sálját,

ráhágnak és megfulladok.

(ártány és szerelem)

Ahol a hibbant titkok égnek,

száj arról úgyse’ szólhatik,

minek hát nékem szebb igézet,

mint ha a sertés jóllakik?

Setét likán a rongyos égnek

nem látok, csak az ólakig,

mivégre akkor szenvelegnem,

mért nyúzna metrum, tiszta rím?

Sürgős és sáros fellegekben

körülvesznek a disznaim,

mondschein azt meg nem perzseli,

körmöm törött, szívem süket,

egy brandenburgi Berzsenyi,

vakargatom a szőrüket.

(holdas kisolló)

Nincs kedvem, s nincs rá semmi ok,

október tizenhét van, Hedwig,

talán kicsit megfulladok,

talán kibírom keddig.

Így jut az ember el a kedvig,

ázó tetők és papirok

fölött a tölgyek mancsa meddig

elér ma, s nincs kedv, nem nyirok

belőlük medwét, nincsen éles,

holdas kisollóm, nem birok

én ohne dich már lenni, édes,

naná az ősz hideg nyirok,

lám ennyi kell a szenvedéshez,

jódolg, papír, s hogy ráirok.

Egy hosszú kávé

Ma ősz van és vasárnap,

avarszag és dohányzom,

az asztalkán fajanszban

még gőzölög az égbolt,

egy öntöttvas fotelben

ülök a cifra balkon,

kavarva hosszu kávét,

míg végre lusta tükrén

eloszlik és bedrappul,

mint kondenzált ökörnyál,

a kedvem égi mása.

Pedig szép itt a Herbsttag,

ahogy körülkeríti,

mint birtokát a gazda,

a parkot és a kertet,

hogy majd planíroz, ásat,

és télre házat épít

e zöldből és vörösből,

ahonnan úgy hiányzol,

hisz csak neked, ha egyszer,

ha egyszer még, neked csak,

valami házat, allét,

napórát lusta tűvel,

hová a hosszu árnyék

magát befűzni boldog,

s szakadt zakóm zsebébe

a forró őszi holdat

bevarrja éjszakára.

Hal éji éneke

(nocturne Ch. M. oldalvizén)

„ szája árva, két morás,

ab ovo csönd és elvonás,

vízmélyi hosszú pá.

Ezzel kezdődik el a néma hal.

A két szeme pirrichius,

pici, sebes és kisfiús.

Pikkelyt pipál lejjebb a síkos boltú,

hengergő, fújtató kopoltyú,

és így tovább, a háta hát,

cipeli öt molosszusát,

s mert andalgó, mert éjszaka,

A est A-t mond. Mit mondana?

’Megállhatnék, dehát uszok,

proceleuzmatikusok

Röpítenek (hajót Ady),

sok színezüst futamodi,

Négy szám szerint.’?

A hal legyint,

s mert be kell fejeződnie,

a farkán is van két szeme,

mely farka ismét két morás

búcsúzkodás,

vízmélyi hosszú pá.”

(„ Szabó Lőrinc”)

