Nekem lámpást adott kezembe az Úr

Jaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj!

Bocs, elnézést! Csak nyújtózkodtam. Nem gondoltam arra, hogy vannak itt még mások is, és hogy egy ekkora nyögés országos közriadalmat kelt. Még egyszer, elnézést! Különben megnyugtathatom mind a hazai, mind a környező országokban tevékenykedő titkosszolgálati urakat, s ha vannak e szolgálatok kötelékében hölgyek is, és már miért ne lennének, elvégre a huszadik században időzünk, mélyen tisztelt kortársaim, őket is, hogy célom korántsem a pánikkeltés. Bárki beláthatja, hogy a nyújtózkodásra halaszthatatlanul szükségem volt. Ez egy szűkre szabott, pitiáner korszak, melyben csak összekuporodva férek el, és mostanára baromira elzsibbadtam. Egyszerűen ki kellett nyújtanom a kezemet meg a lábamat. Na persze, alighogy túlterjedtem a korszakhatáron, megcsapott a kozmikus hideg, minek következtében az elé a választás elé kerültem, hogy vagy pillanatokon belül mélyhűtött üstökössé válok a menny boltozatján, és a továbbiakban a meg nem alkuvás dacosan csillogó csóváját húzom magam után a mindenség sötétjében, vagy visszabújok a saját pitiáner korszakomba, és ott fölvéve a korábbi kuporgó testtartást kihúzom még egy darabig, azaz szépítő megfogalmazásban, élek még valamennyit. Nem kívánnék itt hosszasan filózni a dolog erkölcsi vonatkozásairól; kéretik felszólamlásaikkal az első egysejtűhöz fordulni, hogy ő miért döntött az osztódás mellett, a parti ugyanis ettől kezdve le van játszva, vagy ahogy ezt hazánk vadregényes tájain felelős politikai tényezők mondanák, már a múlthoz tartozik. (Igen, kis butuskám, egy percig nem néz oda az ember, és már igen!) Van viszont itt valami, amiről föltétlenül szót kell ejtenünk. A költészet, amire az életünket tettük föl, a kutyát sem érdekli. Világos, hogy a múlt század volt a nagy kérdések kora, amikor Kierkegaard teljes komolysággal húzhatta meg a választóvonalat igen és nem között: „Vagy-vagy”! (Most mit Kirke-károgsz itt, te balfácán, rögtön meglátszik rajtad, hogy még első generációs értelmiségi se vagy, csak egy fölnevelt placenta, gyöngébbek kedvéért: méhlepény; a filozófiailag művelt polgárember Kjerkegór-nak ejti Kierkegaard nevét, és hosszan elnéz a tanulóifjúság feje fölött, a gomolygó problémák irányába; gondolj a kergekórra, melyet a szarvasmarhák szoktak megkapni, leveszed róluk a szarvukat, és kész, máris előtted a teljes filozófiai mezőny, a korkérdések meg a többi, és a továbbiakban elég egy mondatot úgy kezdened, hogy „már a régi görögök is”, vagy a frissen tanultakat hasznosítva, „már Kjerkegór is”, és egyből leesik mindenkinek az álla.) Ki merne ma kiállni a közönség elé azzal, hogy „Rabok legyünk vagy szabadok?” Másfél évszázad tapasztalataival gazdagabban mi már tudjuk, hogy a kérdés helyesen föltéve csakis így hangozhat: „Rabok legyünk vagy rabok?” Ez persze nem kérdés, de azért csak válasszatok! Négyévenként föltétlenül. Vagy tudtok jobbat? Na igen, a nyújtózkodás, az még megvan. Az még egy lehetőség. Versben vagy prózában a csillagok felé, a vagy-vagyok felé, a végtelen felé… Elordítjuk magunkat, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát (biztos módszer arra, hogy a bekövetkező pánikban senki se törődjön kifogásolható viselkedésünkkel), és mindent bele, adjunk neki!

Jaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj!

Ez jólesett.

 

*

 

ÁSÓ Kapa! Kapa! Nahát, Kapa! Nem emlékszel? Együtt jártunk a Felsőerdősorba!

KAPA Nem emlékszem. Nem jártam a Felsőerdősorba… Tudod, mi a te nagy bajod, Petike? Az, hogy hülye vagy! Egy hülye fasz! Az ilyen menjen költőnek vagy segédsírásónak! Jut eszembe, nem akarsz öngyilkos lenni?

ÁSÓ Kapa, hát tényleg te vagy az? Istenem, Kapa! Egy menődzser!

KAPA Jól van, Petike. Ha menő, menő. Most fölmegyünk a Lánchídra, és ugrunk egy szép nagy loccsanósat.

ÁSÓ Csavart szaltót szeretnék csukamozdulattal, lehet?

KAPA Mindent lehet, ez a szabadság kora, csak koncentrálj!

NAGYHARANG Szép volt, fiúk, bimm-bamm!

