Ó kastélyok, ó nyarak

Ez egy verssor Arthur Rimbaud-tól, Kardos László fordításában; róluk a későbbiekben még lesz szó. Egyelőre csak azt óhajtanánk fönti verssor szíves közreműködésével bejelenteni, hogy a következőkben nyakra-főre idézni fogunk mindenfélét, mintha egy valóságos Esterházy Péter lennénk. Ez a szöveg útján elkövetett szellemidézés különben nagy találmány, mert ha netán nem jutna eszünkbe semmi, még mindig idézhetünk valakitől valamit (mélyen a szemébe nézve az olvasónak, hogy érted, ugye, kispofám… – ez a szemébe nézés, ez kell, e nélkül a dolog nem megy; különben még nem fogná föl a hülye azzal a pallérozatlan agyával, hogy itt JELENTÉSÁTVITELRŐL van szó!), ha pedig mégis, a legőszintébb megdöbbenésünkre eszünkbe jutna valami, dupla haszon, jobb, mint a tőzsde, Hossz és Bessz, opera négy fölvonásban, írta George Gershwin. És tessék, elég is ennyi szógimnasztika, és máris eszünkbe jutott valami. Mindenki vigyázzon az értéktárgyaira, idézek: „Ti csak azért kajáljátok meg ezt az Esterházyt, mert gróf!” Idézet bezárva; az idézet forrását fedje jótékony homály. Hanem ez a szegény Péter, ez nem megy a fejembe! (Persze hogy mehetne oda, ha egyszer a gyomromba megy?) Nem elég az, hogy folyton őt abajgatják az újságírók, akik egyszerre maximum egy élő író nevét képesek megjegyezni, hogy örökösen őt hozzák föl példának minden jóra és rosszra, hogy vele ijesztgetik a rosszalkodó gyereket, ha az nem akarja megenni a tökfőzeléket: „majd elvisz az Esterházy és jól megidéz!” (római-parti szólásmondás), de az már mégiscsak túlzás, hogy az olvasó nép kannibálok módjára falja föl az osztályidegen írót, pusztán az X-es származásáért, ezt még az előző rendszer sem várta el hű proletárjaitól. Mindazonáltal mi magunk ne legyünk méltánytalanok, és az Esterházy-recepció e fényes gyöngyszemét helyezzük el oda, ahova való, a Nagy Magyar Marhaságok közé, az ezredfordulóra fölépítendő központi kiállítási csarnok egyik kiemelt helyére.

 

*

 

Ha jól számolom, negyvenhét éve került a kezembe egy halványsárga, préselt keménypapír fedelű könyv, úgy emlékszem, Debrecenben adta ki egy Ampelos nevű kiadó, de arra már nem emlékszem, hogy volt-e valami fantáziacíme is, ahogy ezt ma mondanák, vagy csak egyszerűen az állt rajta: Arthur Rimbaud versei, mindenesetre ez a könyv, hogy úgy mondjam, maradandó hatást tett rám. Lapjairól szavak, verssorok és egész versek égtek bele az emlékezetembe, mint a fentebb idézett verssor is, ma már úgy látszik, életre szólóan. A fordító neve, Kardos Lászlóé, nem mondott nekem semmit; átugrott a szemem a megjelenés évén is, 1944, olvastam mint egy számot, mint azt, hogy a²+b² = c², és az sem ütött szöget a fejembe, hogy a hullámok a francia alexandrin szabályai szerint ringatják A részeg hajót, melyen magam is részegen dülöngéltem, miközben kifutottunk a nyílt óceánra. Egy pesti cselédszoba hepehupás vaságyán hanyatt dőlve néztem a csillagos eget, hallgattam a hullámok harsogását és a szél vitorlaszaggató süvöltözését. Ideális áldozata voltam a költészet boszorkányának. Jó balekja zengzetes csábjainak, egy műveletlen, érzékeny kamasz.

 

*

 

Ó kastélyok, ó nyarak, mely lélekben nincs salak?

Az enyémben van, egy izzó salakhegy.

Lassan huszadik évébe forduló betegségem során képtelen voltam és vagyok mind a mai napig megszokni azt, hogy egyre nagyobb részét hagyom válasz nélkül a hozzám intézett leveleknek.

