Az agyafúrt költő I.

(Lectori salutem!) Nyájas és részvétteli olvasó, ha az intim részletekre, például a koponyacsontba hatoló fúró csikorgására volnál mindenekelőtt kíváncsi, légy egy kis türelemmel, hamarosan rájuk is sor kerül.

 

*

 

(Tudjuk-e, hogy mibe piszkálunk bele?) Olyan már sokszor megtörtént, még velem is, aki pedig meglehetősen földhözragadt alak vagyok, hogy egy költő megálmodta a versét vagy legalábbis néhány sort belőle, és reggel arra ébredt, hogy van egy fél verse, melyet be kéne fejeznie, történetesen az én esetemben egyet a tizennégy soros „szabad szonettjeimből”. De arra még az óbudai jósnő legelszántabb látogatói sem emlékeznek, hogy valaki álmában műfordított volna, ez ugyanis legalább annyira józan iparosmunka, melyet ébren célszerű végezni, amennyire ihlet és sejtelem, melyeknek előnyös közege az álom. Márpedig velem épp az történt, föltehetőleg a műfordítással töltött évtizedek során kiépült reflexeimnek köszönhetően, hogy álmomban tettem eleget fordítói pályám egyik legkomolyabb megbízásának. Mi az, hogy az egyiknek, a legkomolyabbnak! Olyannak, amelyiknek diplomáciai következményei is lehetnek! Jön a küldönc: „Orbán, a táborparancsnokhoz!” A táborparancsnoknak nincs arca, csak egyenruhája, annak is csak a mellrésze, dúsan kidíszítve mindenféle fémfityegőkkel, föltehetőleg kitüntetésekkel, a hangja pedig géphang, mint valami űrhajósfilm fém és műanyag robotlényéé, átható és fenyegető. – Magán múlnak a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok. Maga viseli értük a teljes felelősséget! – közli velem vészjósló hangon a táborparancsnoki egyenruha mellrésze. – Jézusom – gondolom erre én –, a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok egésze? Ez túl sok egy embernek. Arról volna szó, folytatja a táborparancsnok, hogy el kéne készíteni a „What shall we do with the drunken sailor?” kezdetű angol tengerésznóta hiteles műfordítását a Magyarországon ismert Baj van a részeg tengerésszel kezdetű, megengedhetetlenül pongyola változat helyett. – A britek nagy hangsúlyt fektetnek erre – közli velem. – Dehát – nyöszörgök – én nem is emlékszem a második versszakra. Hogy fordítsam le, ha nincs eredeti? – Maga csak ne szövegeljen itt! – dörren rám a robotember –, majd kitalál valamit. Egyet tartson észben, és ez a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok jövője! Most elmehet, és ha rám hallgat, a saját jól fölfogott érdekében is rögtön nekilát a fordításnak! – Mi mást tehettem volna, jól fölfogtam a saját érdekemet, teljesítettem az űrparancsnok kívánságnak álcázott parancsát, és egyből lefordítottam az első sort a következőképpen: Mi legyen a részeg matrózokkal? Hanem a marhaságnak, még ha csak álmodjuk is, nincsen határa. – Nem tetszik! – szólalt meg bennem az álombeli iparos. – Mi a fenének állnak a matrózok többes számban? A matrózok, csupa keménykötésű, rezes arcbőrű tengerjáró, ezt hallva riadtan húzódtak a háttérbe, én meg a kapitányi hídon állva fölébredtem, nem igazából, csak úgy félig, épp annyira, hogy megnézzem az órát, fél négy, és eldünnyögjek egy álomittas „még egy ilyen marhát, mint én”-t, és ugyanezzel a lendülettel rátaláljak a helyes megoldásra, amely úgy szólt, hogy Mit tehetünk a piás matrózzal?, és ezzel, mint aki jól végezte a dolgát, vissza is aludjak a refrénbe, hogyha itt a reggel? Mit tesz isten, illetve a műgond, az álombeli műértőnek ez sem tetszett. Az eredeti így szól: Early in the morning, az én magyar változatomból kimarad az, hogy kora reggel van, és értelemszerűen a matróz még tegnap estéről részeg. Holott, gondolom magamban (álmomban esztétikailag kiművelt emberfő vagyok!), ebben a szövegben minden részlet fontos. A megugratott ritmus például nemcsak az angol nyelv hangsúlyviszonyairól és ebből eredő verselési technikájáról árulkodik, de – poétikai eszközökkel – fölidézi a fedélzeten sürgő-forgó matrózok lábdobogását. „Ne mondj le semmiről!”, idézem sorhajókapitányi kispárnámra Babitsot, és újrafordítom a refrént imigyen: jókor reggeledőben. Ez látszatra rosszabb megoldás, mert nyakatekert, „művészi”, míg a másik a maga egyszerűségében természetes, olyan, amilyen egy matróz szájába is illik, csakhogy itt van valami, ami az én igazamat támogatja: az early angol szó megszokott kiejtése fonetikusan leírva őrli, kivéve ezt az esetet, amikor őrlájnak ejtik, ahogy tudtommal soha máskor. A ravaszság nem bennem van, hanem a szövegben. (Erről ébren persze egészen mást gondolok, nevezetesen azt, hogy a fonetikai extravagancia még nem jogosít föl a nyelvtanira!) Ravaszul sokértelmű a refrén további része, amely így hangzik: Hurray, up she rises / early in the morning. Ezzel kapcsolatban alva is több közölnivalónk van. Sajnálatos módon, történelmünk szerencsétlen alakulása folytán nekünk, magyaroknak nincs hajósnyelvünk. Nincs például szavunk arra, amit a rise ige ez esetben angolul jelent. Arra, hogy a láthatáron még csak aprócska pontnak látszó hajó a közelünkbe érkezve megnő, „fölmagaslik”, ahogy ezt a látványt egy pancser fordítaná; pancser módra nemcsak azért, mert hiányzik hozzá az eredetiben meglévő nyelvi háttér, de azért is, mert az ilyen fordító süket füllel nem hallja meg a verssor zenéjébe rejtett jelentést; ha az előbb az aprózó ritmus kapcsán a matrózlábak dobogásáról beszéltünk, most nem hagyhatjuk említetlenül azt a tényt, hogy itt csupa hangsúlyos szótaggal van dolgunk, hur-ray, up she rises, énekli a férfikórus, jelezve, hogy a hajó mintegy mély lélegzetet véve megindul a vízen, siklik, barázdát von a tengeren, és kisebbedik annak a szemében, aki távolodni, és megnő annak a szemében, aki közeledni látja. Ezért ezt a sort, már csak a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok érdekében is úgy fordítom, hogy hurrá, bonts vitorlát. Kész van tehát a nyitó rész, magyarul így hangzik:

