Száz éve született Szabó Lőrinc

Negyvenhárom éve már annak is, hogy meghalt. Elég idő a földi halhatatlanság munkásainak arra, hogy bebalzsamozzák, irodalomtörténeti gyolcsba tekerjék, és egy minden tekintetben vonzó múmiát prezentáljanak az utókornak. Csakhogy ez egy rendhagyó eset. A múmia váratlanul fölül, kinyújtja gyolcsba tekert kezét, és a balzsamozók hada máris egy hatalmas pofontól szédeleg. Ez a múmia nem akar aranyálarc mögött dermedezve heverni a sírkamrában, merthogy holtában is él. Él az életműve, a verseiből még ma is süt a szerelem, a gyűlölet, hőt árasztanak az emberi létezés hétköznapjai. Versei nem arra valók – bocsánat! fordulunk egyet napjaink irodalmi porcelánboltjában –, hogy leváltsuk velük József Attilát, hanem arra, hogy nyitott szemmel és nyílt lélekkel olvassuk őket.

Meglepő tapasztalatra tehetünk szert ily módon. Ilyen távolságból már jól látszanak az összeácsolt mű eresztékei, és meglehetős élességgel válnak el egymástól a költő egyes korszakai is. Fölragyog például az indulásé, az egyik legfényesebb pályakezdésé a magyar költészet történetében. Huszonhárom évesen csak úgy szórja a nagy verseket. És micsoda becsvágy feszíti! A Kalibán-kötet utolsó verse az Isten című. Már a címe is árulkodó. Vas István szerint minden költészetnek két alapvető kérdése, hogy van-e Isten, és hogy van-e érvünk az öngyilkosság ellen? A Kalibán költője a menny kapuján dörömböl a válaszért. Majd az építőmesterből kibújik a festő. Roppant freskót remekel szavakból, érezhető mintája Rimbaud Részeg hajója, a világirodalom egyik leglázasabb, egyszersmind legformásabb látomása emberről és világáról. De a fiatal Szabó Lőrincnek, a torzonborz, fekete szörnyetegnek, aminek ő maga is látja magát, nem elég Rimbaud, Goethe is kell neki, hogy őt is győzze, ha már le nem győzheti. Az Isten-vers eszmékkel is küszködik, úgy nevezve néven őket, ahogy Rimbaud sohasem tette volna, Goethe Faustja annál inkább. És a fiatal magyar költő nem roppan össze két ilyen óriás vetélytárs súlya alatt. Végigviszi a versmondatot, be tudja fejezni a később már saját maga által is bocsánatos, ifjúkori tévedésként számon tartott, nagy összefoglaló költeményét; a fiatalságból csak a benső igényt őrzi meg, nem a külső formát, de azt aztán őrzi – a Tücsökzene ettől lesz az, ami: önéletrajznál több élettörténet, költő írta, versekké sűrített regény.

Fél évszázad távolából lapályosabbnak látszik a költő középső korszaka, noha bőven akad remekbe szabott verse e korszakában is. De igazi, himalájai magaslatra a Tücsökzene ér föl, a nyomában a Huszonhatodik év; ismét egy nyílt kihívás, ezúttal Shakespeare a kihívott fél, illetve a mulandóság maga, azaz személy szerint a halál, egyik szerényebb kihívás, mint a másik. Mellesleg az is kitetszik, hogy azért a középső korszak sem intézhető el azzal, hogy ráragasztjuk a „mindennapok realizmusának” címkéjét, mert ebben a korszakában kovácsolódik ki véglegesen a jellegzetes, az élőbeszéd ritmizálta Szabó Lőrinc-i versmondat, a sorátvitelekkel, mely az öregkori versek (öregkor! ötvenhét évesen halt meg!) lélegzetvételét is megszabja. Mert ez az ő nagy költői találmánya, ez a sajátos keverék, a csillagtávoli nézőpontnak és a beszélt nyelv emberközelének hasonlíthatatlan elegye, ezek a sor végére vetett és rímhelyzetbe hozott „a”-k meg „és”-ek, ez a szaggatott, el-elakadó lélegzetű beszéd, mely úgy tölti ki a versformát, hogy egyszersmind szét is feszíti, rokonít és elidegenít egyazon mozdulattal, egyszerre huszadik századi és időtlen, klasszikus és avantgárd, már bocsánat az utóbbiért.

Szabó Lőrincet egyesek előszeretettel használják bunkósbotnak, hogy vele sújtsák főbe a hazai, úgymond gyökértelen avantgárdot, nem is annyira Kassákot, mint körének nála kisebb kaliberű tagjait. (Kassák különben is bazaltból van, ha főbe sújtanák, kérdés, hogy mi törne: Kassák vagy a bot?) Kétségtelen, hogy Szabó Lőrinc, aki az expresszionizmus jegyében indult, fordult egy nagyot, és – az egyszerűség kedvéért mondjuk így – a klasszicizmust választotta. De legalábbis különösnek mondható az irodalmi avantgárdnak az a fölfogása, mely harci terepnek csak a képi világ alakítását tekinti, és megfeledkezik a beszédmódról, mely döntő mozzanata minden irodalmi műnek. Szabó Lőrinc a beszédmód forradalmára, s mint ilyen, következetesebb fölforgató sok mára megavasodott avantgárd szerzőnél. (Természetesen megint nem Kassákra gondolunk.)

Száz éve született az egyetemes magyar költészet egyik legnagyobb alakja. Esendő ember volt, korának fia, embertelen eszmék is megérintették. De az Isten, akit fiatalkori versében raportra hívott, csodát tett vele: életművén ennek a botlásnak nincs maradandó nyoma. Ahogy Vas István írta róla Szabó Lőrinc halálára című versében: „Mesterünk volt a szóban, / Szégyenben, szenvedésben.” És most már mindörökké „előttünk jár a ködben / Szegény, titáni árnya”.