Nekiindulok a napnak, odakóválygok a géphez, belepötyögöm: FALFIR…

Hoppá, úgy látszik, elszámítottam magam, úgy látszik, ez egy rossz nap, úgy látszik, rosszabb az átlagosnál, vagy egyszerűen csak túl korán vágtam neki, ennyi az egész, mert hogy bátraké a szerencse, mindegy, érzem az ólmos nehézkedést meg az enyhe szédülést, mely az érvényes menetrend szerint a kőszobor bénultságát előzi meg bennem. Mentem tehát a menthetőt, azt a… mit is, pillanatnyilag csak homályosan emlékszem rá, amit eddig leírtam, vagyis inkább azt a tényt, hogy elkezdtem valamit írni, szóval ezt még ösztönös mozdulatokkal rábízom a gépi emlékezetre, magamat meg elkormányozom a heverőre, ahol hanyatt fekve várhatom ki a jobb idők eljövetelét.

Ekkor, mert hülye vagyok, és nincs elég bajom enélkül is, eszembe jutnak a meg nem válaszolt levelek.

A Határ Győzőé például.

Egy idő után a bajok sűrűsödése megkeményíti az embert; helyzetemből következőleg (egy lassú szörnyeteggel birkózom) fütyülök az úgynevezett társadalmi elvárásokra. Nem tudok megfelelni nekik, kész, passz, föllebbezés az Úristennél. A Győzőnek meg nem írt válaszlevél sem azért bánt, merthogy ő az idősebb, és nagy modortalanág a levelére nem válaszolnom, hanem azért, mert a Győzőt én érdek nélkül szeretem. Egyszerűen lenyűgöz a látvány, hogy a szárnyait papagájosan kinyitó időben (Kassák: A ló meghal…) a színes tehetség önnön természeténél fogva tarka tollakba öltözik. Nem túl gyakori személyes találkozásaink alkalmából láttam én már a Győzőt gyapjúzakóban, a gyarmatokról frissen megtért angol lordnak, máskor meg puncs és kókuszfagylalt színű, nyári öltözékben, malomkerék nagyságú sombreróval a fején egy mexicói vagy hondurasi hacienda urának öltözve. És mindezenközben a bajusza, ez a gótikából ránk maradt, ősz boltív szilárdan fogta egységbe pirospozsgás, nyílt gyerekarcát. Egy ilyen csodalénynek ne válaszolnék én? Már írom is: Kedves Győző! Aztán hosszan nézem hanyatt fekve a fehér mennyezetet.

A másik halom füstölgő parázs a lelkemben (költők vagyunk, vagy nem?) a Bertók Lacinak írandó levél.

Két kötetét is elküldte nekem, én meg nem is válaszoltam, holott nemzedéktársaim közül ő azon kevesek egyike, akiket nemcsak költői teljesítményükért becsülök, hanem, hogy úgy mondjam, a sportteljesítményükért is, ahogy súlyemelőként emelték ki tehetségüket a közös balvégzet és személyes sorsuk nyomorító körülményei közül, nem torzultak el, nem kezdtek el esztelenül gyűlölködni, csak tették a dolgukat, és ami a Lacit illeti, ő valami egészen különös dolgot vitt végbe, ő nemcsak föltalálta a hiányos mondatot mint szonettjeinek építőelemét, nemcsak egy huzat járta házat (álcázott idézet; szégyellnénk megmondani, hogy kitől; túl könnyű!) épített a szonettjeiből, de meg tudta tenni azt is, amit kevesen, időben el tudta hagyni a maga által emelt épületet, mielőtt az ráomlott volna, és megölte volna a saját túlságba vitt leleménye, mint annyi más fölfedezőt. Ennek a levélnek is nekikezdek: Kedves Laci! Aztán ugyanaz a fehér mennyezet.

És itt van Sára Sándor.

