Posztmodern

(Hogy fedezték föl a relativitás elméletét?) Ül Albert Einstein a vécén, és nagyokat nyög:

– Eee… eee…

Egyszer csak a homlokára csap.

– Mivel is egyenlő ez? Hát persze, hogy az mc²-tel. Hogy ez eddig nem jutott eszembe!

Amihez a magunk részéről csak annyit fűzünk hozzá: bizony, a nagy dolgok néha különös körülmények közt születnek.

 

*

 

(A posztmodern föltalálása) Szakasztott ugyanígy történt a posztmodern irodalom elméletével is. Azzal a különbséggel, hogy most nem egy ember ült a vécén, hanem egy egész egyetemi tanszék, mert aznap túrós süteményt adtak ebédre a menzán, és állott volt a túró.

 

*

 

(Legyünk-e következésképp konzervatív őstulkok?) Legyünk egy fenét! Csak arra bujtogatom az emberiséget, hogy használja az eszét, mondjuk egy kis történeti áttekintésre. Az elmúlt száz-százötven évben a filozófia legalább kétszer megpróbálta maga alá gyűrni a művészetet, előbb egy a társadalom bajaira gyógyírt ígérő utópia, utóbb egy esztétikai fogantatású fundamentalizmus jegyében. Mind a két kísérlet megteremtette a maga nyelvezetét, egy-egy sajátos, tudományosnak tetsző madárnyelvet, melyet helyesen csiripelve egyre kevésbé tűnt föl fontosnak az, hogy az elemzés tárgya művészileg mennyire mondható sikerültnek, viszont annál fontosabbnak látszott az, hogy a szóban forgó mű mennyire illeszthető az új elméletek új fogalmai által kirajzolt irányvonalhoz. Emlékezhetünk az első kísérlet idejéből egy kalap szart sem érő, remekműnek mondott alkotásokra, melyeket haladó voltuk avatott követendő példává a szocialista realizmus korszakában. Akkoriban vágyakozva gondoltunk egy olyan világra, melyben az irodalom még egyszer ebben az életben csak irodalom lehet. Hála a sorsnak, ránk köszöntött a szabadság korszaka. Sajnálatos módon nem az irodalom szabadságáé – mindent nem lehet egyszerre –, hanem az irodalomtudományé. Persze meg lehet érteni őt is. Nagyon elunta már azt, hogy szobalány legyen Filozófia nagyságos asszony házában, főszerepre vágyott, most megkapta. Se szeri, se száma a korszerű műszavaknak, melyek kijelölik a korszerű művész által követendő magatartást. Egy szobalányból lett úrinő szalonjában minden a jó modor. Nem szarunk személyesen a levesestálba, csak fikcionálisan, mintegy személytelenül. Ha meglátunk egy egyes szám első személyt, ahogy éppen életrajzilag letolja a nadrágját, nem mulasztunk el hangosan pfújolni, ezzel híva föl az illetékes széptani szervek figyelmét az elvetemült bűnözőre, aki rossz példájával fiatal írók egész sorát készül megrontani. És így tovább, és így tovább. Mélyen ironikus az, hogy végső soron az irodalom szabadságvágya hozta létre azt a merev szabályrendszert, mellyel a korszerűnek vélt elmélet éppen a léhának ítélt irodalmat kényszerítené törvényileg jó magaviseletre. Még mélyebben ironikus, már-már tragikomikus az, hogy a posztmodern lényege szerint nem azonos azzal a merev viselkedési kódexszel, melyet fundamentalistái formáltak belőle. Posztmodernnek azt a korszakot nevezhetjük, amikor végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy nincs, mert nem lehet egyetlen korstílus, mert nincs egységes koreszme sem, csak eszmék és stílusok vannak, méghozzá túlzott bőséggel, mintha ezeket is az új századforduló idején emelt bevásárlóközpontok kínálatából szerezhetnénk be készleteink feltöltése céljából eszközölt látogatásaink során. A posztmodern tehát épphogy a minden eddiginél nagyobb művészi szabadság, következésképp a minden eddiginél fokozottabb művészi felelősség korszaka kell, hogy legyen, amikor a művészi teljesítményt csak a végeredmény felől nézve ésszerű minősítenünk. Azaz a művészit, I am sorry, a saját mértékével kell mérnünk. A művészit mint olyat pedig lássuk gyermekét világra hozó maori nőnek, aki nem törődik azzal, hogy hány fokos szöget zár be szülőcsatornája az Egyenlítővel, csak az érdekli, hogy újszülött csecsemője lélegzik-e, ami persze egészen sajátos esete a nyelvfilozófiai és recepcióesztétikai rövidlátásnak, de hát mit tegyünk, a művészféle ember (és a maori szülő nő, mondhatnánk merész általánosítással, az emberiség) már csak ilyen. Sőt, még ilyenebb, az arcátlan író még azt a szemtelenséget is megengedi magának, hogy a posztmodern gyűjtőnév alá sorolható elméleti fejleményeket külön-külön és együtt is érdekfeszítőnek és hasznosnak találja, már amennyiben nevezett fejleményeket nem akarják a fejét betűvetésre szánó fiatalúr mellé francia vagy, ami még nyűgösebb, német nevelőnőnek szegődtetni. Ha tehát a posztmodern azt jelenti, amit a modernizmus keményen irányzatos korszaka után jelentenie célszerű, a választható stílusok és eszközök, valamint a fölidézhető korok és szerzők gazdag sokféleségét, melyre a mi irodalmunkban Weöres Sándor időtlennek látszó, valójában jövőnk jobbik lehetőségét megelőlegező életműve a kínálkozó példa.