 

*

 

Jancsó egész világlátására kiható alapélményét a legtömörebben József Attila két sorával foglalhatjuk szavakba: „Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak…” A folytatást, „megírják, ki lesz a követ…” már nem használhatjuk jellemzésünkben, hisz Jancsó megrázó fölismerése épp az, hogy itt többről van szó, mint egy adott társadalmi berendezkedés egyetlen vagy számos igazságtalanságáról – kikezdhetetlen fölénye tudatában egy absztrakció, a hatalom örök természete mosolyog ránk a költő két sorából. A költői kép viszont a maga elvont mivoltában nem alkalmas arra, hogy a kamera rögzítse. Filmes pályafutása kezdetétől Jancsó legnagyobb művészi problémája az, hogy mi módon vigyen filmre egy kísértetet. Találkozása Hernádival szükségszerű, de nem biztos, hogy minden tekintetben hasznos. Egymásra találásuk, együtt gondolkodásuk, modellező képességük egymást erősítő hasonlósága művekben kimutatható nyeresége mindkettőjüknek, de az a tény, hogy modellalkotó hevületükben a történetet egyre inkább csak „sztorinak” látják, azaz csak alkalomnak arra, hogy a történések változékony felülete mögül kivillanhasson a mindig ugyanaz, a változhatatlan szerkezet, egy dramaturgiai csapda, a monotónia felé tereli őket. Ha a történet cserélhető elemekből áll, óhatatlanul veszít a fontosságából, a pszichológia mikrorezdülései helyett a bábuvá lett test mozog, a történelem balett képében köröz a kamera körül. Mindez azonban csak a távoli jövő gondja, a hatvanas évek jelenében Jancsó most épp a magyar film történetében fordulatot hozó filmjét, a Szegénylegényeket rendezi. Emlékszem, ahogy a filmgyári vetítőben, a még sötét vászon felől megszólal a filmben végig „játszó”, pusztai szél, hiába tudom, hogy ez csak a „hangosztály”, magnó és hangszalag, torkon ragad egy titokzatos erő és a film végéig nem is ereszt el. Mégsem ezt a filmet tartom Jancsó legfőbb remekének ebből a korszakából, hanem a Csillagosok, katonákat. Van úgy, hogy az igazán jó művésznek minden összejön, hogy első asszisztensként maga az Úristen segít be neki, ez történt ezzel a filmmel is. A korszak, amelyben készült, vakon bámult rá – egy szovjet koprodukció, magyar internacionalisták a polgárháború vörös hadseregében; nohiszen! Pár éve újranéztem a filmet; másról szól, többről. Az emberiség egyik utolsó kísérletéről, egy másik nagy ábrándról, az új világ utópiájáról abban az állapotában, amikor ez még csak véres volt és nem mocskos, hanem maga a film egyálalán nem ellenutópiaként működik, de érzéki történetként, semmi és senki nem szól ki belőle (mint a Szegénylegényekben, ahol egy dialógus így hangzik: – Maga csempészte be Kossuth emlékiratait? – Én. Fiatal voltam. – Fiatal volt…), egyszerűen kitölti önnön cselekménye kereteit, mint egy hollywoodi western, csakhogy mégsem csupán ennyi történik, a történet fölveszi a helyszín ritmusát, valami óriás lassú szívverése dobog benne, mint az orosz próza javában – emlékezzünk a csodálatos erdei keringőre, abszurditása nem a filmrendező kificamodott fantáziájáról árulkodik, hanem a hely és idő gyilkos megzavarodásáról; ez a föld ilyen, ez az emberiség ilyen, tiszteleg a film végén Kozák András az arca elé emelt karddal a pofára esett utókornak, nekünk. Élet és művészet egy húron pendülnek, megzendítve egymás felhangjait; ez a ma divatozó egyik művészetfölfogás szerint a kor művésze által elkövethető vétkek legsúlyosabbika, viszont a Csillagosok, katonák ettől még, hogy úgy mondjam, vígan remekmű.

Kutyafuttában szólok csak a növekvő kedvetlenség éveiről, melyek során a magyar történelem legkülönfélébb alakjai tanultak meg Jancsó filmjein a kamera előtt körözni. Jancsó csavarmenetben halad egyre magasabbra, ez alul- vagy fölülnézetből körbenjárásnak látszik; láttam én, hogy stílusa nyomot hagy az európai filmen, elég legyen itt az olasz Taviani testvérekre utalnom, mindazonáltal közel négy évtizedes, töretlen barátságunk ellenére kezdtem egy kicsit unni is Miklós táncóráit.

