Egy dézsa vicc

Hatvanadik évünkön túl nem könnyű az élet. Nem azért, amiért a legtöbben gondolnák, szaporodó betegségeink meg a nyilvánvalóan közelítő halál egyre terebélyesedő árnyéka miatt. Persze főként miattuk, de azért van itt valami más is. Az emlékképek. Az az agyunkban akaratlanul fölépített múzeum, melyben az életünk során összegyűlt kép- és hanganyagot tároljuk. A déjà vu érzést, hogy ezt már láttuk-hallottuk valaha, nem is tudjuk, mikor és hol, de valamikor és valahol biztosan, hiszen itt van, ni, éles kontúrokkal, vagy foltszerűen, mint egy felhő. Emlékszünk rá, mert egyszer már megtörtént velünk. És nem csak a jó dolgokkal van ez így, sőt. Vegyük például az emberi arcokat. Látok a tévében egy manapság sokat szereplő miniszteriális tisztviselőt, és egyszerre bevillan a kép: 1944, a bérházunk körfolyosója, szép magyar szóval a gangja, amit manapság előbb olvasnak amerikaiasan geng-nek, és értenek rajta egy szervezett bűnözőkből álló bandát, mint a bérházudvar fölött körbefutó folyosót, szóval ott a folyosón jön szembe velem valaki, akiről gyerekfejjel is tudom, hogy a Gestapónál dolgozik. A két arc szinte eggyé olvad, annyira hasonlít, a különbség mindössze annyi, hogy akkoriban még nem volt tévé, csak az én fejemben működött a rejtélyes szerkezetű fölvevőgép, melynek agyam filmarchívuma őrzi titokban rögzített képeit. Egy csinosnak mondható férfiarc, egy kevés Jávor Pál, egy kevés Marcello Mastroianni, de az előbbinek a belső tüze, az utóbbinak az okos kutyaszeme nélkül, egy semmire sem való, nem igazán szép, de szabályos férfiarc, egy szabályos előmenetelű semmirekellőé, aki csakugyan nem kell senkinek semmire, csak arra, hogy egy írósztal mögött álló szék ne álljon üresen, egészen addig a pillanatig, amikor majd éppen őrá lesz szükség, a jelentéktelenségére, a szorgalmára, a megbízhatóságára. Fölbukkanhat Eichman menetrendkészítő stábjában éppúgy, mint a háború után a kitelepítendők névsorának gondos összeállítói közt, de kiválóan alkalmas kuláklisták, megbízhatatlan értelmiségiek és „humán” információs források lajstromozására is. Ha úgy hozza a sors. Ha pedig mégsem, sohasem fogja megtudni magáról, hogy miféle képességek rejtőztek benne. Nézi magát a tükörben, látja, hogy a homloka közepe tájt kopni kezd korábban sűrű szálú haja; kopaszodom, sóhajt, és ennyi az egész. Törvénycikkelyek pontosításával telik el az élete, miközben mintegy kárpótlásul a hulló hajáért, egyre sűrűbb és feketébb a borotvát sem respektáló szakálla. A kezdet kezdetén mindannyiunk arca beíratlan papír, nincs eleve elrendelés, de később, felnőttkorunkban a nyakunkon viselt férfiképmás jellegzetes motívumaiból ha nem is juthatunk tudományos igényű tanulságra, kiolvashatunk belőlük valami figyelmeztetést, mondjuk arra nézve, hogy legyünk észnél, mielőtt valakinek a vállát akarjuk megveregetni csak úgy barátilag. Hát még ha az illető nem is egyetlen ember, hanem egy egész társadalom. Mert nehogy már azt higgyük, hogy a különböző kisebb-nagyobb közösségeknek nincsenek meg a saját emlékkép- és gesztustáraik, a virtuális múzeumaik, ahogy ezt az információs társadalom madárjósai mondanák, hogyisne, méghozzá többemeletesek, a fölső szinteken a mindig újra írható történelemkönyvek, lapjaikon a fényes tekintetű padisah levelezik Ausztria császárával, az alagsorban meg az, ami valójában történt, hogy valakik már megint csóvát vetettek a nádtetőre és megkúrták az asszonynépet.

 

*

 

1956, halál és hősiesség karöltve jár az utcán. Nyomukban viharkabátban, kétnapos borostával az arcán, szorosan a falhoz tapadva, kaputól kapuig surran egy vicc:

– Régen, ha megnyomtam a gombot, lejött a lift. Ha ma nyomom meg, lejön az emelet.

Rójuk meg léhaságáért az életet?

