Az agyafúrt költő IV.

(Szia, atom! Csodálatom!) Nem könnyű az élet, ha az ember az emberiséggel él közös háztartásban. Márpedig nálunk épp ez a helyzet. Juli, a feleségem még piros nyakkendős úttörő korában – az úttörő, ahol tud, segít! – örökbe fogadta az emberiséget, és azóta az emberiség nálunk lakik, nálunk főznek, mosnak, vasalnak rá és takarítanak utána, mi több, erkölcsileg is elirányítják a mi a jó és mi a rossz tárgykörében a heti rendes eligazításon. Tájékozatlan egyedek a feleségemet – föltehetőleg ezüstszínben pompázó frizurája miatt – Julikának hívják, ami merő félreértés, a Juli úgy Juli, ahogy a puli puli, és kinek jutna eszébe egy ösztönös, nagy tehetséget, egy terelőkutyát pulikának szólítani? Nem, én most nem panaszkodom, szó sincs róla (ajánlott irodalomként tessék elolvasni O. O. költő Egy szép ezüst fejűhöz című költeményét, hogy mennyire nem!), épp csak sóhajtottam egy szívhól jövően mélyet. Foglalkozásom folytán ugyanis – író lennék, én balfék! – rám hárul családon belül az emberiség képviselete, ami a mondottak miatt nem tiszta öröm. És akkor még szót sem ejtettünk Lavíniáról, a gesztenyeszín hajú nagymamáról. A gesztenyeszínről később. Lavínia félig olasz és a feleségem barátnője. Ők ketten együtt pedig a Juli-meg-a-Lavínia elnevezésű, hihetetlen tűzerejű légideszant-egység, mely rögtön a földet érés után képes arra, hogy megtanítsa magát Huckleberry Finnt is késsel-villával étkezni, valamint arra, hogy a szalvétának a tányér melyik oldalán van a társadalom által kijelölt helye. Ami pedig a gesztenyeszínt illeti, ennek története majdnem olyan mély értelmű parabola, mint az egészen olasz San Francesco d’Assisi, azaz magyarul Assisi Szent Ferenc esete az fordólt farkassal, kit is a szent prédikációja farkas testvérré, az emberek barátjává térített. Tudván tudta azt Lavínia testvérhúgunk is, hogy az asszonállatot bizonyos életkorban meglátogatja az üdő, és ettől való féltében festetni kezdé a haját, mégpedig világító szőkére. De ezenközben is furdalá őtet az kélgyó kétkedés, hogy vajon hány s mennyi hajaszála őszülne időközben az hajfesték alatt, hogy ő azt is tudni szeretné, de nagyon. Miért is egykoron vett egy mély lélegzetet, és kezdette haját lenöveszteni, hogy kivilágoljék a tövénél az ő hajának minéműsége, hogy vajon őszül-e már, és ha igen, hát mennyire? És halljatok csudát, egy szál ősz haj nem sok, annyi sem találtatott vala az ő fején, hanem csupa gesztenyeszín hajszálak. És ifjabbnak mutatók ezek őt az ő koránál. És mondá ő ezért: az fene essék a Laboratoire Garnier-be, Párizs, és az őhozzá hasonlatosakba! És nem festeté többé a haját, hanem lett belőle gesztenyeszín nagymama, két unokájával az ő ölében. Megjegyezni kívánjuk, hogy a gesztenyeszín hajszálak száma nem csökkenti említésre méltó módon egy légideszant-egység tűzerejét, mondhatni, sőt. Mindezeket pedig a médiának a sajtótájékoztatón megjelent igen tisztelt képviselői tekintsék háttérinformációnak arra nézve, hogy hogyan s mi módon kerültünk mi hárman, a Juli, a Lavínia meg én Debrecenbe, az atommagkutató intézetbe, annak is a PET központjába. Hanem Debrecen előtt tennünk kell még egy kört a Piroskáról és kezelőorvosáról vagy gyógyszerészéről szóló mese irányában. Abban kérdezi Piroska: „Miért olyan nagy a te szemed, Fehérköpenyes Bácsi?” Mire ez azt feleli: „Azért, hogy jobban lássalak.” „És miért olyan nagy a te füled?” Mire ez: „Azért, hogy jobban halljalak.” „És miért olyan hosszúak a te fogaid?” „Azért, hogy jól megoperáljalak velük”, mondja a Fehérköpenyes Bácsi, és, hamm, bekapja Piroskát. Amiből napnál világosabb a mese tanulsága, hogy a Fehérköpenyes Bácsikkal vigyázni ajánlatos; indítékaik nemesek, de a kezükben egy bazi nagy injekcióstű, amivel alkalomadtán