Tanuljunk könnyen, gyorsan magyarul

(Válogassuk meg szavainkat) Az Útinform Beszéljünk Baleset Nélkül körének közleménye a Kossuth rádióban: „Több, a fővárosból kivezető főútvonalon forgalomszámlálók végzik a dolgukat”.

Szarnak, pisálnak a gyerekek a közúton, ujjé!

Ahelyett, hogy a hírközlő a teszik a dolgukat és a végzik a munkájukat állandósult szókapcsolatokat venné igénybe, már csak a fővárosból kivezető, nagyforgalmú főútvonalak felületének csúszásmentesítése végett is.

Kóda, avagy anyanyelvünk, te édes, édes!

„Ha kellő gondossággal válogatjuk meg szavainkat, nagy valószínűséggel bízhatunk abban, hogy sikerül teljesen mást mondanunk, mint ami eredetileg szándékunkban állt. Isten áldása legyen e tevékenységünkön!” (hamisított idézet Örkény Istvántól).

 

*

 

(Még jobban válogassuk meg szavainkat) Nincs az íróhoz fogható eszement őrült, ha ez az őrült a szavak közt válogat. Még jobb, még pontosabb, a leginkább odaillőnél is odaillőbb! És még sehol sincs a mondat! A mondat egy kis teremtés. Egy kis naprendszer, melyben a központi jelentés körül keringenek a helyi jelentések és holdjaik, az árnyalatok, elég csak egynek a tömegét is rosszul meghatározni, billen az egész, a szavak összeütköznek, fölvillanó fényesség, porfelhő, kihalnak a dinoszauruszok.

„A műgond őrültté tesz.” Ezt nem egy német filozófus mondta, alkalmas mondatként arra, hogy egy írókat magába fogadó, nemzetközi figyelemösszpontosító tábor bejárata fölé vendégserkentő föliratnak kiszögezzék, én mondtam, otthon, az ágyamban fekve, mint egy Marcel Proust, de még korán reggel, nem úgy, mint Marcel Proust, akinek este, még inkább éjszaka jött el az ideje, korán reggel, amikor rádöbbentem arra, hogy már megint az angol tengerésznóta álmomban készített műfordításáról álmodtam, pontosabban arról, hogy az egyik refrénsor nincs megnyugtatóan magyarra fordítva. – Hát hülye vagyok én? – tettem föl magamnak a szónoki kérdést. És: – Igen – feleltem rá, mint Joyce az Ulysses végén – igen igen igen igen.

Gondoljunk csak bele. Egy pontatlanul megálmodott alapszövegből álmomban készült versfordítás, melyet senki sem vehet komolyan szakmailag, legkevésbé én magam, aki nem fogom ezt fölvenni versfordításaimnak bármely esetlegesen a jövőben megjelenendő gyűjteményébe, tehát semmilyen ésszerű érv nem szól amellett, hogy akár egy szót is megváltoztassak benne, hogy javítgassam, bütyköljem, hogy fúrjak-faragjak rajta, hogy ne dobjam ki az agyamból még az emlékét is az egésznek, mint ócska kacatot szokás kidobni nagytakarításkor. Hát akkor meg mi van itt? Csakugyan az eszem ment volna el?

Rosszabb a helyzet. Nem habókos vagyok, hanem megszállott. A műgond megszállottja. Nem hagyok hátra megoldatlan verssort. Teljesen világos ugyanis, hogy az utolsó ítéletkor, közvetlenül a harsonaszó után, de még a zászlófölvonás előtt Sir Baden Powell, Mafeking hőse, világfőcserkész, miközben ellép a fölsorakozott úttörők (bocs, sztalinista reflex!), vízicserkészek díszszázada előtt, menet közben odaszól nekem: – Hallja-e, Orbánkám, hogy hangzik magyarul az az „early in the morning”?

És én akkor egyszerűen nem válaszolhatom azt, hogy „jókor reggeledőben”, noha egy korábbi falfirkámban éppen így fordítottam a szóban forgó verssort. Csakhogy ez így rossz! Túl kacifántos a hétköznapi nyelvhasználathoz képest, nem illik a tengerésznótához, melyben egyszerűen azt éneklik, hogy noha még csak kora reggel van, a piás matróz hullarészeg. Reggeledőben? A matrózok kifinomult nyelvén szólva? Egy ilyen fordulatnak legalábbis helyt kéne állnia egy múlt századi, tengeren játszódó regény valamely mondatának élén, mondjuk Herman Melville Moby Dickjében, mondjuk ilyenformán: „Jókor reggeltájban a Pequod fölvonta vitorláit és kifutott a Nantucketi-öböl vizére.” Az így kezdődő történetet akár egy matróz is elbeszélheti. Nem szólva arról, hogy ebben az új, javított magyar változatban a régibe fölöslegesen beleaprított egy szótag is eltűnik. A javított szöveg tehát így hangoznék:

 

 

– Mégis mit gondol ön rólam? – kérdezem majd a mennyei díszszemle üdvözült vízicserkészei közt álldogálva, az angol társalgási zsebkönyvek kreatív angolságával Sir Baden Powelltől, Mafeking hősétől (a búr háborúról van szó, te bunkó!) –, hogy csak úgy fogom magam és föltámadok egy olyan félig megoldott verssorral a hátam mögött, amilyen az a „jókor reggeledőben”?

Jókor reggeltájban nyugodtan nézek a föltámadás elé.

 

*

 

(Gondunk legyen a hegyi kecskékre is) Boldogult úrfikoromban, negyvenes-ötvenes éveimet taposva prózaszerkesztő voltam egy magát jelentős irodalmi fórumként meghatározó, havonként megjelenő folyóiratnál.

