Utolsó versek

Zsoltár

Szép vagy, én szerelmesem, szép, ahogy fekszel közös ágyunkon meztelenül,

Csupa hegy-völgy vagy, csupa dombvidéki hajlat, pihe és bozót,

És selyemszál lakik a te szádban, és a nyelveddel gombolyítod te azt a szálat az ágyékom körül,

Mert nem utálatos teelőtted a testnek semmilyen öröme sem,

Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon,

És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy.

És kígyók is laknak a te öledben, és gyűrűiktől erősen szorongattatom,

Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban,

Fele rész teremtés, fele rész pusztulás,

De leginkább jól megrakott tűz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is megmelegedhet.

Nézd csak, én szerelmesem, mit művel ez a szerelem mivelünk, reszketünk mind a ketten,

Mintha a föld rengene alattunk, pedig csak az ágyrugó nyikorog.

És fölajzod derekam íját, hogy az öledbe lője ki gőzölgő nyilát,

Peng és bong a megfeszített ideg húrja,

És tűzgolyó támad a testemben, és ki akar törni a napvilágra,

És röpködnek öledben az ondósejtek, mint a madarak a szélben.

Szép vagy én szerelmesem, szép a te izzadt tested, csatakos hajad és a sötét karikák a szemed körül,

És hanyatt fordulsz, elalszol, álmodban alig hallhatóan horkolsz,

És alszom én is, álomtalanul, mélyen, egyhuzamban reggelig.

A kapuboltozat alatt

Egy vastag kőfalba vájt kapuboltozat,

két tömör, keményfa kapuszárny bronzverettel, bronz kilincs;

a kapu lassan, nyikorogva nyílik

(az Alvilág bejárata?). Előtte,

a boltozat alatt egy kempingasztal áll,

rajta a rekvizitjeim. Tanult szakmám szerint

az élet képeit mutogatom. A képek egyikén

egy fiatal lány heverész a fűben,

szoknyája fölcsúszott a térde fölé,

könnyű trikója alatt mellének páros dombja

süllyed és emelkedik…

A kapu mögött gomolygó sötétből

egy hörgő-csukló pitbull ront nekem,

a torkomat akarja kitépni,

de ez ma a csodák napja, a költészeté,

a kép előtt a kitenyésztett szörnyeteg megtorpan,

lekushad és morogva meghunyászkodik.

A mutatványos meghajol: varázsolt, sikerült!

(A valóságban persze a pitbull győz véres pofával,

és körös-körül poros fagy és káprázó sötét…)

A múzsa csókja

A ritka kegyelmi pillanatban,

Amikor az alvó agyban egy retesz bekattan,

Vagy épp hogy kinyílik egy ajtó, s némi fény

Dereng föl az idegdúcok tövén,

Még nem fölismerés, csak ködszitáláshoz hasonló sejtelem,

De máris csalogat és csábít és játszik velem,

Még nem kerek mondat, még csak nem is értelmes szó,

Kimondható, leírható, fölfogható,

De él bennem egy indián nyomolvasó,

S követni kezdem a rejtélyes vad nyomát

Árkon, bokron, bozóton át,

Kockáztatva azt, hogy egy fatörzs mögül

Kilép egy medve és megöl,

Vagy az eget bámulva, ahol egy sas köröz fenn,

A nyakam szegem egy sáros gödörben;

És lidércnyomásba fordul az álom,

Mert megvan, itt van, és mégsem találom.

A fogam vacog, az ajkam remeg,

Hajnali fél ötkor fölébredek –

Egy verssor libeg a nyelvemen,

Amit ki tudja, ki sugallt nekem,

És amin ronthatok, javíthatok,

Amíg élek s meg nem halok.

Vejnemöjnen, Kosztolányi

Réz Pálnak

Idézlek, vén Vejnemöjnen,

S téged, daliás Kosztolányi,

Kik vakon feküsztök a földben,

Ébresztő, föl, aranyat csinálni!

Verset, mint élő korotokban,

Mikor dalotokban bűverő volt!