úgy szúrnak seggbe, mint a pinty. (A hazánkban honos, az éneklő verébalkatúak rendjébe tartozó pintycsaládok életmódját tekintve ez egy merőben tudománytalan hasonlat). Jótevőm, V. doktor, aki megbuherálta a koponyámat mindenféle drótokkal, persze nem tehet arról, hogy ő a pintyektől eltérően a Fehérköpenyesek Rendjébe tartozik. Kontrollvizsgálatnak becézett, kéthavonként esedékes találkozásaink egyikén azt kérdezi tőlem, hogy volna-e kedvem egy különleges vizsgálat kedvéért lemennem Debrecenbe, az atommagkutatóba, merthogy azt a vizsgálatot különböző okokból csak ott lehet elvégezni. Volna kedve a radai illetőségű rossebnek (anyja neve: Bús Fekete Amália), kontráznék kézből, de az én kedves feleségem, Juli egy ütemmel megelőz, és azt mondja, hogy ne volna, majd lemegyünk kocsival. – Segítség! – sikoltanék, de nincs segítség, mert a feleségem ujjai szórakozottan babrálnak fogadott gyermekének fürtös koponyáján, és ilyenkor nem tanácsos ujjat húzni vele. Elfelejtettem megemlíteni azt, hogy a vizsgálatra nem nekem volna szükségem, hanem a tudománynak, melyet izgalomba hoztak V. doktornak az agyamról készített aktfotói. Juli még le is tol a kórházból kifele jövet, hogy igazán nem érti a viselkedésemet, V. doktor igazán annyit tett állapotom jobbra fordulásáért, és akkor én egy ilyen kis viszontszívességet vonakodom megtenni neki. És akkor még szót sem ejtettünk Lavíniáról, a gesztenyeszín hajú nagymamáról. – Gondolj azokra a betegekre, akiken talán éppen a rólad készült felvételek fognak segíteni! – így ő. Mondtam, az injekcióstű! V. doktor ugyanis azt is belesóhajtotta a levegőbe, hogy a vizsgálatra gyógyszer bevétele nélkül kéne megjelennem. Mármost én húsz éve élek tablettákon. Húsz év alatt nem volt egy olyan nap sem, beleértve ebbe a műtétek napjait is, amikor én elmulasztottam volna bevenni a sok kicsi sokra megy piruláimat. Teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy mi lesz a gyógyszer kihagyásának következménye. Illetve nagyon is kiszámítható volt. És mégsem. Sejtettem, hogy nagyon szar lesz, de azt nem, hogy ennyire. Az ágyból még ki tudtam kászálódni, ettem is egy könnyű reggelit, de a szobába visszavezető úton már úgy elakadtam, hogy betegségem fénykorában sem különben. Egyszerűen nem tudtam megtenni az egy szék támlájára előkészített ruháimhoz vivő két utolsó lépést. Ülök az ágy szélén alsógatyában, és folyik szememből a könny. Igaz, hogy dühömben, a saját testem ellen érzett tehetetlen dühömben sírok, de sírok. Épületes látvány. Hajnali táj az ágy szélén gatyában ülő, síró férfival. A feleségem, akármilyen úttörő is, a nők tévedhetetlen ösztönével tudja, mi komoly, mi nem. Ez most komoly. – Ottó! – szólongat –, Ottó! Majd sarkon fordul, és hallom, hogy a doktort hívja a doktor mobilszámán, Debrecenben, mert a doktor már előző nap lement a kálvinista Rómába. – A helyzet egyszerűen tragikus – közli a doktorral –, így nemhogy Debrecenbe nem jutunk el, de az előszoba ajtajáig sem. – Nemhiába bíztam én V. doktorban eleitől fogva. Mondja máris a telefonba, hogy mi és mennyi az a gyógyszer, amit és amennyit bevehetek anélkül, hogy használhatatlanná torzítanám a vizsgálati eredményt, de azért képes leszek elvánszorogni a négyemeletnyire alattunk, az utcán várakozó autóhoz. Nem parkoló autót mondok, hanem várakozót, mert miután Juli és Lavínia eldöntötték, hogy nekem semmi sem drága a tudomány előremeneteléért, gondoskodnak a maximális kényelmemről, és ezért nem a mi kocsinkkal, egy sportos, mokány, kis piros autóval vágunk neki az útnak, hanem az övékével, egy menedzser méretű Toyotával. Utolsó megszégyenülésként a mai délelőttre ebből mászom ki, hogy a kocsinak támaszkodva egy kórházi kacsába pisiljek az út szélén, miközben Juli és Lavínia, a