Gondolatok egy személyi számítógép szövegszerkesztő programjának memóriájába elmentve

Hová lépsz most, gondold meg, Időutazó, a tizenkilencedik század hírhedett balekjai közé, a honfikörbe, ahol a hímsoviniszta macho férfiak tiszte a rendrakás a világ dolgai közt, miközben a fennkölt eszmék úgy szállonganak fürtös fejük körül akár a pipafüst… De röhöghetünk-e elődeink romantikus túlzásain? A stílusukon példának okáért? „A csillagászat egy vak koldusasszony condráin méri a világokat?” – Naná – vigyorgunk –, nem csak koldusasszony, hanem még vak is! – A költészet mindig is nagyon értett ehhez: látomást lobbantani ésszerű alku helyett. Hanem egy őrült világban mi az, hogy ésszerű? És másfél évszázaddal több csalódás bölcsebbé tesz-e? Előre megy-e a világ vagy hátra? Vagy épp egyhelyben áll? Vagy egy adott pont körül kering? Vagy hullámként mozog? Egy-két emberöltő, és láthattunk kipukkadni két utópiát is… Két világháború, százmillió halott. Az emberfaj sárkányfog vetemény. A termőtalajt ezután előírás szerint bőven trágyázzuk tudományos kreativitással, s kihajt a történelem szerencsevirága; lottón húzzák ki, pusztít-e, teremt-e? Minden kor megtermi a maga szörnyeit: Hitlert, Caligulát, embernyúzó asszír királyokat (ez nem költői kép: szép asszír szokás volt elevenen megnyúzni a hadifoglyokat) – a rossz mindig logikusan következik a világszerkezetből, a jó viszont mindig szabálytalan, kavics a fogaskerekek közt, géphiba… Szavakban, költészetben, szappanbuborékban reménytelenül reménykedőknek, mi dolgunk egy legújabb extrákkal szerelt és minden eddiginél tökéletesebb világban, hol hallani már a gének énekét? Kimondani, amit elődeink, a balgák és balekok már annyiszor kimondtak, a hagyományos, közép-európai „mégis”-t? Világnagy éjszaka. A rádióban Ekhnáton himnusza szól: fordítsd felénk fénylő orcádat, Napvilág!