1+1+1=3 könyv III.

Meg még 1 könyv, a harmadik. Rakovszky Zsuzsa új kötetének címe Egyirányú utca. Szerény cím ez egy ilyen verseskötetnek, főképp ha jobban körülnézünk és észrevesszük, hogy az utca kivilágítatlan végén egy tekintélyes méretű gödör található, annak mélyén pedig, hihetőleg hőforrás fakadván föl ott, bugyborgó, büdös iszap, melyben azok a magyar líraszakértők főnek – dicsőség a kiművelt emberfőnek! –, akik hosszas tépelődés után sem tudták eldönteni, hogy Rakovszky Zsuzsa angol importból származik-e vagy hazai termék.

 

*

 

Jegyzőkönyv tanúkihallgatásról. (A fölvétel helyét, időpontját, a tárgyalt ügy számát és megnevezését a Történelmi Hivatal törölte!) Jelen vannak NYOMOZÁSVEZETŐ, VÉN HUNTZFUT és OLTÁRI NAGY MARA gépíró.

NYOMOZÁSVEZETŐ: Állj elő, Vén Huntzfut, vedd le a föveged!

VÉN HUNTZFUT: Nincs nekem olyan.

NYOMOZÁSVEZETŐ. Mid nincs neked, te madárijesztő?

VÉN HUNTZFUT: Fövegem.

NYOMOZÁSVEZETŐ: Hogyhogy nincs? A vén Márkusnak van, neked meg nincs?

VÉN HUNTZFUT: Nincs. Nem hordok. Izzad benne a fejem.

NYOMOZÁSVEZETŐ: Na ide figyelj, te…. (az itt következő szövegrészt a Történelmi Hivatal törölte!), ha azt hiszed azzal a szájba… (az itt következő szövegrészt a Történelmi Hivatal törölte!), izzadjon meg a te… (az itt következő szövegrészt a Történelmi Hivatal törölte!)! Különben is, vén hülye, mit képzelsz te rólunk, hogy mi talán nem tudunk föveg nélkül is föveget elemezni?!

A nyolcvanas évek elején történhetett, hogy valamelyik folyóiratot, talán a Jelenkort forgatva rálapoztam Rakovszky Zsuzsa egyik versére. A költők a nemzetközi költőtalálkozók vezérszónokai szerint messziről fölismerik és harsány „Helló” kiáltással köszöntik egymást. Ez nem volt ilyen emelkedett pillanat, egyszerűen megakadt a szemem a versen. Ez viszont az én esetemben említésre méltó dolog. Nem tudom, el tudják-e képzelni a költő lelkét mint olyat több tízezernyi verssor ékes magyar nyelvre való lefordítása után. Ajánlom figyelmükbe a különböző tévécsatornák színes természetfilmjeit, ezek közül is kiemelten a sivatagok kopár világát bemutató műveket. Egy idő után az ember agya kiszárad, a léleknek nevezett nagy túlélő beássa magát a homokba, hogy ott húzza ki az esős évszak eljöveteléig, csak a szeme marad a talajszint fölött, egy automata fölvevőgép, mely még ebben a helyzetben sem tud a rögzítésről leszokni. Négysoros strófákból álló, keresztrímes vers, a hosszú sort röviddel váltó fajtából, afféle intellektuális dal, melyben a vers zeneisége éles ellentétben áll a nyelvhasználat tudatos szárazságával, de azért meg van pendítve a húr, hogy kitessék, ami itt el van rontva, az szándékkal van elrontva, a vers szerzője tud zenélni, csak most épp nem akar; nagyjából ennyit rögzített a készülék egy pillanat alatt. A technikai részleteket már nem tartotta megörökítésre méltónak, fontosnak például azt, hogy vajon csikorgó rímekkel vagy az egyik strófából a másikba áthúzott sorokkal tette-e zörgőssé költője a dalformát, láthatta, akinek volt szeme, a rendes iparosmunka nyomát, szó nem érhette a ház elejét, percnyi kétsége sem lehetett afelől, hogy itt korának tájékozott lánya költi a verset. Érdekesebb, már-már képtelenségnek hangzik az, hogy a vers szövegére sem igen emlékszem; valami szoknya lebbent benne, vagy kombiné, esetleg harisnyák a szárítókötélen, mindenesetre egy női sors idétlen kellékei, nem az én szememben idétlenek, hanem a költőében, aki a vers vége felé mond valamit, amire viszont ennyi év után is élesen emlékszem. A szerelmi önkívület csúcsán bekövetkező állapotot „röpke epilepsziának” nevezi. Mármost ez a köznapi beszédben nem több röpke szellemességnél, amilyet jobb perceiben bármelyik ügyes társalgó pályára bocsáthat, csakhogy ez nem ilyen közegben és nem szellemességként hangzott el, hanem – hogy én is költői eszközökkel éljek – tárgyilagos jajkiáltásként. A vers egészének megdolgozottsága szavatolta, hogy ez nem rögtönzött szópárosítás. Ha viszont nem az, súlyos közlendő. Láttam már epilepsziást egyik pillanatról a másikra összeesni, a habzó szájjal rángatódzó test kiszolgáltatottságát. Ez a két szó így, egymás mellé rakva azt közölte, hogy egy a világot és benne természetesen a szerelmet is érzékeivel fölfogó és átélő lény (erről a fölfogásról és átélésről tanúskodik a versírás puszta ténye) a gyönyör önkívületét, a legnagyobb csodát, ami vele történhet, habzó szájú eszméletvesztésnek is megéli. Ebből a közlésből a testi éhség vagy beteltség érzésénél pusztítóbb árapály élménye sugárzott, az ontológiai kielégületlenségé, hogy a szerelemben világgá indulunk, de csak hentergünk itt a földön, és sehol az Isten. A kétszavas meghatározásból az őrület, nem a szó pszichiátriai, hanem Shakespeare-i vagy Sylvia Plath-i értelmében. „Jézusom”, jajdult föl a homokba ásott lélek, aki ilyen alkalmakkor erősen hasonlít egy az ötvenes éveinek vége felé járó, levesfőzéstől roskadt frizurájú özvegyasszonyhoz, „már megint egy költő, akire figyelni kell”.

