Az éjnek rémjáró szaka

– Tizenöt dal –

Most van az éjnek rémjáró szaka…(…)

Most hő vért meginnám.

Hamlet, dán királyfi

Shakespeare – Arany János

Dal a szélhámos reményről

Operált koponyámhoz mind közelebb robban a gránát,

Madarakként röpdösnek a leszakadt végtagok;

Így törlesztem az életem árát,

Azt, hogy még itt vagyok,

És ereimben keringhet a hő vér,

Bár előttem egy meredek gleccserfal áll –

Jeges lepedőjén szeretkezni hív a két fekete nővér,

Szívhalál és Agyhalál.

Dal az idő fölemelt ujjáról

Hova lett, mondd, a Balaton-parti nyár, a téboly?

Mi érte utol a tegnapi nagymenőt?

Miféle kukákba gyűrték a Playboy

Címlapján vadító, meztelen nőt?

Aszály jön ezután, örök aszály,

Mutatja az idő fölemelt ujja.

Amott kerekedik egy szél járta száj,

És gyertyánkat elfújja.

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet,

Ha beborít a világvégi este,

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát,

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Dal a fagyban lobogó lángról

A dolgok kezdetén sötétlő szén virága

A párzó sejtekből kihajtó szerelem.

Emberi, tehát vak és veszélyes a drága,

És a bolondját járatja velem,

Mert túlél minket, mint az idegek kémiáját az eszme,

Mely születőben oldott vegyszerként habzik az agyban.

Most kezdődik minden, nincs semmi veszve,

Lobog a cingár láng a világvégi fagyban.

Dal a kockázatról és a mellékhatásról

Egy cérnaszálon függ az életed.

Számold csak össze, hányféleképp, hányféle veszély

Mondhatja ki ránk a halálos ítéletet;

Túl sok ahhoz, hogy mindegyiktől félj.

Életben tart fiatalságunk maradék könnyelműsége,

E vizet árasztó és füvet sarjasztó erő.

Egy hazárd játékos beül az öreg kártyások körébe;

Tizennyolcra lapot kér – és ő a nyerő!

Dal a korszak jövőképéről

Szarrá ment megváltást prófétáló rögeszménk,

Hogy össze kell fognunk, s megjavul a világ,

És rossz történetünknek jó vége lehet még,

Ha eztán nem feszítjük meg Isten fiát –

Ember többé nem lesz embernek farkasa,

Mely prédáját bombákkal tépi szét.

Éjszaka jön, a holdnak nincs hasa,

Sötét van, vak, csillagtalan sötét.

Dal az egymást váltó nemzedékekről

Fölködlenek az egymást váltó nemzedékek,

De én maradok az, aki –

Nevelőim háborús évek,

Koponyám sebész bicskája faragta ki.

És nem lesz új világ, sem még egy esély, sem jobbik változat.

Az agyakban buján tenyészik a mérges eszme.

Reményünk semmi. Köznép, hóhér, áldozat

Fejest bucskázik a mésztől sistergő verembe.

Dal a megrendült eszményekről

Már nem tudok másfajta verset írni,

Csak olyat, melyben a halál kaszája cseng.

Az elszalasztott esélyt nincs mód visszasírni,

Bár rémült szívdobbanásomtól döng a csend,

Míg bénán bámulom, hogy egyenlőség, testvériség és szabadság,

Minden megrendült, amiben valaha hittem.

„Repülni tudsz!”, hitegetett a szikrázó magasság,

És most a föld nyüvei zabálnak föl itt lenn.

Dal a gyilkosokról

Gyilkosoktól nem védhet meg a szellem,

Páncélban él, aki rögeszméinek kábulatában él.

A legjobb érv sem hatásos fegyverek ellen,

Főképp, ha olyan markolja a fegyvert, aki fél.

Mindig támad vezérnek egy vérengző őrült.

És bárkiből lehet még „idegen elem”.

Nem okulunk. A torony helyén, ahol hajdan a géppisztolyos őr ült,

Régi dicsőségünkről hazudozik a történelem.

Dal a zöld levélről

Az emberférgek fürgén tekeregnek,

Harsog a zöld levél: néger, cigány, zsidó!

Túl bonyolult gondolat az a legényes keretnek,

Hogy puskagolyóikat megelőzve ér a helyszínre a szó.

A sikerorientált élősdi, ha magasra jut, megrohad a hatalomban,

Mindegy neki, mit használ föl, aljas ösztönt, konstruált pert.

Legvégső esetre egy multifunkcionális megoldást tart talonban:

A bunkósbotot, mellyel Káin agyoncsapta Ábelt.

Dal a heverőről és az óceánról

A heverő, hol napjaim nagy részét fekve töltöm,

Tengerjáró hajó és munkaasztal.

Verseim szédüléstől szédülésig imbolyogva költöm,

Szavakkal zárva fejsebem, mint sebtapasszal.

