Frontátvonulás

(Nyolcadik Henrik magánélete) A közlekedési híradásokban bízhatunk, ők a Falfirkák régi beszállítói. Ezt hallom a rádióban: „A hóutakon főhullás tapasztalható.” Várom a folytatást: „Útinform, Nyolcadik Henrik”. De nincs a világon tökéletesség, a folytatás elmarad. A fenti baki egyébként minden mikrofonba beszélő régi réme, az úgynevezett önkéntelen hang- és szótagátvetés (én neveztem el így, a tudományosság kedvéért; vagy tudományosan elemezzünk, vagy sehogy!). Az önkéntelen hang- és szótagátvetés lehetősége által generált félelem kirívó példáját szolgáltatja Ránki Györgynek, a zeneszerzőnek Derkovits Gyula fametszetei által inspirált (akadémiai szépségű szöveg, mi?), többtételes zeneműve, melynek egyik tételcíme: „Kaszát fenő paraszt”. Miért, miért nem, ki tudja megmondani ma már, mi mindentől retteghetett az ember az elnyomásnak azokban a sötét évtizedeiben, a bemondó csak a tétel alcímét merte mikrofonba mondani, azt is csak olaszul: „Ricercare”.

 

*

 

(Zenekritikai rovatunk következik) – Ez milyen koncert, ez a ma esti, első soros? – kérdezem a feleségemtől. Civil ember ezt a mondatot nem értené. Azt gondolná, ha egyáltalán gondolna valamit az adott tárgykörben, hogy én, mint afféle kényes ízlésű hangverseny-látogató a koncert várható minősége felől érdeklődöm kissé idétlen megfogalmazásban. Holott ennél azért komolyabb dologról van szó. Arról, hogy a jegyeink a földszint első sorába szólnak-e? Na, erről már van mit gondolnia civil embernek. Azt gondolja civil ember, hogy én, azaz O. O. közköltő egy hülye vagyok, az agyamra ment a rangkórság, mint annyi másnak napjainkban, miért is nem tudom máshonnan jól hallani Dvořák csellóversenyének hangjait, csak a nézőtér földszinti első sorából. Civil ember ismét tévedne. Az első sorba engem nem protokoll megfontolások vonzanak, hanem az, hogy a Zeneakadémia nézőterén az első sor és a zenekari dobogó között egy viszonylag széles folyosó nyílik, csábítóan tágas tér minden olyan bicebócának, amilyen én vagyok. Az első sor különben nem jó hely zenehallgatáshoz, az ember beleveri az orrát a vonóskar cipőjébe, a rézfúvósok viszont az ő fejében foglalnak helyet, onnan rezegtetik a mennyezetet, míg az le nem szakad. Az első sorban engem kizárólag – internetes szakszóval – a hozzáférhetősége vonz. Kalandos fölgyógyulásom története árnyékba vonta betegségem gyógyítatlan részét. (Már csak babonából sem mondok gyógyíthatatlant. Két éve ki gondolta volna, hogy annyi is gyógyítható a nyavalyámból, amennyi annak bizonyult? Mit lehet tudni, hova fejlődik akár csak a közeljövő orvostudománya is?) Betegségem pillanatnyilag maradandónak látszó része hétköznapjaim részévé avatja a szürrealizmust. Megyek, mint akárki más az utcán, és egyszerre nem tudok belépni egy üzlet ajtaján. Dőlök, mint a szálfa, egyenesen bele az ajtó üvegébe. Nem, nem, szerencsére nem, az utolsó pillanatban valamiben megkapaszkodom. Különlegesen nehéz terep számomra egy színház vagy egy koncertterem előtere. A masszaként föl-le hullámzó tömeg közelről meg-meginduló és meg-megálló egyedek sokasága. Nekem viszont minden megindulás egy-egy egész embert kívánó vállalkozás még mai, gyógyult állapotomban is. Vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, elveszítem az előttem megnyíló, egylépésnyi szabad területet. Országomat egylépésnyi szabad területért! Lendületből mindent tudok, kanyarodni, kerülni, előzni, szlalomozni. Csak ez a megállni-megindulni nem megy. Nekem tehát életstratégiám van a színházi előterekhez, és az életstratégiához, mint ez köztudomású a történelemből is, élettér kell, de legalább annyi, hogy gyanútlan, mozgásukban nem korlátozott polgári személyek ne álljanak folyton elém. Az első sorba ma este úgy hajózom be, mint tengerjáró hajó a zsilipmedencébe, lassú, folyamatos mozgással. S megérkeztünk, itt vagyunk a négyes számú széknél. Kékszakállú a gépháznak: „Teljes gőzzel hátra!” Szemhatárunkon csillogóra suvickolt, fekete cipők, közülük egy pár Perényi Miklósé, a csellóművészé, a mai este szólistájáé. Perényi csakugyan művésze hangszerének, kiemelkedően nagy előadó egyéniség. Elhatározom, hogy a túlzott közelségből adódó hátrányt előnyre fordítom, hallgatói szerepemet, részben legalábbis, nézőire cserélem. Ritkán adódik rá alkalom, hogy egy ilyen kivételes képességű hangszeres művészt ilyen, már-már intim közelségbál lássunk játszani. Persze hogy hülye vagyok már megint, ezredszer is belesétálok az ősrégi csapdába, a művészet titkát szeretném tetten érni, ahogy sokszor a saját verseimben kotorászva is, egy nem minden tekintetben szabályos emberi lény köznapi foglalatában. Az nem lehet, mondom Vörösmarty konok meggyőződésével, hogy a tehetségnek ne legyen valamilyen szemmel látható, külső jele, pedig megtanulhattam volna már, hogy igenis lehet, de hát nekem az a charme-om, hogy nem okulok. Perényi ráadásul különösen nehéz alany egy ilyen vizsgálódáshoz. Sok évvel ezelőtt láttam először koncertpódiumon, szinte még gyerekként, és már akkor is egy elnyűtt közhivatalnok életfáradtsága keveredett a megjelenésében a Micimackó nyüzsgő elevenségével, arckifejezése egy elgyötört felnőtté, villanó szeme egy kölyökmackóé. Most itt játszik a maga, csellók és csellisták számára rendszeresített, külön kis pódiumán, alig két méterre tőlem. És látom, amit láthatok, a semmit. Perényi játék közben grimaszol, pofákat vág, de ez nem a titok, ez legföljebb a belső feszültség levezetésére szolgál. Az, ami megszólal, nem attól olyan, amilyen, hogy fintorgás kíséri. Vagy attól, hogy a művész a zárt terem melegében meglehetősen izzad. De nem is attól, hogy Perényi ügyesen bánik a vonóval. Még szép. Sejthetően itt más és több történik. Valami átköltözik a csellistából a hangszerébe, amitől ők ketten egy testté válnak, és ebből a testből az sugárzik, ami Bachban és Dvořákban közös. Mondhatnánk, Bachban és Dvořákban semmi sem közös, de ebben tévednénk. Bachban és Dvořákban a zene közös, és Perényi ezt játssza, annak az örömét, hogy a világ tele van hangokkal, és az ember, mint a madár, ezekkel a hangokkal beszélni tud. És minthogy madár, repülni is. Mire vége a koncert első felének, rájövök Perényi titkára. A cselló nyakába kapaszkodva föl tud emelkedni a földről. Hangversenyek alkalmával menetrend szerint fölszáll a levegőbe, és a repülési magasságot elérve erőteljes vibrátók kíséretében repül dél, délnyugati irányba, Pablo Casals felé.