tudomány fedett ügynökei a horizont felett gomolygó felhőket bámulják mereven. Már nem is káromkodom. Annak is van határa, hogy meddig lázadozunk a sors ellen. A szekérnek mennie kell, a tudománynak haladnia. Milyen igaz! Némi keresgélés után Debrecenben egy benzinkutas segítségével megtaláljuk az atommagkutatót, kocsival óvakodunk a PET-centrumig. Itt aztán a magyar egyiptológia kiváló művelői tanúi lehetnének annak, hogy Tutenkámen (Tut-Anch-Amon) múmiája hogyan vánszorog fölfelé a bejárati ajtóhoz vezető öt lépcsőfokon, hogyan esik be az ajtón (az ajtó a parkinsonos betegnek, még az olyan félig gyógyultnak is, mint amilyen én vagyok, különleges tereptárgy, bemenni rajta vagy egyből sikerül, vagy csak nagy sokára, többszöri nekiindulás után), csakhogy errefelé nem annyira a magyar egyiptológia kiváló művelői kergetőznek a langy esőben, sokkal inkább a pajkos elektronok. A PET betűszó, a Pozitron Emissziós Tomográf magyargol nyelvű tudományos elnevezés rövidítése. A pozitron, ahogy ezt ma már minden nagycsoportos óvodás tudja, az elektronnal azonos tömegű, de azzal ellentétben pozitív töltésű elemi részecske. Az emisszió nem azt jelenti, hogy ez az a bizonyos külképviselet, hanem azt, hogy valamely anyagi forrás kibocsát magából valamit, mondjuk, anyagi részecskéket, teszem azt, pozitronokat. És most jön, hogy stílusosan fogalmazzunk, a képbe a tomográf, ami megint csak nem az emberek tömeges gróffá válását jelenti, hanem egy orvosi vizsgálathoz használatos technikai eszközt, egy sajátos fényképezőgépet, mely belelát testünk belsejébe, és az ott látottakról felvételeket tud készíteni, úgynevezett rétegfelvételeket, azaz egymástól néhány szögnyire eltérő pozícióból fölvett képek sorozatát, melyeket egy a készülékkel összekapcsolt számítógép térbeli képnek tud értelmezni. Ez az eljárás, angol nevén a computer tomography a nevezetes CT, a számítógéppel értelmezett rétegfelvételek, az orvosi diagnosztika királya. Egészen a legutóbbi időkig, amikor a valódi dinasztiák történetéhez hasonlóan e téren is megjelentek a trónkövetelők, a mágneses rezonanciavizsgálat például, az orvosok napi szóhasználatában röviden csak MR-nek becézett eljárás, mely a közönséges emberi agyvelő számára nem egészen fölfogható módon tud többet vagy mást, mint a CT. Magunk, akik résztvettünk mind a két fajta vizsgálaton, úgy tudnánk leírni a különbséget, hogy az MR-vizsgálat alkalmával egy ordító oroszlán torkába helyezik a szó szerint csőbe húzott (na jó, tolt), különleges zajhatásnak kitett, vizsgálandó személyt, akinek ha eddig nem lett volna klausztrofóbiája, azaz bezártságiszonya, ezután minden bizonnyal lesz. Az ebből az alkalomból készült felvételeket viszont, V. doktor elmondása szerint öröm nézni. De mondtuk már, mindenünket a tudományért; majd eltartanak a barátaim (egy nagy francot, Stefikém, azt!). Ezért vagyunk most itt, Debrecenben, a PET-vizsgálatok helyszínén. A PET, amennyire ezt különleges előképzettség nélkül megérthetjük, nemcsak egyszerűen többet, lényegileg mást tud, mint a CT vagy az MR. Az utóbbiak bensőnk fölépítéséről adnak strukturális, azaz anatómiailag értékelhető információkat, a PET a funkcionális működésről, a sejtek biokémiai tevékenységéről továbbít híreket. Az idegsejtek legfőbb tápláléka egy glukóz nevű anyag. A daganatos sejtek orvosi körökben közismerten nagy étvágyúak. Ha ezt a falánkságot egy bizonyos sejtcsoportosulásban ki tudjuk mutatni, egy daganatképző folyamat kezdetének vagyunk tanúi, akár még azelőtt is, hogy ez a folyamat anatómiailag értékelhető elváltozásokat hozna létre. A PET-vizsgálatnak tehát kiemelkedően fontos szerepe van a daganatos betegségek korai diagnosztikájában. Ahhoz azonban, hogy ezt a szerepét betölthesse, nyomon kell