Itt látogatott meg Kertész Imre, régi barátom a Lukács uszodából, a hóna alatt egy lapos táskával.

– Drága Ottóm – mondta a maga utánozhatatlan nyájasságával –, hoztam neked valamit.

Nemhiába voltam egy jelentős irodalmi fórum jelentős szerkesztője, egyből kitaláltam, hogy mit hozott az Imre. Kéziratot! De azt már én sem tudtam előre, hogy egy ritka írói remeklést. A lapos táskában a Kaddis a meg nem született gyermekért gépelt példánya lapult.

Hazavittem, elolvastam, az utolsó oldalakat könnybe lábadó szemmel.

– Marha – szólította meg magát a neves szerkesztő –, összevizezed a kéziratot….

– Te, Imre – szólította meg a szerzőt ugyanő, mikor a szerző ismételten ellátogatott a jelentős folyóirat szerkesztőségébe –, ez úgy nagyszerű, ahogy van. Csak az elejéről kéne kihúzni kb. egy flekket.

Láttam barátom arcán a döbbenetet, hogy ennyi év után nem átallom azt javasolni neki, hogy beteg édesanyját adja el rabszolgának. Egy flekk! Az több annál… mindegy, hogy minél… az sok!

– Még meggondolom – mondta Imre –, majd benézek…

De mi csak bízzunk az emberi nagyságban!

Egy hét múlva Imre jelenik meg az ajtóban, jellegzetes, ringó sétalépteivel közelít felém, homlokon csókol, és azt mondja:

– Fél flekk, drága Ottóm! – Mire én:

– Mi? Micsoda? – Mire ő:

– Annyit kell kihúzni, nem többet, de annyit ki kell. És ez benne maradt volna, ha te nem szólsz, de szóltál, miért is fogadd hálás köszönetemet!

És még meg is simogatja a fejem búbját.

Mindezt előadhattuk volna akadémiai komolysággal is, azt nevezetesen, hogy Kertész Imre a Thomas Manntól megörökölt német körmondatot zeneileg szerkeszti magyar mondattá, s hogy ez a zenei szerkesztés rokon azzal az eljárással, amellyel Paul Celan szerkeszti meg a Todesfuge verssorokból emelt lépcsőzetét, mindössze annyi a különbség, hogy Kertész Imre nem barokk fúgamenetet épít a szövegébe, hanem folytonos közbevetéseivel keringőzésre kényszeríti saját mondatait – a végeredmény azonos Celanéval: a zenei elem kimondhatóvá teszi a kimondhatatlant, a művészet tárgyává azt, ami természeténél fogva nem lehet tárgya a művészetnek; a zene nemcsak vérgőzös történetünket helyezi az elvonatkoztatás távlatába, hogy kellő tárgyilagossággal vehessük szemügyre magunkat, de formát is kölcsönöz a formátlan brutalitásnak, hogy a formán át Istenre vagy Isten hiányára lássunk.

Mondom, előadhattuk volna a dolgot így is, csakhogy akkor mit kezdtünk volna a homlokunkon csattanó csókkal? Márpedig az elmúlt korokat idéző, szertartásos udvariasság épp úgy az Imre lényéhez tartozik, mint széles mosolya, mely mögé sötét világlátását rejti. És az a mosoly ott virít az arcán mindaddig, míg egy érzékeny pontot nem érintesz, míg rá nem akarod venni mondjuk arra, hogy akár csak egy szót is változtasson a szövegén, és még akkor sem a mosoly tűnik el az arcáról, épp csak rá kell jönnöd arra, hogy egy mosolygó gleccserrel szemezel.

A riasztócsengő jó helyen szólalt meg bennem, de épp a zenei szerkezet feszessége miatt az apró ritmushibát, két közbevetett félmondatot, súlyosabbnak érzékeltem, mint amilyen az valójában volt, illetve azt érzékeltem jól, hogy egy ilyen feszes szövegen egy apró hiba a saját súlyánál többet tud rontani, ha ki nem javítják. Esetünkben a javítás megtörtént, és mára már nyoma sem maradt annak, ami ezelőtt volt; a szöveg összezárult sebhelye fölött, mint elsüllyedt hajó fölött a víz. Az Imrével való barátságunk azóta is töretlen.

Persze egy komoly irodalomtudós nem hagyja el a terepet általánosítható tanulság nélkül.

Általános tanulságképpen leszögezhetjük azt, hogy a gyanútlan magyar betűvetőre újabban ismét komoly veszély leselkedik, főképp ha az illető betűvető botfülű, és ez a veszély nem más, mint a német nyelvterület erdőségeiben időtlen idők óta otthonosan kígyózó körmondat, mely áldozatára tekeredve, izmainak erejével roppantja össze az áldozat bordáit.

És akkor még egy szót sem szóltunk a klónozott hegyi kecskék terjesztette mekegő kecskevészről, melynek hatására az ilyen kecskevészben szenvedő beteg mondatai harsány mekegésbe fúlnak. Egyes kellően meg nem alapozott vélekedések szerint a betegség elterjedése összefüggésbe hozható azzal a ténnyel, hogy a magyar nyelv nyílt és zárt „e” hangzóinak megkülönböztetése mindinkább nyelvjárási szintre szorul vissza. Az Akadémia illetékes nyelvvédő bizottsága e nézetet mint tudománytalant visszautasítja, és újólag kijelenti, hogy a kecskevészt a kecskeész okozza, a klónozás ezt fokozza, és hogy a kifejlődött betegség ellen a leghatásosabban a következő versikével vehetjük fel a küzdelmet:

 

 

Ha ez sem segít, az a tudomány mai állása szerint pech.