Az agyafúrt költő II.

(A bajok gyökere) A Parkinson-kór. Sokat tud, még többet nem tud róla az emberiség az ő nagy tudományával. Tudjuk, mert látjuk, milyen tüneteket okoz, de nem tudjuk, hogy őt magát mi okozza. Tudjuk viszont azt, hogy hova ereszti gyökerét a betegség – az agy egy meghatározott részébe, melyet nem sok jót ígérőn substantia negrá-nak, azaz némi ironikus szabadsággal fordítva a kifejezést magyarra, fekete lényegnek, valódi jelentése szerint fekete anyagnak mondhatunk. Arról, hogy az agynak egy bizonyos részét miért éppen így hívják, sejtelmem sincs, ahogy a betegséggel kapcsolatban föltehető számos más kérdésre sem tudnék válaszolni, nem lévén hisztérikus hipochonder, aki tájékozottabb a szakirodalomban, mint az orvosai, hanem csak egy közönséges, mezei szerencsejátékos, aki kifogta, hogy a bajban is stílusosan fogalmazzunk, a Fekete Pétert. Csak annyit tudok a témáról, amennyi az idők során rám ragadt. A Parkinson-kór esetében az történik, hogy az agynak e meghatározott területén valamilyen okból pusztulásnak indulnak azok az idegsejtek, melyek korábban három műszakban termelték a dopamint. A dopamin az idegpályák ingerületvezetését segítő anyag, melynek hiánya komoly mozgászavart okoz: a parkinsonos beteg a saját akaratától függetlenül hol reszket, hol lebénul. Az orvostudomány nagyot lépett előre, amikor rájött arra, hogy a dopamint kívülről, gyógyszer formájában is be tudja juttatni a szervezetbe. Ez a gyógyszerelés mint kezelés hosszú évekre megoldást kínál, nekem az első tíz betegévemet nagyban megkönnyítette. Persze a szorítóba lépő beteg még nem fogja föl igazán, hogy ki az ellenfele. Jimmy „Ironfist” Parkinson nehézsúlyú profi boxbajnok, gyilkos erejű és minden várakozást fölülmúló állóképességgel bíró versenyző, az ő mérkőzései nem tizenkét menetesek, tízezer menetnél ő alább nem adja, másképp szólva, a mérkőzés élethossziglan tart, és csak kiütéssel érhet véget. Az ilyet, hogy mit jelent a „sírig tartó” mint időhatározó, az ember nem tudja igazából fölfogni. Hallja, hallja, de valójában elereszti a füle mellett. Ha a mai nap a gondunk, nem tudunk azért szorongani, hogy mi lesz velünk húsz vagy harminc év múlva. Szedem a tablettáimat, gondosan kiporciózva, és ennyi az egész. Gyógyszert szedve jártam és tanítottam Amerikában, ültem a Nemzetközi P. E. N. kongresszusán, az előadói asztalnál, Szöulban, azt hittem, így lesz holnap is, így lesz örökké. Bár voltak intő jelek is, egyre több és egyre gyakrabban. Szöulból visszatérőben például már nem tudtam vinni a bőröndömet, hagynom kellett, hogy nálam húsz évvel idősebb honfi- és szakmatársam vigye, égett a pofámról a bőr, de még mindig nem fogtam föl, hogy ez üzenet, és az üzenet így szól: befellegzett az utazásoknak, ez volt az utolsó. Csak a rákövetkező tavaszon esett le a tantusz, amikor a Burgenlandban tett családi kiránduláson már a kocsiból sem tudtam kiszállni. Ugyanazzal a gyógyszeradaggal, amellyel Amerikában még száz mérföldeken át vezettem ottani autóinkat. Így kezdődött betegségem második tíz éve, az elkeseredett közelharc ideje. A taktikám arra irányult, hogy ne hagyjam magam beszorítani a sarokba. Úgy élni és írni, mintha nem volnék beteg. De ez a taktika egyre kevésbé volt kivihető. A második