Lassúdik, ami korábban gyorsan kapcsolt, az agy –

A sugallatnak mintha ólomból volna a lába.

Lekottázom, hogy csontjaimban mit recseg a fagy,

És alámerülök a jeges óceánba.

Dal a keserű ízről

Gyerekkorom csontkeze keményen kifosztott;

A légópince lépcsőjén le és föl.

Ágyamhoz tálcán hozták a kórházi kosztot,

Keserű volt a szenvedéstől.

Keserű volt a víz is, amit ittam,

Keserű a bűnpártoló törvény.

Keserű, hogy minden rohad, ami itt van,

És vérhabos sarába fojt a közép-európai örvény.

Dal a test fáradtságáról

Hatvanöt év, majd hatvanhat,

A versem lassan megtelik halállal.

Anyagfáradás ellen nem hat

Sem buzgó ima, sem duhaj madárdal.

Jön a fűfrizurás tavasz, de nem nekem,

Hozzám kopasz jegével a tél köszön be,

És eltemetem énekem

Az üres szóközökbe.

Dal a teremtett világról

Hallod-e, te Öregember?

Ez volna a te teremtett világod?

Ez a sötét kozmosz, teli rejtelemmel,

Hol szupernovákkal gyújtasz világot?

A mítosz a két lábon járó majomember álma.

A légtérben nem szállnak angyalok.

Isten van vagy nincs. Küszködve, meg-megállva

Tartok a sír felé gyalog.

Dal a semmiről

Sötét Vak Kilátástalan Sötét Sötét

Vak Kilátástalan Nem látni semmit

Sötét Vak Kilátástalan Nem látni semmit

Vak Kilátástalan Sötét Sötét Sötét

Utolsó versek

Zsoltár

Szép vagy, én szerelmesem, szép, ahogy fekszel közös ágyunkon meztelenül,

Csupa hegy-völgy vagy, csupa dombvidéki hajlat, pihe és bozót,

És selyemszál lakik a te szádban, és a nyelveddel gombolyítod te azt a szálat az ágyékom körül,

Mert nem utálatos teelőtted a testnek semmilyen öröme sem,

Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon,

És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy.

És kígyók is laknak a te öledben, és gyűrűiktől erősen szorongattatom,

Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban,

Fele rész teremtés, fele rész pusztulás,

De leginkább jól megrakott tűz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is megmelegedhet.

Nézd csak, én szerelmesem, mit művel ez a szerelem mivelünk, reszketünk mind a ketten,

Mintha a föld rengene alattunk, pedig csak az ágyrugó nyikorog.

És fölajzod derekam íját, hogy az öledbe lője ki gőzölgő nyilát,

Peng és bong a megfeszített ideg húrja,

És tűzgolyó támad a testemben, és ki akar törni a napvilágra,

És röpködnek öledben az ondósejtek, mint a madarak a szélben.

Szép vagy én szerelmesem, szép a te izzadt tested, csatakos hajad és a sötét karikák a szemed körül,

És hanyatt fordulsz, elalszol, álmodban alig hallhatóan horkolsz,

És alszom én is, álomtalanul, mélyen, egyhuzamban reggelig.

A kapuboltozat alatt

Egy vastag kőfalba vájt kapuboltozat,

két tömör, keményfa kapuszárny bronzverettel, bronz kilincs;

a kapu lassan, nyikorogva nyílik

(az Alvilág bejárata?). Előtte,

a boltozat alatt egy kempingasztal áll,

rajta a rekvizitjeim. Tanult szakmám szerint

az élet képeit mutogatom. A képek egyikén

egy fiatal lány heverész a fűben,

szoknyája fölcsúszott a térde fölé,

könnyű trikója alatt mellének páros dombja

süllyed és emelkedik…

A kapu mögött gomolygó sötétből

egy hörgő-csukló pitbull ront nekem,

a torkomat akarja kitépni,

de ez ma a csodák napja, a költészeté,

a kép előtt a kitenyésztett szörnyeteg megtorpan,

lekushad és morogva meghunyászkodik.

A mutatványos meghajol: varázsolt, sikerült!

(A valóságban persze a pitbull győz véres pofával,

és körös-körül poros fagy és káprázó sötét…)

A múzsa csókja

A ritka kegyelmi pillanatban,

Amikor az alvó agyban egy retesz bekattan,

Vagy épp hogy kinyílik egy ajtó, s némi fény

Dereng föl az idegdúcok tövén,

Még nem fölismerés, csak ködszitáláshoz hasonló sejtelem,

De máris csalogat és csábít és játszik velem,

Még nem kerek mondat, még csak nem is értelmes szó,

Kimondható, leírható, fölfogható,

De él bennem egy indián nyomolvasó,

S követni kezdem a rejtélyes vad nyomát

Árkon, bokron, bozóton át,

Kockáztatva azt, hogy egy fatörzs mögül

Kilép egy medve és megöl,

Vagy az eget bámulva, ahol egy sas köröz fenn,

A nyakam szegem egy sáros gödörben;

És lidércnyomásba fordul az álom,

Mert megvan, itt van, és mégsem találom.

