A fele sem tréfa(Hiánycikkek) Emlékszünk, ugye, a rendszerváltás első, mámoros szakaszában egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy életünkből eltűntek a viccek. Született is fényes elmélet arról, hogy a szabadság és a működő demokrácia nem táptalaja a defetista viccelődésnek, a defetista viccelődést a szabadság hiánya és a demokrácia működési zavarai táplálják. Világos, mint a nap. Jelentem, életünkben újra megjelentek a defetista viccek. Hallom, hogy az M–nullás körgyűrű megépült szakaszát, ezt a nagyszerű építményt, melyen leálló- és elválasztó sáv híján úgy teremnek a közlekedési halálesetek, mint barackfán a lédús kajszibarack, a nép egyszerű fia M–hullásnak hívja. A következtetés levonását a társadalom tudós kutatóira bízom. Az arculatkozmetikusok ugyanis nem érnek rá ezzel foglalkozni. Készítik az új sminket.
*
(Fortinbras királysága) Lengyel Lászlóról azt tudja a Ki kicsoda, hogy közgazdász, a Pénzügykutató elnök-vezérigazgatója. Egy elnök-vezérigazgatót úgy képzel el az ember, hogy egy Audi 6-osból száll ki, szivarozik (holland szivarok) vagy pipázik (ír pipadohány), márkás öltönyben feszít, és mindent összevéve megjelenése erőt és tekintélyt sugároz, akár Franz Kafka papájára, akár sportos yuppie-ra veszi a figurát. Lengyel László ezzel szemben egy szélfútta, egyszálbélű értelmiségi, aki leginkább a Vackorra, a loncsos, lompos és bozontos kölyökmackóra emlékeztet, nyakkendője nyilvánvalóan alibi, ahogy kutatói státusza is; e rekvizitumok csak arra szolgálnak, hogy politológusnak álcázzák a tévé aktuális kerek asztalának lovagjai között megjelent szépírót. Azaz várjunk csak! Szépíró-e Lengyel László? Nyilvánvalóan nem az, noha szépen ír, nem akármilyen stílusérzékkel. De az, amit ír, nem szépirodalom, hanem lényege szerint politikai esszé. Akkor viszont, vetjük rögtön magunk ellenébe, mit keresnek írásaiban a szépirodalomból kölcsönzött elemek? Mi az, amit Lengyel László művel? Regényes közgazdaságtan, dramatikus pénzügykutatás? Az bizony, mondhatja erre az, aki szerint a tisztes tudomány számsorokat pároztat, hogy táblázatokat tenyészthessen ki belőlük. Lengyel László a fafejű szakbarbár szemében egy széplélek, akinek megártottak az olvasmányai. Én ezt nem gondolom róla, azt viszont igen, hogy a szépirodalomból kölcsönzött megjelenítéssel hátteret kíván teremteni politológiai elemzései mögé, megéreztetve az egyes életpályákban megnyilvánuló sorsszerűséget is. Módszere mindazonáltal életveszélyes. Új könyvében, melyet még kéziratban olvastam, Fortinbras királyságáról ír, a forrás Shakespeare. Csakhogy Shakespeare nem olyan szerző, akit minden további nélkül kikölcsönözhetünk magunknak a világirodalomból, hogy művét fűszerül használjuk a saját receptünk szerint készülő mártás ízesítéséhez. Lengyel László egy sor költőt idéz könyvében, akik mind Shakespeare-től kölcsönözték Fortinbras figuráját, de a hablelkű költők egytől egyig mind kőkemény profik, nagy óvatosan csak egy csipetnyit vesznek a mester fűszeréből, egy gesztust, egy árnyalatot, tudva azt, hogy a mester őrleménye túl erős, ha többet csippentünk belőle, elnyom minden más ízt. Lengyel László érzékeny olvasó, de gyanútlan szerző, részletesen kidolgozza képzeletbeli Dániáját, királyi udvarral, apátsággal, pápai követtel, minek következtében minden shakespeare-i elem azt süvölti: ez nem a Gazda, ez nem Ő. Lengyel László alakjait drámai értelemben kettős rácsrendszer teszi mozgásképtelenné, egyrészt illeszkedniük kell