Írói gondok

(Az oszlopszent) Egy szép nyári nap délutánján egyszer csak fogta magát egy író, és se szó, se beszéd felköltözött az oszlopkert legmagasabb oszlopára, annak is a legtetejére. A dolog amúgy nem volt meglepő, mert ez az író elkötelezett, oszlopban gondolkodó író volt, hol lángoszlopban, hol betonoszlopban, de olykor, ha a szükség úgy hozta, tank- és menetoszlopban is gondolkodott, az elkötelezettséget meg azért tartjuk megemlítendőnek, mert ugye ha nem lett volna kötele, miből csinált volna hágcsót, és min kúszott volna föl az oszlop legtetejére, pupákok?

Maga az oszlopkert gondnoka sem igen izgatta magát az események ilyetén alakulásán, „Üzletmenet, mint rendesen”, jegyezte a nagy iktatókönyvbe, melyet viszont példás gondossággal vezetett, erre még aktív belügyi állományban dolgozó, hatósági személy korában szoktatta rá a rendtartás, és ezt a jó szokását az aktív belügyi állományból kikerült dolgozó a jól megérdemelt nyugdíját élvezve is megtartotta.

Az író az oszlop tetejéről, ahogy ez várható volt, szózatot intézett az oszlopkert látogatóihoz, akik – lévén főként japán turisták, fényképezőgéppel a nyakukban – nem sokat értettek az író rekedt ordítozásából, a látványt viszont nagyra értékelték, le is kapták a nyakukból a fényképezőgépet, megörökítették vele az oszlop tetején üvöltöző, torzonborz külsejű alakot, és fölírták a naplójukba: „A magyar oszloplakó nép!”

Az író pedig, mivel oszlopa tetejéről még jobb rálátása nyílt a dolgok lényegére imigyen szóla – ordítva – az oszlop tövében ácsorgó, s mint fentebb mondottuk, főként Japánból érkezett turistákhoz. „Mélyen tisztelt rokon nép, népeink vérrokonságának fényes bizonyítéka a kibukik a kabukitól közös magyar-japán vegyes kifejezés, mely a Van-e jenem? Ja nem, ja nem! vegyes kifejezéssel karöltve szilárd biztosítékot nyújt jövőbeni együttműködésünk gyümölcsöző voltára nézve. Éljen a McDonaldék Big Mac-jét kiütő Szusi-husi!! Éljen a magyar–japán közös határ! Éljenek a rokon népek!”

Az író ezen világos gondolatait még néhány esztétikai természetű megállapítással is megtoldotta. „A mi nyelvünk természete mellérendelő”, mondotta volt többek között, ordítva természetesen ezt is, „ezért kivételes elővigyázatot tanúsítsunk a favágítónál, ha az aprófának valót kívánjuk fölhasogatni, nehogy a lábunkba szaladjon a balta! Úgyszintén legyünk észnél, ha a háziorvosunknál járunk, nehogy az a nátha elleni gyógyszer helyett patkánymérget írjon föl nekünk!”

– De hát hogy mászott ez föl oda? – kérdezte mintegy magában beszélve az egyik japán (a japánok mind ilyen minuciózusak). – Azt a hágcsót valahogy föl is kellett hajítania…

A kérdésre Szulfur al-Kháli, arab misztikus felel Ha hí a kő című versével, mely A följutás kénes kérdése címmel megjelent, látomásos költeményeket és prózai írásokat tartalmazó művében olvasható.

A misztikus válasza így hangzik: „Ha hí a kő, nincs kecmec, menni kő!”

 

*

 

(Kigyulladt egy író) Egy szép nyári nap délutánján egyszer csak kigyulladt valamelyik oszlop tetején az ott gubbasztó író. Szép, nagy narancssárga lánggal égett, öröm volt nézni. Az meg egyenesen csodálnivaló volt, hogy a narancssárga láng egy kicsit följebb emelkedve milyen vastag, fekete füstté változott. Mintha egy bödön zsír égett volna, nem is egy nyápic értelmiségi.

Az oszlopkert gondnoka a hasonló esetekre vonatkozó előírások szerint jelentette a tűzesetet az illetékes körzeti tűzoltóságon, majd ő is kiállt az ablakba, nézte a tüzet.

A körzeti tűzoltóság példás gyorsasággal egy szerkocsit riadóztatva vonult a helyszínre. A szerkocsi parancsnoka Torma Kettő András, tűzoltó főhadnagy volt.