A fogam vacog, az ajkam remeg,

Hajnali fél ötkor fölébredek –

Egy verssor libeg a nyelvemen,

Amit ki tudja, ki sugallt nekem,

És amin ronthatok, javíthatok,

Amíg élek s meg nem halok.

Vejnemöjnen, Kosztolányi

Réz Pálnak

Idézlek, vén Vejnemöjnen,

S téged, daliás Kosztolányi,

Kik vakon feküsztök a földben,

Ébresztő, föl, aranyat csinálni!

Verset, mint élő korotokban,

Mikor dalotokban bűverő volt!

S a koporsódeszka roppan,

Kelnek a holtak, mint a kelő hold.

Vejnemöjnen vaskori sámán,

Dallal bűvöl a ragacsos sárba.

Kosztolányi ríme rámán,

Hímző fonala márgasárga.

Szólítalak, unokátok,

Akit sújt hatvanhat éve –

Betegség ül rajtam, átok,

Lakatlan partra kitéve.

Szép új világot rostált a rosta,

Sikerének méze nem ízlett,

Míg egymás sarkát taposta

Politika és ordas üzlet.

Jobban tetszett lenni naivnak,

Keveset kapni, többet adni,

Nem lépre menni, ha hívnak,

Elevenen megrohadni.

Kosztolányi, Vejnemöjnen,

Két vajákos a maga korában.

Hadd változtassam a könnyem

Gyémánttá a föld porában!

Minden jó percünk talált kincs,

Az élet egésze fénylik mindben –

Hadd szajkózzam, hogy halál nincs,

Míg legyűrjük a verseinkben!

Az özönvíz

Eláll a francos eső negyven nap után,

a bárka fönnakad az Araráton.

Kocsmapultnál veri a mellét Noé kapitány:

„Nekem a Mindenható régi jó barátom!

Ezért nevezett ki igazgatónak

ebbe az ázott, földi állatkertbe;

és szavát adta, hogy csak néhány hónap,

s az egész élővilág újra lesz teremtve.

Kivételt csak egy faj képez, a szauruszok,

ezek a föl-alá robogó, páncélos buszok,

nekik többé nem késik vagy siet az óra…

A Mindenhatóban szemlátomást alkotókedv buzog,

mit bánja, hogy a láp körül hány sárkányszörny szuszog –

Egy Teremtő nem állhat át az evolúcióra!”

A tigris bajusza

Ketten nem írunk verset hetek óta

A betegség meg én

Sötét jövőt ígérő bolygó-együttállás

A csillagjós egén

Szkanderezzünk mondom lássuk ki az erősebb

Megátkoztalak mondja a betegség

Lenyomhatsz akkor sem fogsz újra írni

Tévét bámulva gyilkolod az estét

Versünk ha vers egy tigris bajuszát cibálja

Másképp írni nem érdemes

Látom hogy a sár bugyborgó torka nyeli el az élőt

Képzeletem mégis az égre les

Mert eszelős remény éltet Halál hol a hatalmad

Ha holnap erre száll egy angyal

Elejt egy verssort, én meg fölkapom

S írom tovább bőven keringő vértől tiszta aggyal

A rejtőző rokon

Egy öregember ül a szokott helyemen,

az asztalnál, a fotelben, a széken,

az ő haja őszül a fejemen,

az ő vérző térdétől sebhelyes a térdem.

Minden, amit tesz, taszít és idegen tőlem;

rondán eszik, állán vörösen csurog a lé,

és döngve és nyikorogva, mint a legendás gólem,

vánszorog egy haldoklókkal zsúfolt kórterem felé.

Ez lett volna az ára a kései megvilágosodásnak?

Versről és világról egyre többet sejtek.

De a pünkösdi professzornak fügét mutat a másnap,

s bombát robbantanak testünkben a terrorista sejtek.

Megutáltam fiatalságom eszméletlenül pazarló verselését;

mennyi szétpattanó szappanbuborék, hány nekifutás, hány pofára esés!

De milyen igaz a mardosó éhség,

és a szabadság milyen kevés!

Legyél te a mesterem, titokban bennem rejtőző rokon,

velőt rázóan szemtelen kamasz, vezess te,

ahogy Vergilius vezette Dantét át a poklokon,

míg vértől és parázstól vöröslött az este!

Ne hagyd, hogy az öregség kiforgasson magamból,

és békét kössön azzal, amivel eddig nem kötött,

bár hallom, hogy a madárfütty mögül lélekharang szól,

s láttam az ostrom alatt az utcán rohadó lódögöt.