Az agyafúrt költő III.

(A csoda) Először akkor fogtam gyanút, amikor kórházi látogatóim egyike, egy megjelenésére nézve hamisítatlan budai úrhölgy azt mondta csak úgy maga elé, de mély átéléssel a frissen fölmosott kórházfolyosón: – Be kell szarni, egyszerűen be kell szarni! – Erre a fölismerésre én juttattam őt azzal a ténykedésemmel, hogy fölpattantam a székemről, és tettem néhány lépést a kórterem ajtaja felé, azaz mentem, ahogy az emberek általában mennek, egyik lábukat a másik elé helyezve a haladás irányában, különösebb odafigyelés nélkül. Tehát úgy, ahogy én már évek óta nem tudtam menni. Betegségem utolsó éveiben nekem már a járás is kisebbfajta expedíció volt, botra támaszkodva, kaszáló mozgással és megtervezett táborhelyekkel, kapaszkodásra kiszemelt bútorokkal és nekidőlni való szekrényekkel. Most meg csak úgy fölugrom és megyek. Látogatóim elkerekült szeméből olvashattam ki a változás mértékét. – Csoda! – mondta ki a kulcsszót a fenti úrhölgy, miután magához tért a döbbenet okozta sokkból –, valóságos csoda! Ezt a szót most hallom először, a következő hetekben számtalanszor fogom hallani. Szentjóby Tamás például, amikor meglát engem L. J. raposkai házának udvarán lazán járkálni, ég felé emeli a karját és azt kiáltja, mint valami avantgárd szertartás fölszentelt püspöke: – Mirákulum! Mirákulum! – Amikor pedig Raposkáról átrándulunk Szigligetre, összeszalad az alkotóház, és ott is azt duruzsolja mindenki, hogy csoda, csoda, csoda, itt a két lábon járó csoda, az Ottó, láttad már te is? Mi tagadás, kezdem magamat furcsán érezni. Egy csodás történet központi alakjához képest meglehetősen köznapi jelenség vagyok, ráadásul a látszat szerint egy hálátlan kutya, aki meg sem igen érdemli azt a nagy szerencsét, ami érte. Kérdezik, milyen érzés, azt mondom, jó, merthogy csakugyan az. Érzem, keveslik. Keveslik az örömömet, a lelkesedésemet. Ők örülnek és lelkesednek, mert szeretnek. Hülye lennék, ha ezt nem tudnám. Csakhogy én tudok mást is. V. doktor még a műtét előtt korrekt módon tájékoztatott arról, hogy mire számíthatok sikeres beavatkozás esetén. A gyógyszer okozta túlmozgás és annak minden nyomorító következménye megszűnik, a betegség maga viszont nem szűnik meg, minthogy az az orvostudomány mai állása szerint – remélhetőleg már csak ideig-óráig – gyógyíthatatlan. Továbbra is szednem kell tehát a gyógyszert, még ha a későbbiekben csökkenthetünk is a napi adagon, és továbbra is számolnom kell néhány kényelmetlenséggel, olyanokkal, mint az első mozdulat megtétele vagy az irányváltoztatás körül adódó nehézségek, magyarán ezután is nehezen fogok tudni elindulni és megfordulni, ami egy csodálatos gyógyuláson átesett betegtől legalábbis meglepő. Persze szó sincs arról, hogy lebecsülném az operáció jótékony hatását. Korábbi állapotom és a mai, ég és föld, hogy mértéktartó legyek. V. doktor kérdésére, hogy megítélésem szerint mennyivel sikerült visszavetnünk a betegség előre haladását, magam felelem azt, hogy minimum tíz évvel. De nagy kérdés, hogy helyes-e így számolnunk, hogy így számolva nem csapjuk-e be magunkat is? A tüneteim csakugyan a tíz évvel ezelőttiekhez hasonlatosak, de tíz éve én épp csak elhaladtam az ötvenet, betegeskedni pedig alig túl a negyvenen kezdtem, a csodálatosképpen fölgyógyult, késő negyvenesnek, kora ötvenesnek látszó újszülött a valóságban nemrég múlt hatvanhárom éves, és a kórházban az ápolónők és a szobatársak mindannyian „Ottó bácsinak” szólították. Lelkesedem én is, épp csak a magam tárgyilagos módján, számot vetve a valóságos körülményekkel. A valóság pedig az, hogy a szerencse egy korosodó férfit ért, akit nézhetnek fiatalabbnak a saját életkoránál, attól ő még nem lesz fiatalabb. A csoda persze így is csoda, sőt csak így igazán az, hogy ilyen körülmények között ennyit sikerült javítani a beteg állapotán, az életminőségén, ahogy ezt ma korszerűen mondják. Nem sikerült viszont, mert nem is sikerülhetett kitörölni az emlékezetemből húsz év minden megaláztatását, melyben nyomorék testem részeltetett. Nem sikerült, mert nem is sikerülhetett új embert faragni belőlem. Egy őszülő újszülöttet, akinek örömittas reakcióit várnák el tőlem. Tisztában vagyok azzal, hogy az üdvrivalgók kedvét szegi a kényszeredett vigyor a számon, mellyel lelkes túlzásaikat nyugtázom, hogy olyan vagyok, mint régen, hogy visszafiatalodtam, hogy ki vagyok cserélve. Miközben, és ez a kétségkívül új eleme a hogylétemnek, egy kicsit olyan is vagyok, mint régen, egy csöppet vissza is fiatalodtam, valamennyire ki is vagyok cserélve. Az az igazság, hogy bármennyire is látványos az állapotomban bekövetkezett javulás, nem csoda történt velem, nem a vízen tanultam meg járni, hanem a földön, igaz, ott már másodszor, egy sikeresen végbevitt, nem mindennapi orvosi bravúr következtében. Mértéktartás, e pillanatban ez a legnehezebb tanulnivalóm, miközben új körülményeim között mintegy tanfolyamon tanulok újra élni. Mintha folytatódna a műtét, és nekem ébren kéne válaszolnom, ezúttal magamnak a magam kérdéseire, hogy mit bírok és mit nem, hogy se alá, se fölé ne vegyem magam a lehetőségeimnek. A csodát pedig épp a mértéktartás jegyében tekintsük annak, ami – közhasznú szófordulatnak arra az esetre, amikor minden előjel ellenére, váratlanul valami jó történik velünk ezen a világon.

