A New York-i Világkereskedelmi Központ két lerombolt tornyára

Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova,   Nem tudod, honnan, nem tudod, hova. Kilőtt nyilak az égen, három fekete gép, Viszik a korszak kérdésére a téboly feleletét. Fekete füst dől a betonból, a kerozin sárgán lángol. Romhalmaz lesz Bábelből és Babilóniából. Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova,   Nem tudod, honnan, nem tudod, hova. Ez a nap a gyilkolásé, a tömeges halálhíré. A föld lakóit rettentő hang szólítja, a Dies Irae, Ez a nap a halottaké, ez a harag napja, Amikor a gyászoló is a fogát csikorgatja. Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova,   Nem tudod, honnan, nem tudod, hova. Fölrobban az üvegablak, az acéloszlop megdől. Öngyilkosok ugranak ki az emeletekről. A képzelet sem bírja erővel, nem tudja, hogy hol van. Alsó-Manhattanben, az izzó pokolban. Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova,   Nem tudod, honnan, nem tudod, hova. Ha a pokolban is, menti a menthetőt. Vízsugárral hűti a lángoló tetőt. Bárkájában tigrist: parazsat őrzött Noé. Emlékmű a város, egy halott tűzoltóé. Fut az idő, mint a Duna, partjai közt tova,   Nem tudod, honnan, nem tudod, hova.