Az éjnek rémjáró szaka

– Tizenöt dal –

Most van az éjnek rémjáró szaka…(…)

Most hő vért meginnám.

Hamlet, dán királyfi

Shakespeare – Arany János

Dal a szélhámos reményről

Operált koponyámhoz mind közelebb robban a gránát,

Madarakként röpdösnek a leszakadt végtagok;

Így törlesztem az életem árát,

Azt, hogy még itt vagyok,

És ereimben keringhet a hő vér,

Bár előttem egy meredek gleccserfal áll –

Jeges lepedőjén szeretkezni hív a két fekete nővér,

Szívhalál és Agyhalál.

Dal az idő fölemelt ujjáról

Hova lett, mondd, a Balaton-parti nyár, a téboly?

Mi érte utol a tegnapi nagymenőt?

Miféle kukákba gyűrték a Playboy

Címlapján vadító, meztelen nőt?

Aszály jön ezután, örök aszály,

Mutatja az idő fölemelt ujja.

Amott kerekedik egy szél járta száj,

És gyertyánkat elfújja.

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet,

Ha beborít a világvégi este,

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát,

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Dal a fagyban lobogó lángról

A dolgok kezdetén sötétlő szén virága

A párzó sejtekből kihajtó szerelem.

Emberi, tehát vak és veszélyes a drága,

És a bolondját járatja velem,

Mert túlél minket, mint az idegek kémiáját az eszme,

Mely születőben oldott vegyszerként habzik az agyban.

Most kezdődik minden, nincs semmi veszve,

Lobog a cingár láng a világvégi fagyban.

Dal a kockázatról és a mellékhatásról

Egy cérnaszálon függ az életed.

Számold csak össze, hányféleképp, hányféle veszély

Mondhatja ki ránk a halálos ítéletet;

Túl sok ahhoz, hogy mindegyiktől félj.

Életben tart fiatalságunk maradék könnyelműsége,

E vizet árasztó és füvet sarjasztó erő.

Egy hazárd játékos beül az öreg kártyások körébe;

Tizennyolcra lapot kér – és ő a nyerő!

Dal a korszak jövőképéről

Szarrá ment megváltást prófétáló rögeszménk,

Hogy össze kell fognunk, s megjavul a világ,

És rossz történetünknek jó vége lehet még,

Ha eztán nem feszítjük meg Isten fiát –

Ember többé nem lesz embernek farkasa,

Mely prédáját bombákkal tépi szét.

Éjszaka jön, a holdnak nincs hasa,

Sötét van, vak, csillagtalan sötét.

Dal az egymást váltó nemzedékekről

Fölködlenek az egymást váltó nemzedékek,

De én maradok az, aki –

Nevelőim háborús évek,

Koponyám sebész bicskája faragta ki.

És nem lesz új világ, sem még egy esély, sem jobbik változat.

Az agyakban buján tenyészik a mérges eszme.

Reményünk semmi. Köznép, hóhér, áldozat

Fejest bucskázik a mésztől sistergő verembe.

Dal a megrendült eszményekről

Már nem tudok másfajta verset írni,

Csak olyat, melyben a halál kaszája cseng.

Az elszalasztott esélyt nincs mód visszasírni,

Bár rémült szívdobbanásomtól döng a csend,

Míg bénán bámulom, hogy egyenlőség, testvériség és szabadság,

Minden megrendült, amiben valaha hittem.

„Repülni tudsz!”, hitegetett a szikrázó magasság,

És most a föld nyüvei zabálnak föl itt lenn.

Dal a gyilkosokról

Gyilkosoktól nem védhet meg a szellem,

Páncélban él, aki rögeszméinek kábulatában él.

A legjobb érv sem hatásos fegyverek ellen,

Főképp, ha olyan markolja a fegyvert, aki fél.

Mindig támad vezérnek egy vérengző őrült.

És bárkiből lehet még „idegen elem”.

Nem okulunk. A torony helyén, ahol hajdan a géppisztolyos őr ült,

Régi dicsőségünkről hazudozik a történelem.

Dal a zöld levélről

Az emberférgek fürgén tekeregnek,

Harsog a zöld levél: néger, cigány, zsidó!

Túl bonyolult gondolat az a legényes keretnek,

Hogy puskagolyóikat megelőzve ér a helyszínre a szó.

A sikerorientált élősdi, ha magasra jut, megrohad a hatalomban,

Mindegy neki, mit használ föl, aljas ösztönt, konstruált pert.

Legvégső esetre egy multifunkcionális megoldást tart talonban:

A bunkósbotot, mellyel Káin agyoncsapta Ábelt.

Dal a heverőről és az óceánról

A heverő, hol napjaim nagy részét fekve töltöm,

Tengerjáró hajó és munkaasztal.

Verseim szédüléstől szédülésig imbolyogva költöm,

Szavakkal zárva fejsebem, mint sebtapasszal.

Lassúdik, ami korábban gyorsan kapcsolt, az agy –

A sugallatnak mintha ólomból volna a lába.

Lekottázom, hogy csontjaimban mit recseg a fagy,

És alámerülök a jeges óceánba.

Dal a keserű ízről

Gyerekkorom csontkeze keményen kifosztott;

A légópince lépcsőjén le és föl.

Ágyamhoz tálcán hozták a kórházi kosztot,

Keserű volt a szenvedéstől.

Keserű volt a víz is, amit ittam,

Keserű a bűnpártoló törvény.

Keserű, hogy minden rohad, ami itt van,

És vérhabos sarába fojt a közép-európai örvény.

Dal a test fáradtságáról

Hatvanöt év, majd hatvanhat,

A versem lassan megtelik halállal.

Anyagfáradás ellen nem hat

Sem buzgó ima, sem duhaj madárdal.

Jön a fűfrizurás tavasz, de nem nekem,

Hozzám kopasz jegével a tél köszön be,

És eltemetem énekem

Az üres szóközökbe.

Dal a teremtett világról

Hallod-e, te Öregember?

Ez volna a te teremtett világod?

Ez a sötét kozmosz, teli rejtelemmel,

Hol szupernovákkal gyújtasz világot?

A mítosz a két lábon járó majomember álma.

A légtérben nem szállnak angyalok.

Isten van vagy nincs. Küszködve, meg-megállva

Tartok a sír felé gyalog.

Dal a semmiről

Sötét Vak Kilátástalan Sötét Sötét

Vak Kilátástalan Nem látni semmit

Sötét Vak Kilátástalan Nem látni semmit

Vak Kilátástalan Sötét Sötét Sötét