Szerelmem, Szigliget

Hol volt, hol nem volt, hetedhét határon túl, de még a nagy üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egyszer egy kemény diktatúra, mely egy napon elkezdett puhulni, és addig puhult, addig, addig, míg egyszer csak leesett a fáról, nagyot toccsant, azután elhallgatott, és szétnyílt a földön, ahol is láthatta mindenki, akinek volt szeme, hogy ez a diktatúra belülről már teljesen szét volt rohadva, nem csoda, hogy leesett a fáról.

No, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ebből a ragacsból született egy szép új világ, de még milyen szép! Olyan, de olyan szép, hogy ember azt el nem mondhatja.

Nem is lett volna semmi baj, ha negyven (egyes vélemények szerint: négyszáz) éve nem ül mindenen vastagon a szarszag. De még ez sem lett volna olyan nagy baj, hát istenem, ha büdös, büdös, az ember meg csak szagolja, csakhogy ott volt még a rózsaillat is. Mert halljatok csodát, volt ebben a szarszagú világban néhány dolog, példának okáért az ifjúság, a szerelem, továbbá bizonyos időpontok és helyszínek, melyek a mindent betöltő szarszagot legyőzve átható rózsaillatot árasztottak.

Össze is ült a parlament őszi ülésszaka, azaz választott képviselői útján furkósbotra kapott a nép, hogy egymás koponyáját bezúzva, demokratikus úton döntse el: mármost a szarnak van-e rózsaillata, vagy a rózsának szarszaga?

Mire jutottak, nem tudja azt senki, még az ősz szakállú mesemondó maga se.

Itt a vége, fuss el véle.

 

*

 

A szigligeti kastélypark rózsakertjében nyíló rózsáknak határozottan rózsaillata volt még a rohadó diktatúra éveiben is. Szigliget afféle vámszabad területként funkcionált, ahol egy-egy szabadabb gondolat nem vont azonnali rendőrségi eljárást maga után. A rózsakert mögött tornyosuló filagóriában pedig sok és különféle történések mentek vala végbe. Igaz, ezek később abbamaradtak. Nem mintha az erkölcsök szilárdultak volna meg olyannyira. Csíptek a szúnyogok.

 

*

 

Esteledett már, mikor a tízes szobába beutalt Közepesnél Rosszabb Magyar Regényíró leért az oldal aljára. Ezt meg kell ünnepelni, gondolta Káeremer (betűszó, mint a Közért) és fölemelte az íróasztal lába mellé állított csatos üveget. Félig volt. Nem sok, gondolta Káeremer, de legalább valamennyi. Regényeket is ilyeneket írt, ilyen legalább valamennyiket, történelmieket meg napjainkban játszódókat, mikor hogy jött ki a lépés.

Hanem azt már sohasem fogjuk megtudni, hogy jelen esetben az oldal aljára milyen történelmi korszak társadalmi viszonyai közt ért le Káeremer, mert a nyitott erkélyajtó előtt ekkor meglebbent a függöny, és a függöny mögött ott állt maga az Őrült Katona.

Tudni kell azt, hogy a Szigligeti Alkotóház tízes szobája mind a mai napig az udvarra néz, és erkélyét egy legalább két méter mély betonárok választja el az udvar sóderral felszórt talajától, mely árkot csak az Úr angyala vagy az igen részeg ember repülheti át.

Káeremer tehát némiképp meglepődve szólt váratlan vendégéhez:

– Hát te meg ki a frász vagy, és mit keresel az én szobám erkélyén?

– A Marika nénit! – mondta az Őrült Katona.

– Nincs itt, édes öcsém, semmiféle Marika néni – mondta erre Káeremer hátbaveregetős népies kettőben (javasolt beszédmód egyszerű riportalanyokkal való érintkezéskor), mert korábban falurádiózott is.

– Na gyere, kerülj beljebb, ha már egyszer itt vagy! – folytatta ugyanebben a stílban.

– Ismeri maga Gajzágó Mátyást? – kérdezte beljebb kerülve az Őrült Katona.

– Hej, édes fiam, ha te tudnád azt, hogy hány Gajzágót ismertem én ezen a világon – népieskedett tovább, rádiós múltjára egy mélyről jövő nagy sóhajjal is visszaemlékezve Káeremer.

– Maga ismeri Gajzágó Mátyást! – mondta komoran az Őrült Katona.

– Ha te mondod… – kedélyeskedett tovább rendíthetetlenül Káeremer.

– Maga a Gajzágó Mátyás! – mondta még komorabban a Őrült Katona.