Azóta kísérem figyelemmel Rakovszky Zsuzsa irodalmi ténykedését.

Nem hiába. Új verseskötetében olvasom ezt a sort: „…sugárzó, agyhalott mosoly az égen…” Mármint a nap. A fölkelő nap mint szélütés. Kedves, nem?

Pilinszky tudott ilyeneket első korszakának verseiben.

 

*

 

Rakovszky Zsuzsáról sokan sok fényes észrevételt tettek. Hogy nő, hogy intellektuális, hogy Babits és Füst Milán és a Nyugat, hogy dehogyis ők, hanem az angolok, hogy dehogyis az angolok, hanem az Újhold, hogy nemzedéke egyik, hogy satöbbi, satöbbi…

Ne próbáljunk meg úgy viselkedni, mintha személyünkben nem egy a civilizált világba csöppent vadember nyilatkozna meg a korszerű költészet fontos kérdéseiről. Lengessük meg a kőbaltánkat, és mondjuk ki nyíltan, amit gondolunk.

Az a benyomásunk, hogy a hazai lírakritika, hogy mégse csináljon hülyét magából, elnézi Rakovszky Zsuzsának, hogy olyan költő, amilyen; azaz hogy szinte semmiben sem felel meg a Hogyan Legyünk Posztmodern Költők című szabálygyűjtemény előírásainak. A korával együtt haladó költő köztudottan legalább két darabba hasított személyiség, melynek egyik fele gyanakodva méregeti a másikat (reflektál, azaz lakott területen, álló helyzetben kapcsolja az országútit), miközben összeharapdált nyelvvel hozza tudomásunkra, hogy világunkban többé nincsenek jelentéssel bíró történetek.

Nem tagadva a világméretű szellemi válság nyilvánvaló tényeit, kijelentjük, hogy a fenti, különben komoly megfontolásra érdemes megállapításokat korunk irodalmi posztulátumának tekinteni – marhaság.

Élő példa erre Rakovszky Zsuzsa költészete.

Költőnk kétely nélkül ír verset a kétkedésről, más szavakkal ezt úgy mondhatnánk, hogy kétkedése nem áll meg az irodalomnál, de még a tágabb értelemben vett nyelvnél sem; számára a létezés egésze kétséges, és erre a kétségre mindennapos tapasztalata szolgáltat okot. Mondhatnánk, az élete, az élettörténete, amely oly sokban hasonlít a másokéhoz. Rakovszky történetmondó költő, rabja és ura, elszenvedője és formálója egy történetnek, amely nemcsak az övé, hanem a napjainak kisszerű körülményei között fuldokló emberé is. Vegyük példának egy régebbi versét, a Házasságtöréseink címűt. Kinek a története ez? az övé? a partneréé? a megcsalt férjé? a megcsalt feleségé? vagy igazából azé a fullasztóan szürke világé, ami az események színteréül szolgálva olyan nagyon hasonlít a hatvanas évek talmi modernségével berendezett, lakótelepi szobabelsőkhöz? Ennek a gyilkos kopárságnak a felidézésében Rakovszky közeli rokona – akármennyire meglepően hangzik is ez – Tar Sándornak; mind a ketten tudnak valami újat, vagy valamit új módon tudnak az emberi elesettségről, és ettől egy már régóta kiürültnek vélt irodalmi forma – nevezzük az egyszerűség kedvéért elbeszélésnek – hiteles tartalommal telik meg, és föléled a kezük között. Rakovszky persze nem „elbeszélő költeményeket” ír, mint teszem azt Byron, és szerepversei sem úgy szerepversek, mint Arany néhány balladája, az életrajzi nála csak annyit jelent, hogy az élet rajza, miközben tömeges létezésünk örvényében egyik élet átfolyik a másikba; beszélhet ő, de beszélhet más is, nem sokat számít, melyikünk hangja szól, biztos csak az, hogy a bukásban vagyunk egyek.