tíz év kellemetlen újdonsága, hogy ez idő alatt korábbi szorítóbeli segítőnk, a gyógyszer maga is ellenünk fordul; huzamos, sokéves szedés esetén mellékhatásai támadnak, e mellékhatások a beteg áldozatot fö-le buktatják az on és az off fázisok örvényeiben; a paradoxon szorításából nincs menekvés, gyógyszer nélkül a páciens nem tud létezni, gyógyszerrel viszont csak így tud létezni; érzem, hogy szellemi fölényem ellenére szorulok befele a szorító sarkába. Ellenfelem sokáig készülődött a nagy ütésre, és most elereszti a kezét. Azon kapom magamat, hogy már hetek óta ki sem teszem a lábamat a lakásból, csak ülök valamilyen ülő alkalmatosságon, vagy fekszem a szobámban található heverőn, és a lakáson belül is bottal közlekedem. Az utolsó öt évben a betegség fölénye egyre szemmel láthatóbb volt. És ez sokakat hangolt együttérzésre, mely kiváló táptalaja a legkülönfélébb babonaságnak. Már az első tíz évben is bővében voltam a jó tanácsoknak és képtelen ötleteknek a különféle természetgyógyászati eljárásoktól a legvadabb hókuszpókuszokig, mint az energiasugárzás távolból meg más hasonló csodamódszerek, és ez az ellátottság a második tíz évben csak fokozódott. Egy kórházi főorvos a Merlin Színház büféjében lilára szorította a kézfejemet, hogy érezzem a belőle belém áradó, gyógyító energiát. – Hinni kell benne – mondta. – Ebben a marhaságban? – kérdeztem vissza nagy hálátlanul. Masszírozták a talpamat, böködtek koreaiak Koreából magukkal hozott akupunktúrás tűkkel – nem akartam, hogy a családom azzal vádolhasson, hogy nem tettem meg mindent a gyógyulásomért. Segíteni persze egyik módszer sem segített, ahogy az ukrán csodadoktor sem, ez utóbbi főleg azért nem, mert Andrjúsához már nem voltam hajlandó elutazni vidékre, azzal a fölkiáltással, hogy ami sok, az sok. Ekkortájt, úgylehet négy éve merült föl először a műtét gondolata, előbb csak elvont lehetőségként; Santa Monicából Jascha Kessler, amerikai költő és író, a Los Angelesi Kalifornia Egyetem irodalomprofesszora, barátom és fordítóm küldte el egy fényképekkel és rajzokkal illusztrált cikkét valamilyen népszerű tudományos folyóiratnak, abban olvastam egy dél-kaliforniai klinika sebészeinek merész vállalkozásáról; még a kezdet kezdetén tartott a dolog, néhány eset Kaliforniában, súlyos állapotban lévő öregek, akiknek ez maradt a legutolsó reményük, túl nagynak látszott a kockázat még elméletileg is, nem szólva arról, hogy köztünk volt egy vagy több óceán, attól függően, hogy merre repüljük körbe a földet. Ilyen kicsiségek azonban manapság már nem tarthatják föl a csúcstechnika terjedését; ami tegnap még csak Amerikában volt honos, ma már Európában is az. Ez év elején már komolyan került szóba a műtéti beavatkozás, méghozzá itthon elvégezve, Magyarországon. Nem mondhatom, hogy könnyen álltam kötélnek. A fentebb mondottak alapján a Parkinson-kór gyógyszeres kezelését nagyjából azzal tekintettem egyenértékűnek, mintha bugylibicskával szerelnénk egy svájci órát. Most tehát szereltessek még két redőnyhúzó rudat is az agyamba? Félni nem a várható fájdalmaktól féltem, hanem attól, amire Parti Nagy Lajos kérdezett rá már a műtét után: – És nem féltél, hogy eltalálják az agyadban a Szabolcska-pontot? Dehogynem. Ettől az egytől féltem csak igazán.

