A rejtőző rokon

Egy öregember ül a szokott helyemen, az asztalnál, a fotelben, a széken, az ő haja őszül a fejemen, az ő vérző térdétől sebhelyes a térdem. Minden, amit tesz, taszít és idegen tőlem; rondán eszik, állán vörösen csurog a lé, és döngve és nyikorogva, mint a legendás gólem, vánszorog egy haldoklókkal zsúfolt kórterem felé. Ez lett volna az ára a kései megvilágosodásnak? Versről és világról egyre többet sejtek. De a pünkösdi professzornak fügét mutat a másnap, s bombát robbantanak testünkben a terrorista sejtek. Megutáltam fiatalságom eszméletlenül pazarló verselését; mennyi szétpattanó szappanbuborék, hány nekifutás, hány pofára esés! De milyen igaz a mardosó éhség, és a szabadság milyen kevés! Legyél te a mesterem, titokban bennem rejtőző rokon, velőt rázóan szemtelen kamasz, vezess te, ahogy Vergilius vezette Dantét át a poklokon, míg vértől és parázstól vöröslött az este! Ne hagyd, hogy az öregség kiforgasson magamból, és békét kössön azzal, amivel eddig nem kötött, bár hallom, hogy a madárfütty mögül lélekharang szól, s láttam az ostrom alatt az utcán rohadó lódögöt.