modelljükhöz, másrészt Shakespeare-i alakmásukhoz; egy olyan szereplőnek, aki egyszerre Kádár János és János király, nincs igazi sorsa, bukása nem rendít meg, csak a porond porzik. Mondja is könyve előszavában Lengyel László, hogy ez nem dráma, hanem dialógus, ettől azonban kezdeti hiányérzetünk nem csökken, a könyv elején Shakespeare túl harsányan van jelen – azzal, hogy ő nem ő. Tart mindez addig, míg bele nem futunk az első Montaigne- vagy Dante-idézetbe, ami a továbbiakra nézve lehetetlenné teszi, hogy Lengyel László Shakespeare-imitációját az Erzsébet-kori angol dráma ihlette szövegnek olvassuk. Azt a képtelenséget, hogy a képzeletbeli Globe Színház színpadán a globalizáció esélyeiről essék szó, a könyvben fölhalmozott műveltséganyag a végtelenségig fokozza; képzeljünk el egy színpadi csatajelenetet, melyben a seregét vezérlő drámai hős idézeteket von elő tokjukból ahelyett, hogy kardot rántana. Lengyel László nem regényt, nem drámát, esszét ír; az esszé szövege a legvégletesebben ellentétes stíluselemeket is képes magába fogadni, ha a szerző a különféle elemeket arányérzékkel adagolja, és mondtuk már korábban, hogy Lengyel Lászlónak nem akármilyen íráskészsége van. A mai magyar politikai színtér szereplőit nem egy kósza ötlet nyomán öltözteti a Shakespeare-hősök öltözékébe, nem pusztán azért, hogy megmutassa, mennyire lötyög rajtuk a nagyszerűség jelmeze, távolabbi célja van a színielőadásával. Egy magaslati pont, illetve annak sugalmazása, hogy létezik egy ilyen pont, mert léteznie kell – és ez az, amit hírvivője útján Shakespeare a szaktudománynak üzen –, léteznie egy olyan kilátópontnak, ahonnét nézve a politika nem az a mindennapjaikból ismerős, a szó szoros értelmében bicskanyitogató ki-veri-át-a-másikat társasjáték, melyet a szemünk láttára játszanak a parlamenti demokrácia díszletei között a magukat pragmatikusnak mondó politikusok, hanem valamiféle nemzedékek során fölhalmozott, közhasznú tudás, melynek több köze van a bölcsességhez és az erkölcshöz, mint a hazudozáshoz és a képmutatáshoz, mert igazi tárgya jelen és jövő bogozni való gubanca, a rendre bekövetkező katasztrófákat rendre túlélni képes ember, nagy szóval az emberiség. A könyvet a gondolkodó olvasó figyelmébe ajánlom.
*
(Egy vérbeli liberális konzervatív hölgy) Az anyanyelvünk. Ujjaival szórakozottan babrál egy-egy újonnan divatba jött szlengszó boglyas hajában, majd beküldi a szurtos kis vadócot a fürdőszobába fogat mosni. Példamutatóan türelmes természet. Rezzenéstelen arccal tűri még azt is, ha a fenti tevékenységét folyamatos szájhigiéniára való szoktatásnak nevezik. Máskor viszont meghökkentően keményfejű. Magyarul példának okáért beszélhetünk akasztófahumorról, de nem villamosszék-humorról, még kevésbé halálosinjekció-humorról, golyó általi humorról meg végképp nem. Rejtély, hogy miért részesíti előnyben az egyik kivégzési módot a másikkal szemben. A múltja is tele rejtélyekkel, vegyük csak az ikes igeragozást! Bizonyos nyelvtudományi vélekedések szerint a Fővárosi Önkormányzat elnevezési bizottsága az érdemdús hölgy tiszteletére adta az ismert süteménynek a Női szeszély nevet. Más vélekedés szerint viszont ez hülyeség, a nyelv egyszerűen csak él, és mint ilyen furfangosabb a legfurmányosabban szerkesztett szabálykönyvnél is, hogy a szakácskönyvekről most ne is szóljunk! A legokosabb, amit tehetünk, hogy fölkérjük táncolni.
*
(A hadd-lám-uramisten-mire-megyünk-ketten effektus, avagy példa a fekete humorra)
Két kis táncdal
2000 |