 

*

 

(Naplegenda) Nem vagyok sem koreográfus, sem folklorista. Közönséges színházlátogató vagyok, aki azt azért meg tudja ítélni, hogy milyen a tomboló siker. Győrött tomboló sikere volt a Magyar Állami Népi Együttes produkciójának, a Naplegenda címmel a győri színház vendégségében rendezett – Jancsó Miklós műfaji meghatározását veszem kölcsön – tánckoncertnek. Nem véletlenül aggályoskodom már a műfaj megnevezésével is. Azt, amit Győrött láttunk, nevezhetnénk táncköltemények laza füzérének, a mozdulatvilág népi eredetére utalva táncballadának vagy manapság divatos szakszóval egyszerűen táncszínháznak, mindegyiknek több-kevesebb joggal, de egyik elnevezéssel sem jutnánk közelebb a dolog lényegéhez. A dolog lényege ugyanis a fiatalság teremtő szemtelensége. Egy olyan nagy létszámú, hivatásos néptánccsoport, mint amilyen a Magyar Állami Népi Együttes is, hasonlóképpen a világszerte hasonló céllal létrehozott hasonló méretű társulásokhoz, élő ellentmondásként működik. Eleven állapotában kéne bemutatnia valamit, ami a dolgok természetéből fakadóan már csak emléke az eleven állapotnak – lakott állapotában egy skanzent, mozgásában egy múzeumot. Féltettem is a múzeumigazgatói szerepkörtől Sebőt, a hajdani garabonciást. Ahogy ezen a győri estén kiderült, oktalanul. Vannak, akik nem növik ki fiatalságukat. Sebő szerencsénkre közéjük tartozik; gyérülő hajjal, fölfelé kúszó homlokkal is ugyanaz a nyílt eszű építészhallgató maradt, aki annak idején bemerészkedett a népzene nevű őserdőbe. Merészsége nem abban áll, hogy egy történet fonalára fűzi föl a táncokat, megtette ezt más is, talán hatásosabban is, mint ő és az este koreográfusa. Az a merészség, ahogy az egész problémakörhöz közelít. A hitelesen népi táncanyagra rászabadít egy robbanékony tehetségű zeneszerzőt, a bolgár Nikola Parovot, aki azzal varázsolja élővé a múzeumi mozdulatvilágot, hogy használja, hogy elevennek tekinti, mozgásban lévőnek, miközben ő maga és zenéje is mozog, lecsusszan a Balkánra, átugrik Törökországba, sőt egy nagy iramodással még Indiába is. A zeneszerző elektronikus hangerősítést használ, zúg a fejünk a hangerőtől, azaz a színház nézőterén ülve diszkóban járunk, de olyanban, ahol hiteles népzenét játszanak, horribile dictu, szaxofonon és gitáron is. Bármilyen erős egyéniség is Nikola Parov, akármilyen is a hangszerelése, nem elég erős és szokatlan ahhoz, hogy a dolog lényegét megváltoztassa. Nem lakodalmas rockot hallunk tehát, hanem jazzrockkal szembesített népzenét. Azaz minőséget minőséggel, napjaink fiatalságának hangzásigényét az évszázadokéval szembesítve. És a tánc a zene érintésétől megelevenedik, múzeumi anyagból élő táncmulatsággá változik egy színház színpadán. A tánc a maga lépéseinek szigorú rendjével nem tud egy történetet töviről hegyire elmesélni. De ki tudja fejezni a minden történetet mozgató, nagy érzelmeket, a világban való létezés örömét és fájdalmát, az emberi testet használva eszközének. Sebő együttesének színpadán egy ősi történet elevenedik meg: fölkel a nap, világosságot és reményt árasztva, hasonlóképpen ahhoz, ahogy Sztravinszkij Tűzmadarának zárótételében kel föl a nap diadalmasan, amivel nem azt akarjuk mondani, hogy Nikola Parov az új Sztravinszkij, de azt igen, hogy az ő zenéje és a Magyar Állami Népi Együttes fiatal táncosai együtt elementáris hatást keltenek. A közönség, miután vastapssal jutalmazta a tánceste minden számát, a végén állva tapsol, mint egy ötvenes évekbeli pártkongresszus, épp csak annyi a különbség, hogy ez mégsem egy pártkongresszus, hanem a győri színház közönsége a kétezredik év nyarának egyik forró hangulatú színházi estéjén. Sokáig cseng még a fülemben (nem csak az erősítés hangereje miatt; rövid idő után hozzászokunk a dobhártya hasogatáshoz) az este folyamán hallott egyik népdal két sora:

 

Süss reám, nap világoson, ne mindig csak homályoson…

 

Egy ilyen fölszólításra mi mást tehetne a Naplegenda napja, fölkel és beragyogja a posztmodern földet.