 

*

 

(A rendelőben) Sokan örültek fölbukkanásomnak olyan helyeken, ahol korábban már évek óta nem voltam látható, de senki sem annyira, mint P. doktornő, amikor besétáltam a körzeti rendelőintézetben lévő vizsgálóba. „Micsoda változás”, mondta, és úgy örült nekem, mint egy gyerek, egészen belepirult a nagy örömbe. Személyes ügyének tekintette a velem történteket; joggal, hisz az ő ötletéből kerekedett ki az egész kórházi vállalkozás. És most láthatta a minden várakozást fölülmúló eredményt. Amikor elköszöntem, hirtelen mozdulattal végigsimított a bal karomon. Látnivalóan saját magát is meglepte ezzel a mozdulattal, nem volt ez átgondolt cselekedet, a váratlanul rátörő szeretettől kamasz fiát simogatja meg így az anyja. Valami ilyesmi történt velünk is. A nálam legalább húsz évvel fiatalabb doktornő ezzel a mozdulattal a fiává fogadott. Egy percre én voltam az ő kilyuggatott koponyájú, őszülő, hatvanadik évén túl járó, újszülött fia.

 

*

 

(A mágus) – És mi van ezzel a mágussal? – érdeklődött egyik barátom, egy könyvkiadó romantikára kevéssé hajló igazgatója V. doktor felől. – Gondolom, ügyel – feleltem én nem kevés iróniával. Ügyel arra, hogy ne felejtse el, hol dolgozik. A magyar egészségügyben, melynek kórházai többnyire tudathasadásos elmezavarban szenvednek. A műtőben a huszonegyedik század, a műtőn kívül a tizenkilencedik, és a kettő nem ér össze. V. doktor ügyeletben sürgősségi ellátást végez, azaz diribdarabokra tört balszerencséseket operál, akiket a mentő hoz neki ajándékba éjszaka. A hazai kórházak tudathasadásos állapotában annak, hogy ő a haladottabb külföldről a fejében és az ujjaiban hozott haza egy itthon teljesen újnak számító műtéti technikát, nem tud igazi következménye lenni. Még ha főnökként tette volna mindezt, de hát V. doktor viszonylag fiatal ember, negyvenéves, rangjára nézve szakorvos. A hazai egészségügy feudális beidegzettségén még az sem tud lényegileg változtatni, ha az embernek, mint V. doktornak is, intelligens és kulturált főnöke van, aki nem tartja rangján alulinak, hogy beálljon a műtőbe a beosztottjának asszisztálni, minthogy az olyat tud, amit ő nem, és a sebészi tudást csak így, a gyakorlatban lehet elsajátítani. Nem az egyes emberben van tehát a hiba – a szisztémában, mely ahelyett, hogy a V. doktorhoz hasonló megszállottaknak csábító munkakörülményeket biztosítana, makacsul ragaszkodik régi reguláihoz. Az orvosok legtöbbjéről és az ápolószemélyzet többségéről elmondható, hogy személyes hősiességükkel tartják meg intézményük fejükre omolni készülő mennyezetét. És épp ez a baj, hogy egy honi egészségügyi intézmény működtetése a mai körülmények között hősöket kíván. Hősöket, akik az „enyém a vár, tied a lekvár” szabályai