S a koporsódeszka roppan,

Kelnek a holtak, mint a kelő hold.

Vejnemöjnen vaskori sámán,

Dallal bűvöl a ragacsos sárba.

Kosztolányi ríme rámán,

Hímző fonala márgasárga.

Szólítalak, unokátok,

Akit sújt hatvanhat éve –

Betegség ül rajtam, átok,

Lakatlan partra kitéve.

Szép új világot rostált a rosta,

Sikerének méze nem ízlett,

Míg egymás sarkát taposta

Politika és ordas üzlet.

Jobban tetszett lenni naivnak,

Keveset kapni, többet adni,

Nem lépre menni, ha hívnak,

Elevenen megrohadni.

Kosztolányi, Vejnemöjnen,

Két vajákos a maga korában.

Hadd változtassam a könnyem

Gyémánttá a föld porában!

Minden jó percünk talált kincs,

Az élet egésze fénylik mindben –

Hadd szajkózzam, hogy halál nincs,

Míg legyűrjük a verseinkben!

Az özönvíz

Eláll a francos eső negyven nap után,

a bárka fönnakad az Araráton.

Kocsmapultnál veri a mellét Noé kapitány:

„Nekem a Mindenható régi jó barátom!

Ezért nevezett ki igazgatónak

ebbe az ázott, földi állatkertbe;

és szavát adta, hogy csak néhány hónap,

s az egész élővilág újra lesz teremtve.

Kivételt csak egy faj képez, a szauruszok,

ezek a föl-alá robogó, páncélos buszok,

nekik többé nem késik vagy siet az óra…

A Mindenhatóban szemlátomást alkotókedv buzog,

mit bánja, hogy a láp körül hány sárkányszörny szuszog –

Egy Teremtő nem állhat át az evolúcióra!”

A tigris bajusza

Ketten nem írunk verset hetek óta

A betegség meg én

Sötét jövőt ígérő bolygó-együttállás

A csillagjós egén

Szkanderezzünk mondom lássuk ki az erősebb

Megátkoztalak mondja a betegség

Lenyomhatsz akkor sem fogsz újra írni

Tévét bámulva gyilkolod az estét

Versünk ha vers egy tigris bajuszát cibálja

Másképp írni nem érdemes

Látom hogy a sár bugyborgó torka nyeli el az élőt

Képzeletem mégis az égre les

Mert eszelős remény éltet Halál hol a hatalmad

Ha holnap erre száll egy angyal

Elejt egy verssort, én meg fölkapom

S írom tovább bőven keringő vértől tiszta aggyal

A rejtőző rokon

Egy öregember ül a szokott helyemen,

az asztalnál, a fotelben, a széken,

az ő haja őszül a fejemen,

az ő vérző térdétől sebhelyes a térdem.

Minden, amit tesz, taszít és idegen tőlem;

rondán eszik, állán vörösen csurog a lé,

és döngve és nyikorogva, mint a legendás gólem,

vánszorog egy haldoklókkal zsúfolt kórterem felé.

Ez lett volna az ára a kései megvilágosodásnak?

Versről és világról egyre többet sejtek.

De a pünkösdi professzornak fügét mutat a másnap,

s bombát robbantanak testünkben a terrorista sejtek.

Megutáltam fiatalságom eszméletlenül pazarló verselését;

mennyi szétpattanó szappanbuborék, hány nekifutás, hány pofára esés!

De milyen igaz a mardosó éhség,

és a szabadság milyen kevés!

Legyél te a mesterem, titokban bennem rejtőző rokon,

velőt rázóan szemtelen kamasz, vezess te,

ahogy Vergilius vezette Dantét át a poklokon,

míg vértől és parázstól vöröslött az este!

Ne hagyd, hogy az öregség kiforgasson magamból,

és békét kössön azzal, amivel eddig nem kötött,

bár hallom, hogy a madárfütty mögül lélekharang szól,

s láttam az ostrom alatt az utcán rohadó lódögöt.