–

– – –

–

sebes

andalgót

alamuszi

hengergőt

futamodi

ó-kat mond

de a szeme

nem mozdul

didereg a

varsában

sebes

puha

félholdnál

öleli az

árnyékát

tovasuta

lakkbőrönd

utazik a

szív mélyén

teli teli

ikrával

puha

picit

ússzunk hát

a fasuta

félmúltban

futamodi

gyepposztó

babakori

klottnadrág

göbölyödik

almuskán

picit

mama

szálkából

fakanala

megfúlunk

ki veszi ki

torkunkból

bereped a

sírástól

kenyeret a

héjáért

mama

suho

gásából

kirohad a

beltartam

kiveszik a

bordákból

mi az ami

konkávex

se leli a

formáját

suhog

mozi

alvadt vér

csupa luk a

gyöngyvászon

krimi van a

mellényén

megölik az

ikráért

lehetel-e

cápává

mozi

mora

jos halk hang

zavaros a

tengermély

mit iszik a

müllerné

futamodi

sebbenzint

hova fut a

torkán át

moraj

gumi

szájpadlás

de a szive

szárazjég

mi marad a

nyelvhúsból

ha a foga

rákcsapdák

ha az agya

kaucsukká

gumi

soha

nem lesz már

nyugalom ez

orchestben

szükületi

karmester

vezeti a

főpróbát

pikula a

trombussal

soha

stora

hallisztből

viszi haza

mátkáját

nyaka füle

véres csík

iszamos a

holdfénytől

püföli a

nászasztalt

s tora

stoba

noc turzás

kikerekül

éjévé

vizizene

szájzárból

ide-oda

bádogtű

botorog a

tó tükrén

s tova

lik a

hálóból

kifolyik a

bel cantó

de a szeme

rajtad van

de a szeme

szájállás

meregeti

csillagként

likacs

hova

tűnt el hát

ön aki ha

ó-kat mond

ez a fura

pontyordnung

kireped a

burkából

hova hova

morgenstern

hova

notesz^*

Az illatos teából száll a gőz

(szegény J. A. most hátulról előz).

Roszog, törik ha kaparom,

csak áll és fáj és nem csorog,

– – – – – – – – – – – – – – – –

aranyból (…) aranyröge lett

A púpozott kanál a mézre nézve

annyi, hogy megöregedett.

E március középi esten

nagyon öreg a testem.

Egyszer kilestem:

tehette volna (…)

s nem hagyott el engem.

Mostmár

Többé magam nem rombolom,

és mint amolyan haszonállat

– hisz enni-inni azon át kap – :

az ólajtót rámgombolom…

A nadrágomra nem kell szíj, s papucs-

cipőmre sem kell fürge pertli,

bent (…) ha ki kell menni.

Hisz nincs hova fuss.

Úgy élek itt e jó különszobába

(hány éve annak),

mint akit itt vett ki a bába,

és itt rakott hűlő, meleg hasára

szép, véres édesanyámnak.

Maguktól eltartanak itten!

szépen lakom…

Gondom, hogy jó legyek.

Körben a (…)- i hegyek,

s nincs (…) az ablakon.

Mint nyakkendőt tükörbe kéz,

(…) görbe és nehéz.

– – – – – – – köréje hurkolja korát

Kocsin hozzák a vacsorát

(kis) nénikék a sírokat,

– mint a moslék elsírogat.

S úgy hull alá, mint rácsai

közül a virslihúsba lőtt csacsi.

Tetűt mutattam nékik és rühöt.

Dühöngtem is. Mondták, megbölcsülök.

Ma még az elvtárs bárha trágár,

mégse erősebb a (…)!

Eredj, te rügy! Ribanc legyél, ne légy csecs!

Eredj virág! Szalonna légy, ne mécses!

Nem keres, mégis rámtalál

a (…) mi dúsan bőrözött.

Az oltalmazó, gondos őrizet

Hát mért remegsz, mint tejben a halál?

Fekszem, mint arcára borított éjjeliszekrény.

Jajj (ne) – – – – – naftalinozzatok engem

ha eljön néha A. Gyuri,

van kaviár,

ramazuri

kezet fog: dr. Rámpai

– – – – – – – – közöl

s – – – – – – – – kieszközöl.

Jó lenne néha taxival

A Sváb-hegyre, hol bambival

öblítném bamba délután

a nyálam és a szám.

Talán egy elvtársnő is jönne,

szabadnapján gallérja gyönge

parolijára hajtanám

[tíz ujjamat s a pizsamám

halkan szájába tömném]

a homlokom, és míg a szám

zsávoly-mellén le-föl karistol,

megoldozná övén a pisztolyt,

s úri kedvében beleölne

a forró főhadnagyi ölbe.

(…)

Íme hát végül újra Pista,

egy karbol-szagú kicsi kommunista

(…) nézem az öcsöm…

nem nézem, szőrös, ősz avar,

sem – – – – – végi mása,

köpet, tükör már nem zavar

(borotva surranása…)

keserű – – – mandula

Gyomromban mind a Chinoin,

ne nevess szegény kínain!

hajlong és ökrend (…)

hull ki a – – – – – – – –

(teli) Tüdővel vagyok itt, ugye?

S ez mindannyiunk ügye.

A nyúgalom.

Azt mondta dr. Rámpai,

nem fog velem ordítani.

Nekem jobban fájt az a csönd

– – – – – – – – – – – – – – – ami.

szegény Csöre

mint pöfögő zsuzsivonat

falucska állomásán,

széles farával betolat,

húzza a kásám.