Ettől Káeremer kezdte magát valamiképp kényelmetlenül érezni, és minthogy a közepesnél rosszabb regények írása és e regényírói teljesítménynek folyamatosnak mondható, borral való leöblítése még nem fosztotta meg teljesen férfiúi erejéről, az Őrült Katonát egy határozott mozdulattal kipenderítette a sötét folyosóra, és még ugyanazzal a lendülettel kulcsra zárta mögötte szobájának a folyosóra nyíló ajtaját.

– A kurva anyját! – mondta ennek utána levezetésül, mintha csak egyik regénye utolsó mondatát vetette volna papírra éppen –, a jó kurva édesanyját!

És megemelte a csatos üveget. Az ember reménykedik, és neki van igaza. Még mindig volt az üveg alján kétujjnyi bor.

 

*

 

Késő este volt, amikor K. megérkezett a folyosóra. A falu vastag hó alatt feküdt (volna, ha tél lett volna és nem szeptember eleje vagy közepe, de a várhegyet csakugyan sötétség takarta), és a roppant kastélyból sem lehetett látni semmit. K. álldogált egy kis ideig, majd nekivágott a sörét folyosónak.

A Kastély gondnokát ez idő tájt Egyházi Elvtársnak hívták, és minisztériumi előadóból léptették elő (neki legalábbis így tálalták a dolgot) alkotóházi gondnokká, hogy fölszámolja az úgymond „íróbarát vircsaftot”, mely korábban az alkotóházat többek szerint jellemezte, miért is az írók maguk között a gondnok személyét csak „a Fegyházi”-nak emlegették, ahogy Olga nevű feleségét is csak Erikának hívták a görögös hangzású Hiszterika helyett, hisz nem kellett azt a hiszt ki is mondani, elég volt csak ránézni szegényre.

A gondnokéknak egyebek közt szilárd meggyőződésük volt, hogy az írókat csupán a gondnokság bosszantása végett utalják be az Alkotóházba, és hogy az írók direkt égve felejtik a villanyokat, hogy árampocsékolással ássák alá a népgazdaságot (a begyűrűzés még nem volt föltalálva), ezért aztán a Fegyházi sűrűn oltogatta a folyosói lámpákat is, minek következményeként a folyosón többnyire vaksötét volt. Az volt most is, amikor K. végre nekiindult, hogy a mindent beborító sötétségben megkeresse Marika nénit.

A hosszú folyosón rajta kívül nem járt egy lélek sem. Nagy sötét ajtók, mögöttük föltehetőleg írók pocsékolták néma csendben az áramot. K. áthaladt egy ajtónyíláson, majd még egyen, és egyszerre egy ablakrács előtt találta magát. A rács mögött, a szobában a gondnokné ült, és az asztalon szétterített számlák vizsgálatába mélyedt, hisz nyilvánvaló, hogy a konyhaszemélyzet sikkaszt, és hogy őt itt mindenki át akarja verni, csak még rá kell jönnie, hogyan. K. megmarkolta az ablakrácsot, és miközben szeméből megeredt a könny, sírós hangon beszólt a szobába:

– Marika néni!

A gondnokné nem vesztegette az időt, egyből a magas C-n kezdte:

– Segííítség!

– Marika néni, hát nem ismer meg?

– Segííítség, egy őrült!

– Marika néni, csak a homlokomat simogassa meg!

– Segííí… – a gondnokné ezt a sikoltást már nem tudta befejezni, mert ájultan hanyatlott a nyilvánvalóan meghamisított számlák közé.

Ekkorra azonban már kétoldalról két idegen ragadta meg K. kezét, és vasmarkuk szorításával arra kényszerítenék K.-t, hogy elengedje az ablakrácsot. Az idegenek a Kastély beutaltjai voltak, Kamondy író és Dr. Petrikovics kutatóorvos-kandidátus.

– Mit akarnak tőlem? – zokogott K. – Hová visznek?

– Semmi baj, öcsi – mondta kettejük közül Kamondy író, aki újabban drámákat írt, és mint drámaíró jártas volt a pszichológiában –, most megyünk és megkeressük a Marika nénit.

És ezzel lassan de határozottan terelni kezdték (igazat szólva: erőnek erejével vonszolták) K.-t a Kastély kapuja felé. Ki is tették volna rajta, ha ebben a pillanatban föl nem tűnik a folyosóról az udvarra nyíló ajtóban a Piros Pulóver.

 

*

 

Philip Marlowe-t aznap este Orbán Ottónak hívták.

– Ráfázik még egyszer ezekre a nevekre, Marlowe – mondta a hadnagy a gyilkosságiaktól –, úgy bevonatom az engedélyét, hogy csak úgy fütyül. – Majd ha a járgányomon vitorla lesz – dünnyögte Marlowe –, azt bevonathatja. – Elhatározta, hogy csak azért is a piros pulóverét veszi föl ma estére. Kerülni a feltűnést, ezt egy életre megtanulta, és kinek tűnt volna föl a bikavadító eszmék sokféle vöröse közt egy piros pulóver? Marlowe-nak erre a pulóverére mondta néhány éve Mándy Iván, magyar író: – Te szegény, nem elég, hogy nem adják ki a verseidet, még málnafagylalttal is leöntenek! – Eperrel! – válaszolta akkor Marlowe, aki most kifele indultában még beszólt Della Streetnek: – Megyek, megnézem az őrültet, ha keres valaki, majd jövök.