Őt a Balázs Béla Stúdió hőskorában készült Cigányok döbbenetes képei óta őrzöm azok között a nekem fontos emberek között, akivel úgy vagyunk, minek nevezzem, nincs rá jobb szó, barátok, hogy egy városban élünk és tudunk egymásról. De ez most egy fokkal bonyolultabb. A levelet nem a körülötte nyüzsgő sokaság között is mindig magányos filmművész, hanem a Duna Televízió elnöke küldte, célirányos kérdések sorával tudakolva véleményemet az intézmény működéséről, üdvözölve észrevételeimet, várva esetleges javaslataimat. Én, hosszú ideje a szobámba zárva, ugyanakkor egészséges ösztönnel védve maradék életemet az emberevő képernyőtől, nemigen tudok hasznos észrevételekkel szolgálni a tömegkommunikációnak, de időszakos tévénézőként azt azért látom, hogy a Duna Televízió kezdeti nyomorúságából adódó ügyetlenségei után megteremtette saját magát, és ez az agyalágyult akciófilmek korában filmjei kínálatában például egy bizonyos ízlésszintet, az átlagosnál magasabb igényességet jelent. Rövidre fogva azt mondhatnám, hogy a világról alkotott véleményünk minden lehetséges eltérése ellenére én a Duna Televíziót a legutóbbi zavaros évtized egyik kiemelkedően fontos teljesítményének, ha egy televíziós csatornára lehet ilyet mondani, maradandó művének érzem, és ezt annál is nyugodtabban állíthatom, mivel a nevezett intézmény nem esett abba a hibába, hogy túlreprezentált volna engem. A világnak ez a talán egyetlen olyan televíziója, mely naponta közvetít verset, létezésének öt éve alatt talán két verset is – jó, legyen három (az egyik műsort megismételték) – sugárzott tőlem. Na igen, a táncrend, a hazai szellemi élet báli előírásai, melyek szerint az a természetes, hogy én nem válaszolok Sára levelére, ahogy az is természetes, hogy egy olyan televízió nem sugározza egy ilyen költő verseit. Az öngyilkos baromság, melynek igájába még szétroncsolt testtel sem hajtom a fejem. Ez a meg nem írt levél azért éget, mert azt a látszatot kelti, hogy mégiscsak áldozatául estem ennek a kergemarhakórnak, és szemet szemért, fogat fogért, ha engem ezzel a mércével mérnek, én is ezzel a mércével mérek. Hát nem és nem, „Kedves Sándor!”, írom szemem sugarával az izzó lángbetűket a plafonra. Aztán persze nézem tovább a fehér foltot.

Megíratlan leveleim fehér papírlapjaival behavazhatnám a világot, az Alföld debreceni szerkesztőségétől az Oklahomai Egyetemig, Újdelhitől Tokióig.

Hoppá, valami történt, a bal lábam rándult egyet. A gyógyszer jelez, hogy kezd hatni.

Költőileg szólva, fölpattanok a heverőről.

Ugyanez prózában: nagy keservesen kimanőverezem magam a heverő szélére, már ülök, hazámfiai, és most megpróbálok fölállni. Kétszer esem csak vissza, harmadjára sikerül megkapaszkodnom a hajlott kori (botra hajlott kori, he-he) költészetemben is megénekelt ezüstfejű botban, már állok a lábamon, tisztelt nézőink, és ahogy a vadászsólyom csap le prédájára, úgy süvítek (jav. à la manière Tandori: botorkálok a padlón) a számítógép felé.

Emlékszem, valami jót írtam bele. Már látom is: FALFIR…

Utána pötyögöm: KÁK.

Majd hirtelen ötlettel beírom a címet: Ó Kastélyok, Ó Nyarak!

Ez jó cím, jó tágas, elfér alatta a raposkai parasztház, de a rá következő Szigliget is, az eszelős hőség, melyben Raposkára autóztunk, éppúgy, mint a betörő hideg, mely pár nappal később összekoccantotta a fogainkat; arra hajlítom a szöveget, amerre akarom, kényelmes munkacím, alatta, mint nyitott esernyő alatt kucoroghat az író ihlete, már ha van neki.

Jó nap ígérkezik, egy munkás hétköznap.

Magamat idézve, ami, remélem, nem válik szokásommá: Egy nap a hétből.

 

*

 

Ó Melegfront, Ó Hideg!, Zeng az Isiász-Ideg.

