Zsoltár

Szép vagy, én szerelmesem, szép, ahogy fekszel közös ágyunkon meztelenül, Csupa hegy-völgy vagy, csupa dombvidéki hajlat, pihe és bozót, És selyemszál lakik a te szádban, és a nyelveddel gombolyítod te azt a szálat az ágyékom körül, Mert nem utálatos teelőtted a testnek semmilyen öröme sem, Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon, És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy. És kígyók is laknak a te öledben, és gyűrűiktől erősen szorongattatom, Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban, Fele rész teremtés, fele rész pusztulás, De leginkább jól megrakott tűz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is megmelegedhet. Nézd csak, én szerelmesem, mit művel ez a szerelem mivelünk, reszketünk mind a ketten, Mintha a föld rengene alattunk, pedig csak az ágyrugó nyikorog. És fölajzod derekam íját, hogy az öledbe lője ki gőzölgő nyilát, Peng és bong a megfeszített ideg húrja, És tűzgolyó támad a testemben, és ki akar törni a napvilágra, És röpködnek öledben az ondósejtek, mint a madarak a szélben. Szép vagy én szerelmesem, szép a te izzadt tested, csatakos hajad és a sötét karikák a szemed körül, És hanyatt fordulsz, elalszol, álmodban alig hallhatóan horkolsz, És alszom én is, álomtalanul, mélyen, egyhuzamban reggelig.