 

*

 

Valamikor réges-régen, de olyan régen, hogy arra már a legöregebb öregek közül is alig emlékszik valaki, élt ezen a világon egy ember, akinek nem volt Parkinson-kórja (illetve volt neki, csak ő még nem tudott róla), így aztán nagy vidáman élte az életét, nagy kanállal evett, üvegből itta a hideg sört, utazgatott föl s alá, bánta is ő, hogy hány hét a világ. Egy hét Svédország, két hét India, az annyi mint három, számolgatta, mert nagyon ment neki a számolgatás, kiművelt emberfő volt, afféle régi vágású lírai költő, aki az egyhez kézi számológép nélkül is (olyan ketyere, mint a tévé távirányítója) hozzá tudta adni a kettőt; csak arra kell ügyelnie az embernek, jegyezte meg, nagy előrelátásról téve ezzel tanúbizonyságot, hogy a három hétre két koffert készítsen elő, egy nagyobbat a téli meleg cuccokkal az északi, meg egy kisebbet a mikrohullámú sütőben teendő indiai útra, és akkor semmi gond, átutazóban hazánk híresen szép fővárosán csak levágjuk az egyik kofferünket a sarokba, fölkapjuk helyette a másikat, és máris repülünk tovább a Tadzs Mahal felé. És még azt is gondolta azzal a marha, kiművelt, számolni tudó emberfejével, hogy a jövőben adódhat ugyan néhány apróbb kellemetlenség, de azért a lényeget (a fővonalat!) tekintve már egy ideje fölvettük a jó irányt, és most már csak tartanunk kell, és kész.

 

*

 

Állok Stockholm belvárosában egy széles utcán, sugárútnak is mondhatnám, de valahogy Stockholm útjai tömzsibbek annál, hogy ezt az elnevezést a nagyképűség látszata nélkül alkalmazhatnánk rájuk, mint teszem azt Párizs egyes útjaira, szóval állok Stockholmban, a kurva hidegben, néhány helybeli társaságában a járda szélén és elképedve bámulok egy rúdra szerelt táblát, melyen az itt közlekedő autóbusz menetrendje van föltüntetve, tehát percre pontosan az, hogy a busznak mikor kell az itt található megállóba beállnia. No de, én drága svédjeim, gondolom magamban magyarul, jól tudom én, hogy ti gyártjátok a svédacélt meg az SKF golyóscsapágyat meg a Volvo márkájú szuperautót, de ez talán mégiscsak túlzás. Akármilyen jól, sőt túl jól szervezett ország is ez (az utóbbira nézve lásd a különféle kitöltendő nyomtatványokat, melyekben igazából két számítógép mosolyog egymásra hamisítatlan farkasmosollyal), Stockholm minden üdítően vidékies vonásával együtt is modern világváros, csúcsforgalommal, forgalmi dugókkal, menetrendbe nem foglalható kiszámíthatatlansággal. Egy percre pontosan érkező busz az örökös tülekedésben? Kacagnom kell! Láttam én már karón varjút. Ültem én már forgalmi dugóba ragadt jármű elítélt foglyaként Londonban, New Yorkban és Újdelhiben, majd pont Stockholm lesz a kivétel. Továbbá ne felejtsük el, hogy én egy olyan nyelvet beszélek anyanyelvemként, melynek külön szava van arra az esetre – járatkimaradás; főnév –, ha egy bizonyos buszt hiába vár a lelkes utazóközönség, mert az a busz a büdös életben nem fog megérkezni. Egyszóval mindent megfontoltam és meggondoltam, mint ő császári felsége szokta volt tenni birodalomvesztés előtt, és elhatároztam, hogy a kísérleti tudomány szilárd talajára lépek. A karórámon öt perc múlva (délelőtt) tizenegy, a busznak tizenegy óra négy perckor kéne az orrom előtt megállnia. Mindent bele, Gusztáv Adolf, várlak! Tizenegy óra, a széles utcán rengeteg autó, de sehol egy busz föléjük emelkedő púpja. Na ugye, nem megmondtam? Haha! Tizenegy óra két perc, a szomszédos ház sarka mögül egy autóbusz dugja ki az orrát. A francba! Egy kézenfekvő dologgal nem számoltam, hogy a busz útvonala kanyarodhat is. Tizenegy óra négy perc, a busz halk szusszanással fékez előttem, szissz-szissz, nyitja csukja az ajtaját, és indul tovább. Határozottan az az érzésem, hogy ha egy svéd autóbusz tudna fügét mutatni, ez a busz most azt mutatna nekem. Természetesen import fügét valamelyik déli országból, hiszen a skandináv tél közepén járunk.