szerint küzdenek egy szabad kórházi ágyért, hogy operálandó betegüket legyen hova fektetniük. Távol álljon tőlem, hogy én is előálljak egy korszakalkotó egészségügyi reformötlettel az ágyszámmisztikáról, vagy a láb- és szívkórházak összevonásáról, budapesti központtal, vagy a gazdaságos gyógyszerfölírás legújabb mikéntjéről, apage, satanas! Én csak csöndben reménykedem, hogy V. doktor és a hozzá hasonlók nem roppannak meg a rájuk nehezedő súly alatt, nem távoznak külföldre, ahol rendesen megfizetnék őket, egyáltalán, nem adják föl, hanem a józan ész ellenére folytatják, ahogy mi is, a többiek, írók és nem írók, betegek és nem betegek, szép hazánk daliás polgárai.

 

*

 

(Egy elhanyagolható mellékkörülmény) Majdnem elfelejtettem. A társadalombiztosítás nem támogatja anyagilag a neuropészméker beültetését. A kórházi tartózkodást, a műtétet támogatja, de a készülék árából nem térít egy petákot sem. A készüléket Amerikában gyártják, ára magyar pénzben közel hárommillió forint. Potomság. A magyar költő fölnyúl a háta mögött álló könyvespolcra, leveszi onnan a hanyagul odadobott hárommillió forintot, leadja a megrendelést New Yorkba, fizet, mint egy katonatiszt, oké?

Kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy se készülék, se műtét.

Hanem mire valók az ember életében a nők? Ahol ők megindulnak, nem sarjad ott a fű sem.

L. J. például, fiatal költőkorom szerelme, minden neki kedves ügyért lelkesen akciózó demonstrációszervező és aláírásgyűjtő, ott ül a vendégek közt, egy fotelben, és azt mondja:

– Nem probléma, rendezünk az Ottónak egy estet.

Mácsai Pali, a gyakorlatias fölkapja a padlóra hullajtott ötletet:

– A Bálint Andrisnak kell szólni, neki van színháza…

Ebből lett az, hogy majd kidőltek a falak a Radnóti Színházban, annyian jöttek el azon az estén.

Lázár Ervin, Rácpácegres filozófus szülötte másnap azt mondta erről a telefonba:

– Örülhetsz, hogy téged ennyien szeretnek!

Örültem is. Meg voltam hatva. Mit meghatva. Meg voltam rendülve. Mellesleg azok, akik eljöttek, meg azok, akik ezért-azért nem tudtak eljönni, meg még két segítőkész magánalapítvány összeadták a készülék megvásárlásához szükséges pénzt, mely cselekedetüket most nyilvánosan is megköszönöm.

Jóindulatukat nem pazarolták méltatlanra. Úgy tudom, én vagyok az egyedüli szerző a föld kerekén, akinek az agya kétszeres nyomot hagyott az emberiség kultúrtörténetében, egyrészt az agyamból kipattant versekkel, másrészt az agyamról készült felvételekkel, mely utóbbiak V. doktor tudományos publikációjában fognak hamarosan napvilágot látni.

– Gyönyörűek – mondta a felvételekről V. doktor.

– Nagy dolog – dünnyögtem magamban pofátlan válaszul én –, milyenek legyenek?

Ami szép, az szép!