 

(Orvos és betege) Klein György professzor, a stockholmi Karolinska Intézet hírneves sejtkutatója, akivel az elmúlt évek során jó barátságba keveredtem, írja valamelyik könyvében, hogy ártalmára van az orvos–beteg kapcsolatnak az, ha e kettő túl közel kerül egymáshoz, csökkenti az orvosi munka hatékonyságát, ha az orvos érzelmei foglyává válik, és nem tud betegére úgy is tekinteni, mint egy munkadarabra. Ez a helyzet nem ismeretlen egy író számára sem, a művéhez kell, hogy ilyen kapcsolat fűzze. Elmondhatom, hogy mi ketten V. doktorral, az engem operáló orvossal ideális párost alkottunk. De kezdjük az elején. Sokéves szerkesztői gyakorlatom képessé tett arra, hogy kis hibaszázalékkal fölismerjem más szakmák dilettánsait is. Nem a mesterségükhöz értek, a beszédükön hallom, ahogy azt is, ha valaki igazán ért ahhoz, amiről beszél. Nevezhetjük ezt egy sajátos emberismeretnek is, mindenesetre ez a képességem már sok kétes helyzetben volt a segítségemre. Abban is ez segített, hogy eldöntsem, elindulok-e a kés felé vezető úton? P. doktornő, a körzeti ideggyógyászunk, aki hónapról hónapra fölírja a nekem szükséges gyógyszereket, látva állapotom makacs rosszabbodását, nagy óvatosan fölvetette azt a kérdést, hogy nem kéne-e műtéttel próbálkozni? Óvatosan, mert tudta rólam, hogy gyűlölök kórházban tartózkodni. Meglepetésére azt feleltem: – Nézze, én beteg vagyok, nem hülye. Ha úgy gondolja, hogy van értelme, próbáljuk meg. – Ennek a válasznak persze volt előzménye is. Valamilyen nem szorosan a szakterületéhez tartozó ügyben kértem P. doktornő véleményét, melyet ő olyan gyakorlatiasan, mondhatni, egy jó háziasszony hozzáértésével adott elő, hogy megéreztem benne a dolgát értő embert, akire érdemes odafigyelnem. Ő említette először V. doktort, aki egy itt név szerint nem említendő kórházban végez olyan műtéteket, amilyenekre nekem szükségem lenne. Műtéteket, mondom, mert agyunknak két, összehangoltságukban is különálló féltekéje van, és ez minimum két operációt jelent. P. doktornő lelkesedéssel beszélt a sztereotaxiás (térbeli pontra célzott, fordíthatnánk a görögből származó műszót magyarra) műtétekről, melyeken korábban nem tudom, milyen minőségben vehetett részt az Agysebészeten, a pontosságról, amellyel ez a műtéti technika az emberi agyban közlekedik, a daganatok fogyatkozásáról meg más egyéb, főleg sebészorvosok számára fenntartott szépségekről. Nem voltam lelkes a hallottaktól, de tudtam, hogy az, amit hallottam, a legteljesebb mértékben komolyan vehető. Aggályomra, hogy a műtét valamilyen módon befolyásolhatja szellemi képességeimet, mosollyal válaszolt: „De hiszen az az agynak egy egészen más területe!” Beleegyeztem abba, hogy a doktornő megbeszéljen egy találkozót V. doktorral. Leendő operálómmal kórházi szobájában találkoztam, egy emeletráépítés során kialakított, és három orvos befogadására szánt sufniban, ahol attól lehetett tartani, hogy V. doktor, ha föláll a helyiségbe férő egyetlen íróasztal mögül, fejét beleveri a plafonba. V. doktor különben inkább keltette egy hajdanában sok gyermektápszert fogyasztott, kerek arcú, szőke óriáscsecsemő benyomását, mint egy emberi agyakban dúló Doktor Frankensteinét. Mindemellett tetszett a viselkedése is. Részvétteljes volt, de csak annyira, amennyire ezt az emberség megkívánja; nem öntött nyakon a segíteni nem tudók ragadós szánalmával. Ezzel szemben pontosan kérdezett. Ezt betegként szerzett sokéves praxisom birtokában elég jól meg tudtam ítélni. Ahogy azt is, hogy fontos számára a szakmája és az abban elérhető siker. A gyógyítás, nem mint elvont eszme, hanem mint jól kezelt műszerek és célirányos mozdulatok összehangolt gyakorlata. Egy profi, gondoltam, a maga szakmájában, mint én a magaméban. Láthatóan a nevem nem mondott neki semmit, de ezt én nem tartottam sérelmesnek, sőt; így legalább nem kellett magát zavartatnia attól, hogy az agyamba nyúlva egy kissé az irodalomtörténetbe is belepiszkál. Mindent összevéve az a benyomásom támadt, hogy mi ketten, orvos és betege egy jól összedolgozó párost alkothatunk, neki érdeke egy újabb sikeres műtét abból a fajtából, melyet eddig csak ő végzett Magyarországon, nekem érdekem, hogy sikerének tárgya lehessek. Erős kapocs kötött össze bennünket máris, a jól fölfogott, közös érdek. Ezt az sem lazíthatta meg, hogy véleményét kérő érdeklődésünkre Klein professzor elektronikus levélben és telefonon riadóztatta a világ orvostudományát, különös tekintettel a kérdés szakértőjeként ismert, Svédországból Amerikába származott, ott a saját klinikáját igazgató (és természetesen ugyancsak magyar születésű) Steiner professzorra, aki helyeselte a műtétek gondolatát, de végrehajtásukat a franciaoszági Grenoble-ban gondolta volna célszerűnek, Ben Amid, a nagyszámú efféle operációt sikeresen maga mögött tudó idegsebész vezénylete alatt. „Haha”, mondtam erre én, háromszor meghajolva Grenoble felé a milliomos magyar költők szokása szerint, és maradtam V. doktornál meg az emberismeretemnél.