 

*

 

A bennem lakó néptanító most épp két amerikai hölggyel próbálja megértetni azt, hogy mit jelent napról napra Európának a mifelénk eső részén élni. A tragédia, ha túl soká tart, kezdek bele előadásomba, komikus vonásokat is ölt, amitől a tragédia még tragédia marad, csakhogy… Csakhogy… Na jó, ez így nem megy. Ide figyeljenek, hölgyeim! Elmondom inkább a tanmesémet a stockholmi busszal. Nézzék csak, ez úgy van, hogy mifelénk is megeshet az emberrel minden szörnyűség és nagyszerűség, ami a világ bármely országában emberrel megeshet, kivéve azt az apróságot, hogy a városi busz napi rendszerességgel percre pontosan érkezzen a megállóba. Ez a lehetőség a mi körülményeink között, hogy úgy mondjam, ki van zárva. És teljesen mindegy, hogy konkrétan milyen okból. A tatárjárás, a törökdúlás, a dűzni, az ékszíj – végül is bármelyik szóba jöhet. De valójában itt egész másról van szó. Valójában az történt, hogy századunkban a császári és királyi slamperáj elindult világgá, és vándorútján összetalálkozott a nagyorosz szicsasz-szal, minek következtében a mi országunkban a létező szocializmus heraldikai jelképe a csöpögő vízcsap. Most már értik? A két hölgy ijedten bámul rám. A University of Minnesota irodalmi folyóiratától jöttek, hogy interjút készítsenek velem; sejtették, hogy nem lesz könnyű. Értik, hogy ne értenék, mondják rémülten egyszerre mind a ketten. A kinyomtatott interjúban pedig az lesz olvasható, hogy én Stockholmban attól féltem, hogy lekésem a buszt, de hála a megállóban olvasható menetrendnek ez nem történt meg. Ami voltaképpen rendben is van. Ők, mármint az interjúvoló hölgyek egy olyan országban élnek, ahol nem szenzáció az, ha az autóbusz menetrend szerint közlekedik, és ahol leszálláskor a buszvezető megköszöni, hogy az ő autóbuszával utaztunk, mert a buszvezető is tudja (az van belevésődve a közös emlékezetbe), hogy ő és a busztársaság, melynek ő az alkalmazottja, az utasokból élnek.

 

*

 

Miért ír az ember politikai verset?

Mert begurul (ige) # feldühödik, megdühödik, indulatba jön, elönti a méreg, kijön a sodrából, kijön a béketűrésből, méregbe gurul, felpaprikázódik, felhergelődik, begorombul, felingerlődik, felbosszankodik, megharagszik, felbőszül, felfortyan, fellobban, felizgatja magát, haragra lobban, begerjed (szleng), begőzöl (szleng), bepipul (szleng), bepöccen (szleng), bepörög (szleng), berág (szleng), kiakad (szleng), zabos lesz (szleng) Sz: falra mászik (szleng), felkapja a vizet (szleng), elborul az agya (szleng), felforr az agyvize (szleng), felmegy a cukra (biz), lila hajat kap (szleng), kimegy a fázis (szleng)

Magyar szókincstár, TINTA Könyvkiadó, Budapest, 1998.

 

Velünk lehet beszélni.

Elolvastuk a betegtájékoztatót, megkérdeztük háziorvosunkat, gyógyszerészünket:

„Fulladás esetén verset vagy viccet!”

 

*

 

Kedvenceim a PíÁr Kommandó és a Helyzetelemzők.

Egy vérbeli PíÁr-os egy órán belül összeszerel az előre odakészített alkatrészekből egy robotpolitikust, úgynevezett RP-t. Az RP tud egy helyben állni, menni, kezet rázni, mosolyogni, beszédet tartani. Ha valamelyik alkatrésze elromlana, sutty, kicserélik. Az RP rugalmas anyagból készül, ha megbukik, sem keletkezik rajta kék folt. Rendszerint a következő széria piacra dobásáig üzemel, amikor is leselejtezik.

A Helyzetelemzők Klubja angolszász hagyományok szerint működik. Mindenki elmondja a véleményét, és nem történik semmi. Ha valamely klubtag magáról megfeledkezve elkiáltaná magát, hogy A Kurva Életbe!, azt a klubvezetőség kellő körültekintéssel kizárja, és arcizma se rezdül.

„Rossz vicc”, mondják a fentiekre egybehangzóan a nevezett szakértő urak, „a társadalom nem így működik”; holott az a rossz vicc, ahogy ők működnek, nem tulajdonítva nagyobb jelentőséget annak, hogy a kilencvenes években egy jó időre eltűnnek a mindennapi életből az addig soha el nem tűnő, háborúban és forradalomban is vadul burjánzó viccek. Soha jelentősebb üzenet arról, hogy a jó nép, ki tudja, miért, most először vagy megint egyszer komolyan bízik valami homályos ígéretben vagy lehetőségben, valamiféle újrakezdésben, egy új történet kezdetében; mit tudni, miben, talán abban, hogy nálunk is lehet tartani a menetrendet, és nem csak a vasútit, hanem a városi autóbuszokét is.

Telekszomszédaink, Sigmund Freud, Franz Kafka és Karinthy Frigyes a tudói annak, hogy a vicc korántsem csak tréfadolog.

Aztán persze történik, ami történik, és ismét jogaiba lép a déjà vu.

Egy dézsa vicc, ahogy a múlt század mindent magyarító nyelvésze mondaná.