 

 

Siker, szusszanok egy akkorát, hogy ismét fölébredek, fél öt, és az álomból hozott bátorsággal egyből lefordítom a matróznótának azt a részét is, amelynek nem emlékszem az eredetijére. Ez, hogy úgy mondjam, egy kissé matrózpártivá, a hajózási fegyelem szempontjából pedig egyenesen erkölcsrombolónak sikeredik:

 

 

Félálomban is meg kell említenem nem kis szakmai büszkeséggel, hogy fordításom él az ismétlődő sorokon belüli apró változtatások lehetőségével, mellyel gyakran a népdalok ismeretlen költői is élnek, takaróm alatt én is egynek érzem magamat közülük, és ezt nem fogom elfelejteni alkalmas időpontban a táborparancsnokság tudtára adni. De még mielőtt teljesen visszaaludnék, és odaállítanék a táborparancsnok elé munkám végeredményével, elkezd motozni az emlékezetemben valami olyasmi, hogy abban a hiányzó részben egy bizonyos „long boat”-ról esik szó. Nem kevesebb bátorsággal tehát, mint az imént, álom és ébrenlét határán dülöngélve, majdnem olyan részegen, mint az énekbeli matróz, előállítom a még mindig csak homályosan visszaidézhető, és ahogy utóbb kiderül, fölidézett formájában az eredetire alig hasonlító verssor „szöveghű” változatát. A matrózdal most így hangzik:

 

 

Ez a változat kétségkívül üdvösebb a munkaerkölcs szempontjából, nem emelhet kifogást ellene a Tengerészeti Hivatal sem, nem keletkezik általam kibogozhatatlan gubanc a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok sokrétű szövevényében, melyre vitán felül üdvös hatást gyakorol példaszerű műgonddal elkészített versfordításom. Megyek is a táborparancsnok barakkjába (már megint elaludtam), és nagy hegyesen odaszúrom neki: – Én, O. O. magyar költő, író és műfordító vagyok. Jelentem, a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok jövője felhőtlen; fogja, itt a fordításom, és most mutasson nekem egy Tóth Árpádot, aki álmában jobban fordít nálam verset! Mely megnyilatkozásból kellő biztonsággal megítélhetjük, hogy az íróféle álmában is egy hiú dög!