 

*

 

(Mennyei harmónia) Nem kell ahhoz egy árva varázsige sem–ex-pex-haruspex! –, hogy előre lássuk a jövőt, amikor is megint gazdagon fog tenyészni az Esterházy-recepció aktuális irodalma. Teljes joggal, Esterházy új regénye, a Harmonia caelestis nemcsak Esterházy pályájának fontos állomása, korszakos műve az egyetemes magyar prózának is. Jóstehetségünk birtokában viszont megjövendöljük azt is, hogy kritikusai a regény legfőbb erényének az író technikáját és nyelvhasználatát fogják tekinteni. Nem alaptalanul, minthogy Esterházy regénytechnikája annyira egyedi és szembeötlő, hogy sokan hajlamosak ezt vélni Esterházy regényének. Nagy ötlete, hogy regénye első felében (mondunk egy számot) száz „édesapám”-ja van a legkülönbözőbb történelmi korokból, nagy lehetőség arra, hogy léggömbbé fújja föl az egy főhős köré szervezett, klasszikus regényalakzatot. Gondolja Findlay. Csakhogy Esterházy prózaírói ösztöne okosabb, mint a legújabb regény akadémiai teóriái. Eleve okosabb volt, már a Termelési-regény idején is. Nem nyomta el magában az ösztönös mesélőt, csak folyamatosan ellentételezte. Egy száraz kísérleti, a kisssregénynél is kisebb regénnyel E. (Eckermann) érzéki (tornacipő- és zokniszagú) följegyzéseit. Itt a próza szövetében megbújó nagyregény még csak lehetőség, a kétféle szöveg ellentéte túlságosan nyilvánvaló, kibújik a szerkezet a zsákból. A Bevezetés a szépirodalomba köteteinek idején már készen van az új és a régi szövegformája, de az analitikus szövegelés meg az anekdota még külön kötetekben pompázik, és noha egymás fényében áll, még nem járja át egymást. Ma úgy látszik, minden csak előjáték volt a Harmonia caelestishez. Ebben a regényben, föltehetőleg Esterházy máig legjobb könyvében az alkotóelemek átitatják egymást; az elidegenítő regénytechnika apró, néha csak egymondatos, rövid lépései a klasszikus nagyregény szerkezeti íve mentén haladnak, a kisebb-nagyobb anekdoták végösszegükben egy történelmi regény teljességérzetét keltik, miközben az, amit olvasunk, látni valóan nem klasszikus regény, de nem is csak rendezetlen anekdotahalmaz, illetve mind a kettő, illetve egyik sem. És mindez a varázslatos képtelenség egy zenei szerkezet Bachot idéző rendjébe szorítva. Nem tudom, hányan fogják fölfedezni, hogy Esterházy, a nagy újító, a Witzmeister egy monumentális barokk prelúdiumot és fúgát szerkeszt regénye első és második felében. Nem cifrázzuk tovább, kimondjuk: Esterházy úgy dob ki mindent az ajtón, ami a hagyományos regény sajátja, hogy az ablakon át visszacsempészi őket, nem ravaszságból, hanem bölcsességből – tudja, hogy az újítás értéke mindig viszonylagos, regényének szövege attól több bravúros mondatok füzérénél, hogy a klasszikus nagyregény árnyéka vetül rájuk. Anélkül azonban, hogy elhomályosítaná azt a kétséget, mely Esterházy regényírásában unos-untalan megcsillan. Rosszul olvassa a Harmonia caelestist, aki az első részt történelmi anekdotatárnak, a másodikat meg családregénynek olvassa, főképp akkor olvassa rosszul, ha a második rész hagyományosabbnak tetsző, mesélős stílusáért véli megbocsáthatónak az első rész bukfencgyűjteményét. Esterházy nem két regényt írt, hanem egyet, és regényt írt a családtörténet ürügyén is, kegyetlen és szeretetteljes szöveget, melyhez ha hozzá közel állók szolgáltak is modellül, nem őket írta meg egy az egyben, hanem regényalakokat kelt életre. Gróf Esterházy Mátyás magánszemély nem lép föl egy regényben m. v., még ha a fia is írja a regényt, Esterházy apja, a regényalak csak egyike Esterházy számos „édesapám”-jainak; a regényíró teremtett alakokkal dolgozik: regényt ír. Nem arról van tehát szó, hogy Esterházy klasszicizálódott volna, csak arról, hogy tehetsége fölért arra a magaslatra, ahonnét már látni, hogy élet és irodalom szétválaszthatatlanul össze van gabalyodva a birkózószőnyegen, a mérkőzésvezető elmélet meg csak ordít, hogy „állásból!”, mint a bolond. Péternek egyébként nyolc év ment rá az életéből erre a regényre. Mit mondjak, megérte! Nekem legalábbis, vigyorgok, ajkamon posztmodern csábmosoly, meg!