– Tömlőt csapra igazíts! – adta ki a parancsot Torma Kettő András, csakhogy sajnálatos módon a csapfej törött állapotban találtatott, és így nem volt a tömlőt mire igazítani. De Torma Kettő András nem azért volt parancsnok, hogy váratlan események zavarba hozhassák.

– Induljon a létra a kosárral! – adta ki az újabb parancsot, csakhogy sajnálatos módon a létra indítószerkezetéből hiányzott egy filléres alkatrész, valami csapszeg, és ezért a létra nem tudott indulni.

– Ez talán egy szerkocsi? – tette föl a tűzoltótól váratlanul költőire sikeredő kérdést önnönmagának Torma Kettő András, kocsiparancsnok, és mindjárt válaszolt is önnönmaga költői kérdésére: – Nem, ez egy szar kocsi! – mondta Torma Kettő András kocsiparancsnok.

És mit tehetett volna mást, ment és nézte ő is a tüzet, mint a többiek.

– A tehetsége – dünnyögte –, az lobbanhatott lángra… Hányszor megmondtuk pedig, hogy tűzveszélyes anyagot tilos a padláson tárolni. Hanem hát beszélhetünk ezeknek, minden hiába. Akárha a falnak beszélnénk. Elkapja őket a magassági mámor, begyűjtenek egy-két díjat, és megvan a baj. És akkor aztán égnek fényesen, mint ez is ott fönn. Míg leszálló ágba nem kerülnek. Az író úr tökei mármint.

– Te, apu – kérdezte idősb Torma Kettő András kocsiparancsnokot ifjabb Torma Kettő András, aki mint afféle tűzoltógyerek szeretett a szerkocsi körül lebzselni –, a tökei mármint, az ugye olyan, mint a tokaji furmint? Egy minőségi bor, vagy nem?

– Por! – mondta Torma Kettő András apa és kocsiparancsnok, és a nagy narancssárga fényességtől könnybe lábadt a szeme. – Minőségi por, egyenesen a hamvasztóból.

És fölfele nézett, az író felé, akiből az ehhez hasonló tűzesetek gondosan vezetett statisztikája szerint nemsokára csak isa, pur és homu marad az oszlop tetején.

 

*

 

(A sikoly) Egy szép nyári (vagy téli vagy őszi) napon az író befejezte a művét, melyen annak előtte dolgozott. Az, amin az író eleddig dolgozott (ő legalábbis így nevezte azt a piszmogást a betűkkel meg az írásjelekkel; hogy másról is volna szó, az a külső szemlélő számára – alapesetben az író kedves felesége és a játszódó kicsinyek – sohasem is lesz érzékelhető), az tehát, amit most befejezett az író, honvédségi nyelven szólva magasabb egysége volt az ő írói munkásságának: úgymint családregény, novellás- vagy verseskötet.

A sikeres befejezés pillanata civilek szerint, és ebben az esetben mindenki civil, aki nem író, magasztos pillanat. A dombról tekintünk vissza a völgybe, a megtett útra, ifjúságunk színterére, ilyesmik.

Hát egy frászt.

Az író lénye legbensőbb lényege szerint egy megrendszabályozhatatlanul rendetlen fráter, aki szanaszét hagyja a lakásban a levetett zoknijait meg más személyes holmijait, ha egyáltalán lakik valahol, van valahol egy kuckója, van postai címe és fizet személyi jövedelemadót. Az írót igazából egyvalami drótozza össze, a munkája. Már amíg a munkája kitart. Amíg az író azt be nem fejezi. Ha viszont befejezi, akkor aztán kitör az anarchia. Az író ott röpköd a befejezett kézirat körül, és felváltva érzi azt, hogy páratlan remekművet alkotott, és azt, hogy ember még ilyen szart nem írt. Irodalomtudományilag szólva: az író ilyenkor fluktuál.

Mert nincs, ami kordában tartsa. A munka, ha naponként ismétlődő kínszenvedéssel van is tele, rendszerességre szoktat; miközben panaszkodunk rá, hogy milyen sok és unalmas, kitölti az életünket, meghatározza a napirendünket; ha elég sokáig írunk egy irodalmi művet, végül még levetett zoknijainkat is a helyére, a többi szennyes ruha közé fogjuk rakni, és nem fogjuk szétszórni őket a lakásban, a sejhajunk viszont vörös lesz a sok üléstől, mint a majmoké.