Raposkán nagyjából az a helyzet, melyet Rimbaud-nak ez a mindmáig ismeretlen kétsorosa tükröz. Ülök a jegesmedvék nyarában, nyilall a derekam, és javítom összegyűjtött versfordításaimnak közel ezerhatszáz oldalnyi korrektúrájából azt az ezerszázvalahány oldalnyit, amennyit sikerült lehoznom magammal otthonról ebbe a kedvesen otthonos, fölújított parasztházba, ahol nem kevésbé kedves vendéglátóm, a ház úrnője kaukázusi kefirrel és a kertben termett, NEM AGYONFŐZÖTT zöldséggel edzi vegyszerektől dekadens gyomromat és fogaimat. Élem tehát a reformkonyha reformgyermekének gondtalan életét, javítom a betűhibákat, néhol a szöveget is, és gyanakodva figyelem Csirit, a macskamamát a három kölykével, hogy ők mit javítanak bele a szövegbe, merthogy szívesen hevernek el a fehér papírlapokon, és várják, hogy olyan szépen zörögjön, mint a múltkor is. Méghogy vége a Gutenberg-galaxisnak? Hülyeség! A raposkai macskákkal nem számolt, Mr. McLuhan!

A házban nincs televízió; ennél nagyobb bánatom sose legyen!

Ismeretterjesztő filmek helyett élőadásban nézem, hogy a három macskakölyök hogy tanulja a fára mászás tudományát. Fölfele a dolog semmiség, ha az ember macska, segítik a karmai. Hanem aztán lefelé! – Ez csúszik! – nyivákolják az anyjuknak, de hiába, mert Csiri csak egy hiányos képzettségű városi macska, gőze sincs arról, hogy most mit kéne csinálni. Aztán persze győz a természet, és a macskaész föltalálja a rükvercet, a kölykök letolatnak a fáról. Bánja a fene a tévét!

Ínyenc vagyok, reggelizéshez (vendéglátóm szerint: hajnalizáshoz) Schubert zongoraszonátáit hallgatom kazettáról, valamelyik reggel rossz gombot nyomok meg a magnós rádión, hírek, beárad a korszak szelleme, és egyből nyakon önt egy vödör moslékkal. Undorodva kapcsolok vissza Schubert szonátáira.

Későn. Már meg vagyok ihletve.

Gondolkozzunk logikusan!

Első premissza (vélemény): A Béla egy nagy hülye.

Második premissza (ellenvélemény): A Béla egy kis okos.

Konkluzió (összegezés): „Legfőbb bolond, ki egy kissé okos.” Idézet John Donne angol költő és pap (1571–1631) The Triple Fool című költeményéből; magyarul A háromszoros bolond, in: O. O., Aranygyapjú. Válogatott versfordítások; Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972.

Azt is ő mondta, hogy bárkiért is szól a harang, teérted szól.

Az ifjúságért, mely hagymázos látomásaiban azt képzelte, hogy a nagyobb szabadság több bölcsességet, belátást és önmérsékletet terem.

 

*

 

Azért még élünk!

Postai képes levelezőlap, Orbán Ottó, Kos-díjas költőnek címezve:

„Kedves Kolléga! Az Írószövetség kebelén belül megalakítottuk a FÜGGETLEN ALKOTÓK SZÖVETSÉGÉT (a továbbiakban FASZ). Legyél tag! Követeljük a fele pénzt, és a mellékhelyiségek korlátlan használatát! Minden FASZ-taggal erősebbek leszünk! Harcos üdvözlettel, a FASZ vezetőség!”

Rendőrségi források szerint a destruktív humorizálás fölszámolására létrehozott levélfelügyelet készenléti csoportja forró nyomon üldözi a képeslap feladóját. A nyomozóhatóság két használható személyleírással is rendelkezik a feltételezett elkövetőről, az egyik szerint a képeslap feladója fekete hajú, bajuszos és köpcös férfi, a másik szerint szőke, bajusztalan és hórihorgas nő. A rendőrségi labor munkatársai szagmintát is levettek a képeslapról, és a szaganyagot számítógépes elemzésnek vetették alá, melynek eredményeként a számítógép azt írta ki a képernyőre: SOPRONI ÁSZOK. Egy különleges elemző csoport most éppen azon fáradozik, hogy eldöntse, ez vajon egyes vagy többes számban értendő-e?

Én persze tudom, hogy ki küldte a lapot, de nem árulom el. „Ottó tudja, de nem mondja.” (Torzított formájú idézet Giuseppe Verdi, olasz zeneszerző Álarcosbál című operájából.)

Áldás víg kedélyünkre, már amíg kitart, mondom én, a mihaszna költő és digitálisan is, meg amúgy is halandó akadémikus.