 

*

 

(Frontátvonulás) Nem a második ukrán fronté, bár a helyzet majdnem olyan. „Pronto, itt a front, ó!”, keverem a RAI Uno stílusát a tizenkilencedik századi költészetével; ez a stíluskeverés nekem régi mutatványom, szögezi le a munkásságomat elemző kritikai művek többsége, mérhetetlen magasságban szárnyalva jelenlegi elmeállapotom indukálta kulturális felfogóképességem fölött (kritikai műbe illő félmondat). Jelenlegi elmeállapotom ugyanis káposztalevéllel van kitömve. Köznapian szólva hülye vagyok, tehetségtelen, és szédülök. És mindez attól, hogy odakint hét ágra süt a nap vagy éppenséggel szakad az eső. „Vegyes fronthatás”, úszik be a retinámon képződő, életlen képbe egy Aigner Szilárd nevű szellem az Ezeregyéjszakából. Ezt hallva én egyből fölhajtok egy Antifront márkájú koktélt a Béres Kft. kínálatából. És megindulok a hiábavaló átkozódás útján, hogy nem elég nekem annyi baj, amennyi amúgy is van a háznál, nekem még be kellett spájzolnom ezt is. Kezdenek hatni az Antifront cseppek, a káposztalevél átvált céklaszeletekre, lilát és vöröset látok a dühtől, de ezeket legalább nem elmosódottan, hanem éles körvonalakkal. Nincs más hátra, jöjjön a munkaterápia. Leülök (roskadok) a számítógép elé, belepötyögöm a belepötyögni-valókat. Fájl neve: falfir17. A tizenhetedik falfirka ez az írás. És miről szóljon? Szóljon mondjuk az emberhülyítés minősített esetéről, a hazai képernyőket elöntő latin-amerikai szappanoperák mosogatólé dramaturgiájáról. Julio José González nem szereti viszont Maria Rosa del Riót, mert ő Cumparcitát, a cigánylányt szereti. Azucena Pilar, Cumparcita anyja, balról be a képernyő nyílásába, hörög és zokog. „Légy átkozott, Julio José González!” Mert ő viszont ki nem állhatja, mi több, veszettül gyűlöli Julio José Gonzálezt, aki máglyára juttatta Cumparcita anyjának másod-unokanővérét esteli kurválkodás miatt még a rabszolgaság idején. És így tovább a parttalan hülyeség, az adásidők végezetéig. És még ma is élnek, ha meg nem haltak. És ha frontátvonulás nem lett volna, ez az írás is tovább tartott volna.