 

(Mélyfúrás az agyba) Jön a műtős segédje a gurulós ággyal. Nincs időm szorongani, lefoglalnak a konkrétumok. V. doktor tegnap este hívott föl, hogy ma reggel háromnegyed nyolcra legyünk kinn a kórházban, kilenckor megkezdik a műtétet, amire végeznek, lesz ágy is. Ez a rapid válfaja a kórházi elhelyezésnek persze nem megy zökkenők nélkül. Gyógyszer nélkül nem érnék ki a kórházba, a gyógyszer viszont megteszi a magáét; amire kiérünk, kezem-lábam remeg és röpköd, majd elrepülök. Jön egy ápolónő, elvisz hajat mosni, aztán hoz egy zöld, úgynevezett zsilipelő ruhát a műtéthez, röpdösve átöltözöm. Jön a reggeli vizit, egy körmenet nézi, hogy az ágy szélén ülve járom vitustáncomat, hogy lesz ebből kilenckor műtét? Fél kilenckor az on átvált off-ba, a műtőben a főorvos majd megjegyzi, „fantasztikus, egy olyan mozgásvihar után most teljesen nyugodt…” De most még nem vagyok az, teljesen lefoglal az igyekezet, hogy valamiképp megfékezzem az őrjöngő túlmozgást, nem érek rá azzal törődni, hogy mi lesz a műtőben. Ott, ahogy ez kisvártatva kiderül, egyelőre semmi, csak az előtérbe tolnak be, ahonnét lábon megyek majd egy helyiséggel beljebb, a koronázásra. Ez úgy történik, hogy négy fémcsavarral, becenevükön tüskékkel egy fémkeretet erősítenek a fejemre, mely a műtét és a műtét közben végzett CT-vizsgálat során azonos helyzetben rögzíti majd a koponyámat. A tüskéket a koponyacsontba csavarják, helyzetem némiképp emlékeztet a Dózsa Györgyére, azzal a különbséggel, hogy a szék, melyen ülök, nem tüzes. Igazat szólva, a fájdalom nem elviselhetetlen. „Kap egy szurit,” (ez az injekció neve a kórházi szlengben) „csak azt fogja érezni!” Ennél azért többet érzek; amikor négy tűhegyes csavart hajtanak be az ember koponyájába, azt az ember érzi, ha nem is olyan élességgel, mint ahogy érzéstelenítés nélkül tenné. „El fog múlni”, vigasztal a szerelésnél segédkező hölgy, „húsz perc múlva csak tompa nyomás marad belőle”. Úgy is lett. Mire lekormányoznak a kerekes ágyon a CT-laborba, már dúdolok is: „Vígan él a favágó, fején vaskalappal.” A CT-felvétel elkészülte után visszatolnak a műtő előterébe, ahol jó egy órát várakozom, miközben az orvosok számolnak. A koordinátákat számolják ki, hogy betáplálhassák őket a célzókészülékbe. A célzókészüléket a rögzített fémkerethez erősítik, ezt nem látom, csak hallom, a fémes zörejekből ítélve csavarokat húznak meg a fejem körül, lassan egész valómban egy fémszerkezet részévé válok. A célzókészülék amúgy a műtétet végző orvos legfőbb segítője, tizedmilliméternyi pontossággal vezérli az agyba mélyesztett elektródákat a kívánt helyre; a pontosságra szükség is van, „közvetlenül a látóideg mellett haladunk”, mondja V. doktor, „jelezze, ha szikrákat vagy vibráló fényt lát!” A célzókészülék dicséretére legyen mondva, semmi ilyesmit nem látok, a periferikus látással sincs baj, nem szűkül a látótér, jól látok oldalra is. Hallani is jól hallok, kivált jól hallom a fúró csikorgását, ahogy fúrják a lyukat a koponyámba, de érezni most csakugyan nem érzek semmit. Azt sem, ahogy a szondát az agyamba mélyesztik, azt meg végképp nem, hogy a folyamatot röntgenezéssel ellenőrzik. A csikorgás megszűnése után csak az én hangomat hallani; kiszáradt szájjal, hangosan számolok: „harmincegy, harminckettő, harminchárom…”, ezzel tudatom a hallgatósággal, hogy nincs gubanc, tudok artikulálni. Az elektróda mélyen az agyi állományban, következik az újonnan kiépített elektromos hálózat tesztelése. Ha jól értem a dolgot, az agyba vezetett gyöngeáram különböző jellemzőit változtatják, ilyeneket hallok: „mínusz hármon négy és fél”; nem tudom, mi az, ami ennyi, de azt határozottan érzem, amikor az áram hatására a nyelvem elnehezedik, nem tudok tisztán beszélni, az arcomon egy ideg rángani kezd; jelzem a bajt, visszajeleznek, „négyre megyünk!”. Vagy ötre vagy mínusz kettőre. Túlzás lenre azt állítanom, hogy pontosan tudom, mi zajlik körülöttem. Sokan vagyunk, mindenki teszi a dolgát, én is. Az én dolgom az, hogy mondjam, mikor jobb, mikor rosszabb. V. doktor a majdnem egy órán át tartó próbálgatás eredményeképp megtalálja a legkedvezőbb pozíciót, mondja is, hogy mennyi a mennyin, meg azt, hogy ebből az állásból most már lőhetünk. Más szóval koagulálunk, vagyis az elektróda végének hevítésével kicsapatjuk egy borsószem térfogatú sejthalmaz kicsapatható anyagát, gondolom, fehérjéit, azaz kaszinótojást készítünk a túlműködő sejtek egy részéből. Ezzel vége is az első műtétnek. Visszahúzzák az elektródát, zárják koponyámon a lyukat, kapok egy szép kórházi kötött sapkát. V. doktor kiosztja nekem a vitézségi nagyezüstöt, „jól kommunikált”. Öt és fél órája tolt be a segédműtős ebbe a sajátságos kommunikációs térbe a kerekes ágyon.