A piros pulóver megtette a hatását. Alighogy Marlowe megjelent az ajtóban (nem úgy, mint a versei a könyvpiacon), az őrült kitépte magát a vasmarkok szorításából, és szembefordult Marlowe-val.

– Téged lelőlek, te piros pulóveres!

Előrántotta zsebéből a pléh cigarettás dózniját és kétszer Marlowe-ra lőtt vele. Még mondta is hozzá, hogy bum, bum! Marlowe-nak nem voltak kétségei, hogy ő most vérében fetreng a Kastély kapubejárójában. Az őrült a pisztolyát vette elő, és azzal lőtt, nem a dóznival. Marlowe-nak piszok mázlija volt, hogy az őrült épp azért, mert őrült volt, nem érzékelte a különbséget, nem is szólva arról, hogy egyáltalán nem volt nála pisztoly.

Az őrült, miután lelőtte, elfordult Marlowe-tól, és gyors léptekkel elindult a háttérben bámészkodó hölgykoszorú felé, melyben már ott ékeskedett az időközben ájultából föltámasztott gondnokné is. Halk sikolyok, mintha egy madárraj emelkedne a levegőbe. Dr. Petrikovics kutatóorvos-kandidátus, aki saját elbeszélése szerint kőbányai vagányok közt töltötte fiatalságát, hátulról lecsapó villámként vetette rá magát az őrültre és lerántotta a földre.

– Gyertek, segítsetek lefogni, egyedül nem bírom – nyögte a földről, félig az őrült alá szorulva.

Marlowe-ra az őrült bal lába jutott. Teljes erőből kellett fognia, az őrültség köztudottan megsokszorozza az ember erejét, és az őrült rúgott. Ez volt a baj, meg az, hogy az őrült jobb lába Somlyó költőre jutott volna, aki azonban csak mélán merengett az elborzasztó látvány fölött. – Egy emberrel… ilyet… végtére ez is egy ember… és csak így… és hátulról…

Ekkor mondta Marlowe az azóta szállóigévé lett szavait:

– Baszd meg, Gyuri, a humanizmusodat, nekem meg közben szétrúgja a pofámat!

Erre Somlyó költő jobb meggyőződése ellenére, hamisítatlan te-jóisten-milyen-világban-élünk arckifjezéssel és két ujjal ugyan, de végre mégis megfogta az őrült jobb lábát, így Marlowe-nak a nyakán maradhatott a feje.

Négyen emelték az Őrült Katonát, mesélte később Della Streetnek Marlowe, és teljes katonai tiszteletadással kivitték a kastély kapuja elé, és ott az időközben eleredt esőben szép gyengén letették a földre.

– De nehogy azt higgye, hogy ezzel vége – mondta Marlowe –, egy frászt!

 

*

 