Most itt kitérhetnénk arra, hogy az egyetemes bukásnak hétköznapjaink tárgyi világában való megjelenítése révén Rakovszky költői világa meglepő hasonlóságot mutat Ingmar Bergman filmköltészetével, de ez messzire vezetne, maradjunk inkább a szilárdnak tetsző hazai talajon, mely mindaddig szilárd, míg ki nem jelentjük, hogy szerintünk Rakovszky legfőbb mestere a szakmában Nemes Nagy Ágnes. Máris morajlik a föld, hogy ez hülyeség. Nemes Nagy Ágnesnek megvannak a maga tanítványai, és Rakovszky nyilvánvalóan nem tartozik közéjük. Nyilvánvalóan nem, rejtetten annál inkább. Szemre szinte mindenben különböznek. Nemes Nagy egy római-parti csónakházból kihozott kílbóton szállítja a húsvét-szigeti szobrokat Rapa Nui-ra, és velük együtt süllyed az óceánba, Rakovszky viszont kukázik, egy dagadt bokára húzott gumiharisnya, egy dróttal megreparált kerti öntözőcső, egy halom égetésre szánt avar. Az anyaghoz való viszonyuk azonos, ahogy ujjbegyük érintésével érzékelik a világot; egyikük, a szobrász, a naptól meleg, érdes követ, a földtani rétegeket, a maradandót, másikuk, a kollázskészítő, a ruhaszövetet, a nejlonharisnyát, az olajkályhát, a romlandót, és mindkettőjük legnagyobb kérdése az, hogy van-e az irdatlan magasban egy szem, mely figyeli ténykedésüket, s ha nincs, akkor mi van mégis, mi törekszik bennünk tárgyilagosságra, s mi méri bennünk a mérhetetlent? A kiáltó hasonlóságokra épp csak utalok, Nemes Nagy versbe írja azt, hogy az októberi utcán álló, hengerhasú gépre az van írva: Consolidated, Rakovszky meg az ÉPGÉP vállalat nevét emeli versébe, amiben nyilván nem kettőjüknek az építőipar iránt érzett vonzalma tükröződik, hanem az a körülmény, hogy szükségük van a hétköznapi elem hitelesítő jelenlétére a versben, akár még ilyen látványos formában is. Egy szilárd pontra, ahonnét Nemes Nagy kiláthat a kámzsásan vonuló évszázadokra, Rakovszky meg a tó vizeként gyűrűt vető és kisimuló időre. Régebben azt mondták volna róluk: két nagy, realista költő; manapság nem vagyok hülye ezzel eláztatni őket.

Csak bekiabálom a pályára: „Szép volt, Hölgyeim!”

 

*

 

Rakovszkyról különben könnyen kideríthetjük, hogy nem szigetországi költő-e mégis.

Nem kell hozzá más, csak a brit vízum, egy skót várkastély meg az alkalmas időpont. Ez éjfél előtt néhány perccel jön el, ekkor kimegyünk a folyosóra, megvárjuk, hogy az ott füstszerűen gomolyogva felénk közeledő, fehér hölgy kellőképp közel kerüljön hozzánk, majd anélkül, hogy közben összeszarnánk magunkat a rémülettől, vízszintesen kifeszített tenyerünk élével határozott vágómozdulatot teszünk; ha kézfejünk akadálytalanul halad át a füstalak csípején, az illető hölgy kísértet, ez esetben derékban kissé meghajlunk, és társasági hangon azt mondjuk: Good evening, Madame!, mire a kísértet ajkán megvető mosollyal, némán továbblebeg; ha viszont a tenyerünk megakad, és a kísértet fölkiált: Megőrült maga, mit ütögeti a derekamat!?, akkor az illető kísértet Rakovszky, aki titokban angolul (újabban néha már skótul is) írja a verseit, ez esetben a következő rigmust célszerű mondogatnunk: „Nem is angol, hanem skót. Szórj a lába elé sót!” Mire a kísértet látja, hogy komolyan begolyóztunk, és ijedtében hóna alatt angolul (skótul) írt verseivel, gyorsan eloszlik.