tudnunk követni a glukóz útját, meg kell gyűrűznünk a molekuláit, mint a madarakat, erre szolgál a vizsgálatokhoz használt sugárzó izotóp, ha jól tudom, az oxigén egy meglehetősen bomlékony izotópja, melynek felezési ideje két perc, miért is a sugárzó anyagot helyben állítják elő, az atommagkutató részecskegyorsítójában, és ugyanezért az anyag nagyobb távolságra nem szállítható, a vizsgálatot helyben kell végezni. A vizsgálat során a glukóz meggyűrűzéséhez használt izotóp pozitronokat bocsát ki, a sugárzás erősségét számítógéppel mérni lehet, a mérési eredményekből következtetéseket lehet levonni. Ilyen egyszerű. Nem kell hozzá más, csak egy akadémiai kutatóintézet, egy ciklotron, meg néhány tucat kutató összehangolt munkája. Az én esetemben különben nem daganat után kutakodnak. Azt kívánják kideríteni, hogy van-e hatással, s ha igen, mifélével, az agyi idegsejtek étvágyára a belém ültetett neuropészméker ki vagy bekapcsolása és naponta szedett gyógyszereim be illetve be nem szedése? Minden adat fontos lehet abban a néma háborúban, mely a gyógyszeres kezelés és a műtéti beavatkozás hívei között folyik, s melynek során a gyógyszeres kezelés elfogult hívei a műtétek hasznosságát eleve vitatják. Tetszik nekem vagy sem, sikeres műtétjeim alanyaként közérdekű perben vagyok megidézve mint tanú; már megint feleségemnek, az emberiség fogadott anyukájának lett igaza! Maga a PET-vizsgálat egyébként nem sokban különbözik a CT-től. Ugyanúgy rögzítik a fejemet, de minthogy az atomkutatók érzékenyebb lények a sebészorvosoknál, nem a koponyacsontba hajtott fémcsavarokkal, csak simulékony ragasztószalaggal, ugyanúgy körbejárja a fejemet az automata felvevőgép, a szerkezet nem ordít rá váratlanul a vizsgálati emberanyagra, hogy az a rémülettől összeszarja magát, civilizált körülmények között fekszünk hanyatt, és tesszük a dolgunkat, mert az is van, tennivalónk, a vizsgálat bizonyos szakaszaiban szabálytalan időközökben felhangzó dudaszóra egy fogantyút kell jobbra-balra, ütközésig elmozdítanunk. A reakcióidőnket mérik a fiúk, föltehetőleg abból a célból, hogy meghatározzák, mely pillanatban változtatja meg a sugárzó izotópként egy kanülőn át a vérünkbe juttatott pozitronok mennyisége alapvetően kétkedésre hajlamos, reakciós világszemléletünket. Léhán viccelődünk, mint látható, telik rá az időnkből. A vizsgálat hosszadalmas, négyszer futjuk ugyanazt a kört, egyszer gyógyszer nélküli állapotban, kikapcsolt pészmékerrel, majd gyógyszer nélkül, bekapcsolt pészmékerrel, harmadszorra gyógyszerrel, kikapcsolt pészmékerrel, végül gyógyszerrel és bekapcsolt pészmékerrel. Minden szempontból kielemezve fekszem az utókor előtt, amikor azt hallom: „Ottó, a szemét!” A látszat ellenére a műszerek egyik helyi parancsnoka nem a becsületembe készül gázolni, hanem arra figyelmeztet, hogy a mérések bizonyos szakaszában csukva kell tartanom a szememet, és én erről most bizony elfeledkeztem. Közel négy órával azután, hogy Tutenkámen (Tut-Anch-Amon) arany maszkjával az arcomon betámolyogtam az épületbe, daliás mozgássérültként lépek ki a labor ajtaján. – Bevett gyógyszerrel a hülye is tud menni! – hagyok magam után egy szimatnyit a költő kénkőszagából. A visszaúton is Lavínia, a gesztenyeszín hajú nagymama vezet. Visszafogja magában az olaszt, a Toyotában a japánt, külországi autóutakon a Toyota leginkább százhatvannal szeret repeszteni. Dehát ez Magyarország, a mohácsi vész meg minden, és most még ráadásul ez az uniós tagság is, ec, pec, kimehetsz, holnapután bejöhetsz; családias százhússzal zümmögünk a bűnös város, Budapest felé.

 

*

 

(Fehér farok, avagy laudáció, avagy egy honfikebelnek lángoló érzeményi abból az alkalomból, hogy kedvelt áprilisi ifjúnk, Péter is betölté az ötvenet) – Nocsak!