A tanú hölgynemű elvtárs végzett elmegyógyánc illetve pszikiáter előadja ő az idesanyját ment meglátogatni Szigligetre aki oda lett beutalva nem írói minőségben egy Fiat 500-zas géperejű járművön azaz autón tudniillik a kocsiján. Tanu mikor Szigligetre ért a Fiat 500-zassal nem volt ismerős a környezettel és az eső is esett meg már sötét is volt ugye tehát megkérdezte a téren imbolyogni látszó helybeli katonaegyént hogy ez a nagy ház illetve kastély szóval hogy ez-e a Szigligeti Alkotóház-e és ehhez a kérdéséhez óvatlanul letekerte a Fiat 500-zas ablakát mire a helybeli illetve az annak látszó katonaegyén csak annyit mondott hogy HUU és a letekert ablakon keresztül fojtogatni kezdte tanut aki csak az idesanyját akarta meglátogatni az Alkotóéknál. Tanu továbbá előadja hogy a HUU-zástól olyan pánikrémület kapta el hogy ennek hatására gyorsan föltekerte az ablakot miáltal becsípte a helybelinek látszó imbolygó személy azaz a katonaegyén kezét és ezen okból ijedtében több méteren át magával illetve a Fiat 500-zassal vonszolta az egyént aki már nem tudott tovább imbolygani merthogy félig fekvő testhelyzetben vonszolódott a földön. De amikor a hölgynemű elvtárs megállt a Fiat 500-zassal az egyén talpra ugrott feltépte a kocsi azaz a Fiat 500-zas ajtaját és kezdte kifele ráncigálni őtet azaz a kocsi vezetőjét mire ő azaz a kocsi vezetője sikoltozni kezdett hogy segítség megtámadott egy őrült mire kinyílt az Alkotó kapuja és emberek illetve írók rohantak a Fiat 500-zas felé élükön egy pizsamát és papucsot viselő civilegyénnel akit a többiek Tóninak szólítottak és aki a ház műszaki alkalmazottja volt és éppen ezért egy biciklipumpával a kezében sietett a pszikiáterhölgy segítségére azaz azzal ütötte a katonaegyén vállát és fejét amit azonban az föl se vett. Tanu hallotta hogy az egyik író akit a többiek Gyurikámnak szólítottak többször is azt mondja hogy pumpával ne biciklipumpával ne az is egy ember de hiába mondta ezt a Tóni nevezetű civilegyén tovább ütlegelte a katonaegyén vállát és fejét mire az fölhagyott a hölgynemű elvtárs kiráncigálásával. Tanu ezek után előadja hogy ő többet nem látott mert időközben kinyitották neki az Alkotó kocsibehajtó nagykapuját és ő olyan gyorsan ahogy csak tudott beállt a Fiat 500-zassal a házba. Tanu viszont hallotta hogy Szigliget hívja Tapolcát az isten szerelmére elvtársam küldjenek ki egy járőrkocsit rendőrszemélyekkel mert veszélyhelyzet van az Alkotóházban és környékén mire azt a választ kapta hogy két kocsim van elvtársam az egyik itt áll lerohadva az udvaron a másik meg kint járőrözik a városban annak viszont bekrepált a rádiója majd küldöm ha tudom elvtársam mármint a járőrkocsit. Tanu előadja azt is hogy két órán belül megérkezett egy Volga gépkocsi két rendőrszemélylyel akik bezörgettek a kapun hogy rendőrség kinyitni és amikor kinyitották a kaput ott állt a Volga gépkocsi az összes refrektora fölgyujtva és a nagy fényességben két hatalmas rendőrszemély emelt a magasba egy síró emberkupacot és azt kérdezte ez-e volt az mire az írók összevissza nevetgélni kezdtek hogy jaj dehogyis ez csak az Imre aki itt dolgozna a kertészetben ha nem volna folyton részeg de folyton be van piálva a multkor is olyan részeg volt hogy a jobb kezében tartott kaszával belekaszált a bal kezébe azért van a kötés is rajta és most is a kocsmából jött volna haza de a katonaegyén miatt zárva találta a kaput a kulccsal viszont sehogyse talált bele a zárba ezért találták viszont őt a kapu előtt ahogy feszegette. Szóval nem ő volt mondta a két hatalmas rendőrszemély és elengedte az Imrét. Tanu előadja lehet hogy csak az átélt izgalmak hatására de ő úgy látta hogy az Imre amikor leesett a magasból a földre nem állt meg hanem egy füstölgő lukat ütve a földbe elsüllyedt benne mint egy bizonyos Dondzsovanni aki szintén a földbe süllyedt a tanu szerint és aki a szervek tudomása szerint keresztapa volt a Ma Fiában és valami Kőszobor nevű egyénnel együtt futtatott lányokat Siófokon meg másutt. Tanu végezetül előadja hogy elmegyógyáncként erkölcsi kötelességének érzi kifejteni azt hogy az ami az egyiknek nevetség az a másiknak tragédia és ne röhögjünk az őrültön noha először ő is halálra rémült tőle de neki már volt ilyen a gyakorlatjában és lehet hogy a katonaegyén csak pszikotipus részeg és reggelre semmire se fog emlékezni mert ez egy betegség amit kezelni kell illetve amire nem szabad ráinni ha az ember tudja magáról hogy ő ilyenbe szenved de most már őt is hagyják békében mert hullafáradt illetve túl hosszú volt ez a mai nap illetve az autó vezetése azaz a Fiat 500-zasé és ha nem szállnak le róla és nem hagyják végre aludni ő végzett pszikiáter létére rögtön sikitani fog ha nem.

 

*

 

Az egész Alkotóház ott nyüzsög a kocsibejáró körül. Valaki azt mondja (egy hülye; rágalom, hogy az írók mind okosak), Zsdánov óta nem érte ilyen támadás az irodalmat.

Egy csak egy író van ébren a vidéken, aki semmiről sem tud semmit.

A korszak sikeres szerzője szobájának dupla ajtaja mögött írja legújabb regényét.

A pompéji katona ülő testhelyzetben. Ül és veti a betűt.

Hat, alkot, gyarapít.

Gyarapítja, ha mást nem, a testsúlyát az ülőfoglalkozással.

Ki az, aki nem azzal indul el, hogy ő ennél többre viszi?

Sziasztok, ifjúság, szerelmek, Szigliget!