(piros szemébe tűzve meztelen

– míg brosúrákat böngész (…) és makog –

ötujjú, sírós csillagom világol…)

E villakertben, hol kísértetem

a Zsdanov-allé szontyolt havasán,

elkél ma még a sapka és a sál,

míg nyúlt kabátban sétámat teszem.

Tapsi fülemmel takarom a szám,

s ha nő a fogam, magamhoz fenem,

de kurta farkam, édes istenem,

feléd csóválom népünk tavaszán.

Fölém s alám tar fáid marka nyúl,

fehér a törzsük, hogy ne rágja nyúl,

jaj, nagyon könnyű engedelmesen,

és nem kell többet villanyozni sem,

önnön (meszemmel?) engem óv az állam,

hogy kérgét el ne rágjam.

Ma lágytojás volt, mintha egyszer nyáron,

a nap s a hold remegne egy kanálon

a zöld hajnalban, azután lecsöppen,

(…) kenyérrel és ketchup-pal.

Szép ifjúság, ha távolról felötlesz,

csak úgy, mint kócos fuldokló a mélyből,

ki nem tudja még, hogy az oxigén öl,

s hogy jobb egy kályha, benne lomha széngáz,

és jobb ha békén lábat lógáz –

mikor az ember ül és ötvenöt lesz…

Mint a szamárnak, hogyha (…)

bőg és szürke bőre

(…)

nyilván Budán, hol lombok közt guggol,

s nincs gondja nőre

kinyújtja érdes, dallamos

– – – – – – – – – – – – – – –

a Sváb-hegyig a villamos…

Hány még, (…) árva J. A.?

– – – – mind a halál foaéja.

Nyikorgó kocsikán Csöre

be-betolja a vacsorát

– – – – – – – hogyha ennéd

és térdeire rácsurogna gyengéd

(…) de azért csőre…

(Mért gördül, kicsikém a szád?)

Esténként molyból és gyapjúból van a testem,

ágyékomban a vágy csak lappadt zsák, puha korpa,

épp rebbennek a molylepkék, ha kinyílik az ajtó,

s remegős tejbedarát hoz lópörkölttel az Asszony.

Megmondták, ilyen állatot, elvtársnő, sose lát már,

vérbirkát sose lát, hát van riadalma szegénynek,

odaóvakodik mellém, csécsiszalonna az arca,

lomha pucája kigyullad, cöcöget, hátha nem alszom

(pedig én alszom, mint holtak, télikabátok),

ekkor halkan, vérveresen bekotor pizsamámba,

s megmarkolja a húsom, mint etetéskor a korpát

markolta ki nemrég horpadt falujában az ólnál,

s bambán, jóhiszeműen pergeti ujjai közt, míg

felcsap a rongypuha árnyék, szétmálló szövedékem,

s mintha kicsiny gyerekének merne vasárnap, a kondér

legsürüjéből méri ki nékem ilyenkor a kosztot

– – – – – – – – – – – – – – –– – – – – – – – – – – –

de ha visszaölelném, – – – belelőne.

mint a folyam,

ne tanfolyam!

legyen olyan…

ne aktatáska!

bő – – – –

de sás, ne sáska!

A szelíd, szürke Pobjedából

az én – – – – – – – –

kihízott disznószeme bámul

– – – – – – – – nem ér el

Töpörtyűt esz töpörtyű (már) megértem

szépen… belülről

(…)

mióta itt vagyok, nem jönnek értem

Bár nem hagytam fel még a húsevéssel,

kanállal eszek, nem villával-késsel…

Mint vérmedve, kit rágnak a molyok,

a vénségemre megkomolyodok.

Odahagyom csupán, de nem vetem le,

nézzetek loncsos, régi szvetteremre,

szemem helyén a gomb vidáman ül még,

hát mi (…) menekülnék?

ó, kicsikéim, rövid életük…

majd moly leszek és elszállok velük

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

mintha cseresznyefahamuban repülnék

(kitéptem, elfogyott)

Rókatárgy alkonyatkor

„A róka az róka, az róka, az róka”

A rókatárgy, hogy menekülsz,

a luftod és a laufod,

zsombékra ülsz vagy lóra ülsz,

a rókatárgy az az, hogy

„egy rókatárgyban mennyi vér,

egy rókatárgyban meghalok,

mit ér a nyurga, könnyü prém,

mit ér a bordalok?”