Ennek az alapjaiban békés, a kézirat utolsó lapjáig látó világnak, készülő művünk utolsó mondatát is leírva, keményítsük meg a lelkünket, vége. A rendszeres napi munka fogódzkodója nélkül maradt íróra rányílik a kozmosz végtelen ásítása, ő maga pedig úgy áll a szédítő ürességben magára hagyatva a boldog békeidőkben vörösre ült seggével, mintha ő volna Edvard Munch, norvég expresszionista festő A sikoly címet viselő képének női rémalakja, tudják, az, amelyiknek olyan halálfeje van és olyan nulla alakúvá torzul a szája, miközben sikoltása betölti a fekete-fehér világot.

Biztos, ő is befejezett egy regényt.

– Jaj, mamám – sikoltja az író –, itt állok tök üresen, mint egy kiivott, hétdecis boros üveg! Mi lesz most velem, egy ilyen nagy tehetséggel, téma nélkül, írnivaló nélkül, munkanap nélkül?

Megkockáztatjuk azt a megállapítást, hogy hülye az is, aki íróval kezd.

Az író egy lehetetlen alak. Ha dolgozik, az a baja, ha nem, hát az. Olyan, mint a szerelem a latin-amerikai szappanoperákban. Ha boldog, ha boldogtalan, zokog.

 

*

 

(Egy hírhedett falfirkáló) Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, de még a nagy üvegbeváltón is túl, ott, ahol a kurta farkú, választási kismalac túr (az, amelyik négyévenként országos disznósággá hízik, hogy aztán ismét választási kismalaccá fogyva indulhasson neki az újabb négyéves hizlalási ciklusnak), szóval ott, hetedhét határon is túl, egy tejjel-mézzel folyó, boldog országban élt egy hírhedett falfirkáló.

Annyi de annyi témája volt, hogy boldogan firkálta velük tele a falat és szennyezte ezáltal a környezetet.

Addig-addig firkált így, míg megszállta a gonosz lélek, és azt sugdosta a falfirkáló fülébe, hogy ebből akár már könyvet is lehetne csinálni.

Neki is látott a falfirkáló a könyvcsinálásnak, mire a gonosz lélek egy apró, fekete bogarat ültetett a falfirkáló fülébe. Ezt a bogarat úgy hívták, hogy: kétség.

– Michelangelo bezzeg kifestette a Sixtusi kápolna mennyezetét, te viszont mire mentél a hülye firkáiddal?

Ha eddig ment is valamire, ezután nem sokra. Szakmailag szólva, lebénult benne az alkotókedv. Mindenről az jutott az eszébe, hogy „Á, mi célja annak, hogy én itt firkálok? Hol van az én firkám egy mennyezetfreskótól? Nota bene, mi a célja ennek az egész kócerájnak, a Földnek a bolygókkal stb.?” És a Fal és Firkálmány nevű hetilap, mely eddig több-kevesebb rendszerességgel közölte a hírhedett falfirkáló firkálmányait, hiába várta az e-mailt a csatolt melléklettel, egy fuvatnyi festék nem sok, annyi sem jött az elektronikus postán.

Hanem az élet, amely erősebb a gonosznál, és több trükkjét ismeri a túlélésnek, mint hét gonosz szellem együttvéve, azt súgta ekkor a hírhedett falfirkáló fülébe.

– Kérdezd azt tőle, Michelangelo korában föl volt-e találva már a festékszóró pisztoly?

A hírhedett falfirkáló úgy tett, ahogy azt az élet tanácsolta neki, a gonosz lélek meg ott állt leforrázva, és annyit sem tudott mondani, hogy pissz! Merthogy Michelangelo korában a festékszóró pisztoly még nem volt föltalálva, ezért aztán a legkevesebb, amit a mennyezetfreskóknak a falfirkákkal való összevetéséről mondhatunk, hogy az nélkülöz minden tudományos alapot, miért is a gonosz léleknek a Tudományos Akadémia illetékes osztályához benyújtott kandidátusi értekezését az akadémia doktori bizottsága mint minősíthetetlent egyhangúlag elutasította.

Nagyot kacagott ekkor a hírhedett falfirkáló, és elkiáltotta magát:

– Flakonra! Arccal a fal felé!

És fújta teli a falat lemoshatatlan műanyag festékkel.

Ezenközben a Föld a bolygókkal zavartalanul keringett tovább. Folytatta a tágulást az egész galaktikus kóceráj is, mintha csak nyújtózkodna, de nem derült ki, hogy hova, és az sem, hogy mi célból. A Fal és Firkálmány nevű hetilap viszont továbbra is számíthatott az e-mailen csatolt mellékletként érkező firkálmányokra.

A hírhedett falfirkáló pedig boldogan élt az idők végezetéig, ha ugyan közben meg nem halt.