Persze nem mindig. Ha például egyházi méltóságot viselek, akkor nem.

Főpapi ornátusomból ítélve maga a pápa lehetek, de legalábbis egy apostoli nuncius. Bernáth Pista, a skandináv irodalmak nagy magyar szakértője előttem térdel, és térden állva éppen azt részletezi, hogy hajóval hogy lehet eljutni Dániából Svédországba. Én persze tudom, hogy ez az utazási szöveg voltaképpen egy titkos könyörgés, csak azt nem tudom, hogy mire irányul, minthogy természetesen sem pápa, sem apostoli nuncius nem vagyok: én, ahogy már fentebb is jeleztem, O. O. magyar költő, író és műfordító vagyok, egy csillogó humorú ember, aki csillogó humoromról épp most teszek tanúbizonyságot, amikor karomat áldón kinyújtva a tenyeremet a Bernáth Pista fejére teszem, és azt mondom a Pistának: – Jól van, Pista, meglesz, meglesz. – Álmomban is nyilvánvaló, sőt igazán ott a legnyilvánvalóbb, hogy micsoda fényes szellem fogja át a világot egy vicc képében, midőn noha nem vagyok egyházi személyiség, úgy viselkedem, mintha az lennék; humorom besugározza az emberiség egyetemes történetét. – Te – bök oldalba a feleségem –, mit rötyögsz itt az ágyban, álmodban, hajnali hatkor? – Mit… mit – dohogok, mert egy pillanat alatt az iménti fényes összefüggésrendszer zavarodott foltok halmazává változott –, majd elmondom, ha fölkeltünk. – Sajnálatos módon azonban ezzel a váratlan közbeszólással fényesnek induló egyházi pályafutásom megtörik, hiába alszom vissza, mire visszaérkezem a helyszínre, Bernáth Pistának nyoma sincs, áldásomat nincs kinek osztanom.

Így aztán ébren és komolyan teszem föl azt a kérdést, melyet fölvezetendő ezt a két bolondos álomtörténetet elmondtam.

Tudatában vagyunk-e annak, hogy mit hordunk a nyakunkon?

Az emberiség történetének legbonyolultabb számítógépét, koponyánk védőburkába rejtve az agyunkat. Minden mozdulatunk, gondolatunk, érzelmünk, sugallatunk, álomlátásunk mögött elemi sejtműködések sokasága zajlik, vegyületek töménysége változik meg, elektromosság áramlik innen oda és vissza a párhuzamos kapcsolások miriádjain, miközben Rómeó agyában parányi képernyők sokaságán látni Júliát. Ha ennek a nyakunkon viselt szerkezetnek a bonyolultságát, bonyolultságának nagyságrendjét műkedvelő matematikusként 10¹⁰-re tesszük, ebből mai tudásunk jó, ha ellát a 10⁵ mélységéig. (Lábjegyzet: Becslésünk szigorúan tudományos módszerrel, népies nevén saccolással készült.)

Agyunk bonyolultságából adódik hibalehetőségeinek nagy száma és lenyűgöző változatossága is. E hibalehetőségek egyike a Wilson-kór néven ismert ritka betegség, melynek során egy enzim hiányának következtében fölszaporodik az agyban található réz mennyisége, ami a későbbiekben súlyos mozgászavarokat okozhat. E folyamatot úgy tehetjük szemléletessé, ha elképzeljük, hogy a beteg agysejtjeiben megjelenik Réz Pál, és rögtön elkezdi a Holmit szerkeszteni, majd átveszi a Nyugat szerkesztését is, majd a Nouvelle Revue Française-ét is – miközben a beteg egyre inkább hasonlít Woodrow Wilsonra, az emberbarát ügyvédből és professzorból lett amerikai elnökre, Trianon bölcsére, aki a maga idejében vonalzóval húzogatta az európai békehatárokat, azaz másképpen szólva a betegen a bizonytalan léthelyzet okozta tántorgáson és reszketésen kívül az elhülyülés némely tünetei is mutatkoznak, amin ilyen mennyiségű irodalom fogyasztása mellett csöppet sem csodálkozhatunk.

Mondjuk tehát Szophoklésszel együtt: Sok van, mi csodálatos, de az emberi agynál semmi sincs csodálatosabb! Majd tegyük hozzá a magunk történelmi és egyéni tapasztalata alapján: sem veszélyesebb!