A rókatárgy egy frakkzakó,

nehéz étrend a mellén,

a rókatárgy faggyas, fakó

felhők egy őszi kelmén.

A rókatárgy szivarhamu,

hanyag lukaktól ékes,

eléggé rongyolt állagu,

éppenhogy partiképes.

Egy rókatárgy mit is mutat,

mellényzsebében óra,

méri a szőlőpartokat,

és vér csorog le róla.

A rókatárgy az őszi nap,

idő és tér tudója,

a pontos, lomha alkonyat

órása és szabója.

A rókatárgy az őszi ég

lomposka lobbanása csak,

kopott reverje zsírral ég,

mikor a szőlő lángra kap.

A rókatárgy egy szélcsiszolt,

szélseprett sonkanadrág,

mint durrezüst, csizmára tolt

üleppel rogy le majd rád.

A rókatárgy alant repül,

kötésig csizmaszárba,

s ha éji vad vértóba gyűl,

vértóba lóg a szárnya.

A rókatárgy egy kürti nyál,

köhögve és zokogva

a csókos száj két oldalán

lecsorgó rézborotva.

A rókatárgy, hogy frakkot ölt,

és ritka már, ha nyelvet,

hogy fél, ahányszor újratölt,

sűrűn kér engedelmet.

A rókatárgy a mellkasán

kárpáló körme, karma,

a frakk alól kinő a mál,

akarja, nem akarja.

A rókatárgyban mennyi bor

és mennyi másnapos vörös,

a rókatárgy a férfikor,

s hogy éjszakára eltörök.

A rókatárgy, hogy elnehéz,

mikorra könnyü volna,

hiába némi elmeméz,

ha lomha, lomha, lomha.

A rókatárgy apró kacsók

csontroppanása muffban,

hogy már a lusta puskacső

elől is földre puffan.

A rókatárgy egy rókacsók

a föld meleg hasára,

a rókatárgy szőlőkacsok

szempillavakkanása.

A rókatárgy, hogy megvakul,

sarlóból sajttá már sose,

szembogara a ravaszul

kiképzett ujjhold hűvöse.

A rókatárgy egy villanás,

egy puskacsővel írt tükör,

a látványt rakja össze más,

a szél söpörje föl.

A rókatárgy a csönd, a must,

gerezna és vidéke,

bor és hamu, muslincafüst,

a lőpor könnyü béke.

A rókatárgy az alkonyat,

ha dolgavégez, lóra száll,

porban a gyöngy, piros fogak,

vércsík és rókaszáj.

Esti kréta

Angyalstop*

Ezüst terep

Szelíd tájban fél korsó hiány

Krétapálya

Ha épül ha omlik

Hogy megszűnt

Dal

Ezüst terep

Berendezik a ringet

Betlehemi kassza

Beszállás

Bukolika

Nóta

Tollhullatás

Ének az esőben

Himnusz Bell Máriához

Ujjaim kibogoznád

Ének az esőben

Amarcord

Vincent üzenete Theónak

Lehet mérték

Ésóés

Egyre tágul

Gyászvers-próba Nagy László halála napján

A nulla jeremiádja

Taormina

Üzenet

Mélyles

Angyalstop

A fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon teraszáról látni a tengert

Angyalstop

Hazajöttél, a szonettek meg strandra mentek

Piros vonallal

Hó, hírek, híreink

Szomorú, lassú ének

Félig foncsorozott

Sheila súlyos, tompa tárggyal

Nyár kiadó

Trubadúr-ének

Bonbonnière

Zene esővel, két cukorral

Rímként a nyár

Vagy egy teljes

Csuklógyakorlat*

Pacsirthák

Szivar gyúl

Három nyugta

(rozi)

(íván)

(liza)

Hars

Ollé

Csasztus

Sej

Strandard

Elrepullman

Hangszerfüzet

Célkeresztcsont

A szép teremtés

Dall

Krepdesin

Túrahangszer

Papírdal

Lamenthák

Földközel

Pannorám

Lamentha

Garnidallam

Doboz

Holnap indul a század csuklógyakorlatra

– írta Troppauer Hümér –

Tunisz

Na szép

Március

Törek

Répatűz

Köpülőgép

Tevecérna

Tandarab

Angyalstop^*

Csuklógyakorlat^*

Szódalovaglás^*

Szódalovaglás^*

Medwendel^*

notesz^*