Ma úgy látszik, csak azért, hogy legutóbbi filmjével (kazettáról láttam, moziba már régóta nem tudok járni) ismét magával ragadja kritikus szellememet, miközben testi valómban az ágyon párnákkal fölpolcolva, hogy jó szögből nézhessem a képernyőt, hangosan röhögök. Meg persze elámulok azon, hogy valaki élete nyolcadik évtizedének is a vége felé így tudjon megújulni, és megújulva megmaradni annak, aki volt. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (erről a címről még lesz szó) egy nagy művész grimasza, iróniája és öniróniája, egyes szám első személyű, lírai vallomása az életről és a filmes mesterségről – egy monumentális bohóctréfa keretében. Olyan szabadsága a képzeletnek, amilyen Godard Weekendjéből vagy Buñuel valamelyik késői filmjéből árad. A Jancsó–Hernádi páros korábban sem rettent vissza akár az alpárian meghökkentőtől sem, főképp együttműködésük későbbi szakaszában nemegyszer gátlástalanul bohóckodtak, újonnan vállalt műfajukat lezseren blődlinek nevezték, és sokszor csakugyan az is volt, ami így létrejött, nem több. Most viszont más a helyzet. Ezt a filmet úgy fogja körbe a kilencvenes évek Magyarországa, mint a Csillagosok, katonák történetét az orosz táj, Jancsó humora e filmjében semmivel sem vadabb és valóságfölöttibb (vagy alattibb), mint a környező valóság maga; szereplői magától értetődő természetességgel beszélnek mocskosan, ahogy a mindennapok embere is a tömött villamoson tipródva vagy egy forgalmi dugóban fuldokolva. És a véres farce mögött láthatatlanul ott áll a század reményeinek balekja, a kardjával tisztelgő vöröskatona, aki – ma már tudjuk, innen a viccek bürökíze, a bohóctréfa tragikus súlya – ennek a századvégnek tisztelgett, egy óriást játszó törpének, egy törpe korszak háborúinak, hazudozó politikusainak, fasírtból emelt székesegyházainak, szárnyas egészségügyi betétjeinek, a legócskább múltnak, amelyről azt hittük, hogy végképp eltörölhetjük, és íme, itt ficánkol, él, számolja a hasznát a szemünk előtt. Van persze szakmai vonatkozása is Jancsó megfiatalodásának; ez Grunwalsky Ferenc részvétele a filmben, melyet korántsem szűkíthetünk le Grunwalsky operatőri ténykedésére. Grunwalsky szinte gyerekként kezdte tanulni Jancsótól a szakma tanulható részét, de valamit a tanulhatatlanból is akkor és ott szívott magába, és most viszonzásképpen nemcsak a kamera, hanem a film egésze mögé áll oda, amikor felnőtt fejjel a saját nemzedéke dokumentarista ihletést sem nélkülöző realizmusával segít Jancsónak súlyossá tenni a bohóckodásnak álcázott korkritikát. Ihlet és csapatmunka – egy nagyrészt temetőben, sírkövek és kiásott gödrök között játszódó film, melyet végigröhögünk, és amellyel a fehér ruhában fehér fejjel pompázó Jancsó, mielőtt eltűnne valami tó egyre mélyülő vizében, újrarajzolja rendezői pályaívét.

 

*

 

Nekem lámpást adott kezembe az Úr…

Kinek? Nem fogjuk elhinni.

Bess Aldrich, iowai születésű, észak-amerikai hölgy, középiskolai tanár és regényíró, századunk húszas éveinek végén ír egy sikeres regényt, a címe: A Lantern in her Hand. Ezt a könyvet fordítja magyarra a harmincas évek elején Ruzitska Mária, maga is gimnáziumi tanár, egyben az akkoriban prosperáló Singer és Wolfner könyvkiadó lektora, ezzel a magyar címmel: És lámpást adott kezembe az Úr.

Illik egymáshoz film meg a címe.

(Főleg ha kitesszük az Úr meg a Pest szavak közé az onnét hiányzó gondolatjelet, hogy a magyar mint ragozó nyelv kínálta nagyfokú szórendi szabadság lehetőségeiről most ne is szóljunk. A gondolatjel szükségességét egyébként nem nehéz a modern fizika által föltárt tényekkel indokolnunk. Prozódia és teológia – az előbbi szabályos trocheikus lüktetéssel – együttesen helyezi választott mondatunk csúcspontjára az Urat, és mi onnan akarjuk őt visszahívni Pestre. Világos, hogy még a rakétatechnika mai szintjén is legalább egy szemhunyásnyi időbe telik, míg szövegünk rendben visszaérkezik a földre.)

Az ember a lámpással ősrégi toposz, a szellem fénye bevilágít a sötét sarkokba. Jancsónak egy blikkfangos címre van szüksége. Rémlik, valamikor régen olvasott egy könyvet, akkoriban tetszett is neki, annak volt valami ehhez hasonló, prédikátoros címe: „Lámpást adott kezembe az Úr…”

Én egy hétig forgatom a Bibliát, hogy nyomára jöjjek a szöveg eredetének. Majd ezt teszik egy további hétig bibliás barátaim, hívők és tudós szövegelemzők, egy egész tanszék. Semmi.

Nem csoda. Ki gondolna arra, hogy a prédikátort Ruzitska Máriának hívják, és neve az Úr rendelése folytán immár nem a Singer és Wolfner cég alkalmazotti listáján, hanem az amúgy száz hibával ékes Új Magyar Irodalmi Lexikonban (ÚMIL) található?

Itt vagyunk, nyakig a szarban, gyönyörben, Pesten.