A második műtét majdnem ugyanígy folyt le, azzal a különbséggel, hogy akkor két lyukat fúrtak a koponyámba a két elektródának, és ezeket benne is hagyták az agyamban, hogy ők vezessék a kívánt helyre a túlműködő sejteket megfékező elektromos ingerületet. Meglepő módon ez alkalommal éreztem azt, amit az első műtét során nem; valami reszelőféle tárggyal tágították a koponyámba fúrt és túl kicsinek bizonyuló lyukat, utána pedig valami tűszerű tárgy mélyedt az agyamba; egyik sem volt fölséges érzés, mit mondjak. Ez alkalommal egyébiránt hat órát töltöttem a műtőben.

A harmadik műtétről, melynek során az elektromos impulzusokat küldő készüléket beültetik a kulcscsont alatti „sótartóba”, a bőr alá, nincs sok mondanivalóm, másfél óráját végigaludtam. Az eredménye mindazonáltal kitapintható, egy távvezeték húzódik a bőröm alatt, a kulcscsont alatti gödörből a koponyatetőig, ujjaim tanúsága szerint gondos villanyszerelési munka.

Nem az első kórházi tartózkodásom során. A második és a harmadik műtét között egy csatlakozó kábel lóg ki a fejemből, melyhez egy hordozható ingerületkeltő elektromos készülék kapcsolható, bekapcsolt állapotát zölden villogó fény jelzi. Az övemre csíptetett készülék a bal oldalamon fityeg, a sétálómagnónak magyarított walkman a jobbomon, ez utóbbi bekapcsolt állapotát vörös jelzőfény mutatja. A két készülékből összesen három kábel vezet a fejem felé, egy a fejembe, kettő a fülembe, a sztereó fülhallgatóhoz, melyen Händel Acis és Galateája (az 1708-as serenata) hallható. Így sétálok, elemmel működő ember, a kórház folyosóján.

A Magyar Ufófigyelő Szolgálat közleménye: „Immár nem fér kétség ahhoz a hírhez, hogy a közelmúltban földönkívüliek űrhajója szállt le hazánk területén. Több szavahihető tanú egybehangzó állítása szerint mintegy két hete az egyik fővárosi kórház folyosóján egy idegen égitestről származó egyént láttak föl s alá járkálni. Az idegen barátságosan integetett a földlakóknak, majd magyarul azt mondta, hogy mindenkinek a lehető legjobbakat kívánja, harminchárom, harmincnégy, harmincöt (üzenetének ez a számokkal kódolt része még megfejtetlen), miközben a dereka táján zöld és piros fénysugarakat bocsátott ki magából.”