1+1+1=3 könyv II.

Még 1 könyv. George Szirtes angol költő, legújabb kötetének címe: Portrait of my Father in an English Landscape, magyarul Apám képmása angol tájban. Arra, hogy George Szirtes félreismerhetetlenül magyaros hangzású neve ellenére sem magyar, hanem angol költő, kielégítő magyarázatot nyújt a költő életrajza. 1956-ban a kis George-ot, akit akkor még Gábornak hívtak, a szülei öccsével együtt a hónuk alá csapták és magukkal vitték a nagyvilágba, ahogy ez később kiderült, Angliába angolnak, „Ha mi már nem is, legalább ők…!” A kis George-ból időközben nagyfiú lett, angol iskolába járt, reggeltől estig angolul beszélt, mi sem természetesebb annál, hogy kamaszkorában angolul kezdett el verset írni; szomorú mellékkörülmény, hogy időközben (ő maga is úgy tudta) teljesen elfelejtett magyarul. Dehát mit számít az, hogy eggyel kevesebb a költő Magyarországon, ahol Robert Graves szerint (valami effélét mondott) eső helyett is költők hullanak az égből? Vegyük úgy, hogy egy dunai felhőt elfújt a szél Anglia fölé. Vehetjük akárhogy, egy biztos, ha Szirtesben nem kezd mocorogni a költői tehetség, ez az egész sorsváltó sztori nem lenne több, mint egy a magyar emigráció szokványtörténetei közül, egy változat a nyissunk-tiszta-lapot sorozatból. Szirtes azonban nem egyszerűen jobban tud angolul, mint magyarul, Szirtes angol költő. Ferdinand de Saussure, múlt századi, svájci születésű nyelvész, a modern nyelvtudomány egyik alapító atyja a nyelvről értekezve megkülönbözteti a langue és a parole fogalmát; az előbbi a közösség tudatában élő jelrendszer egészét, a második ennek a beszédben fölhasznált részét jelenti. (Jézusom! Mariska néni, gyorsan egy pohár vizet! Az irodalomtudomány félrenyelt! Egy ösztönös bunkó, a romantika beépített ügynöke nem átallja Saussure nevét a szájára venni! Megáll az ész!) Az imént említett bunkótól elvárható megfogalmazásban: olyan ez a nyelvvel, mint az óceán, lenn a titkokkal teli sötét, fenn a tajtékos hullámok bálja. Kevésbé költőien, ahogy ezt magunktól is mondanánk, ha nem éppen a tisztes tudományt akarnánk bosszantani, egy nyelvet megtanulva nemcsak egy beszédmódot sajátítunk el, hanem – észrevétlenül – egy szokás- és gesztusrendszert, egy társadalmilag szentesített viselkedésformát is. A dolognak azonban ezzel nincs vége. A költészetről mint a nyelv sajátos alkalmazásáról szólva el kell mondanunk azt is, hogy a langue-ban rejlő kollektív karakterjegyek fontos szerepet játszanak a parole kialakításában. Nem tudhatjuk, mi volt előbb, az oroszok hajlandósága üdvözlőbeszédek tartására, vagy az a fölismerés, hogy oroszul kivételesen könnyű anapesztusra állítva kattogtatni a verset, de az biztos, hogy az orosz költészetben a mondott vers erőteljesen beleszól a vers írásába; nem véletlen, hogy épp Majakovszkij találja föl a tört sorokat, melyekben voltaképpen az van láthatóvá téve, ahogy a szavalat tagolja a lélegzetet. Piactéri prózában szólva, a világrengető futurista újítást fölfoghatjuk úgy is, hogy a káposztáshordó tetején mennydörgő költő lekottázza a hatásszüneteket is. Nem lenne nehéz összefüggést találni a nyelv mint kedélyünket is tükröző jelrendszer és bizonyos versformai jegyek között a francia prózavers vagy a spanyol románcrímelés esetében sem, de ezt a kanyart most hagyjuk ki. Vigyázó szemünket vessük inkább Londonra, ahol a művelt közönség az idiomatikus angolt beszéli, azaz kirakós játékot játszik a szavakkal, melyek közül nemcsak az a bizonyos néhány az egytagú. Az angol nyelvnek e két tulajdonságából ered az angliai angol vers varázsa, az, hogy a legeksztatikusabb pillanataiban is egy Legoland elemeiből építkezik, ami eleve föltételez némi mesteremberi józanságot még az olyan köd ülte szerzőkről is, mint amilyen Coleridge vagy Dylan Thomas (az amerikai angol nyelvhasználat és a belőle gyúrt költészet más tészta, de ezt a tésztát most nem kívánjuk megsütni). Ennek a sok évszázados kirakós játéknak a legalapvetőbb szabályait még olyan korszakváltó óriásoknak sem sikerül teljesen újjáalakítani, amilyen T. S. Eliot. A The Waste Land vadul keveri az elemeket, de nem zúzza össze őket; az az avantgárd vihar, mely szinte szótagonként tépi ki a modern európai (főképp a francia) költők szájából a múlt század költői nyelvét, szemmel látható kártétel nélkül vonul el a szigetország költészete fölött. George Szirtes ezen a viharverten is szilárd hagyományon nő föl, ebbe a magatartásba nő bele. Úgyhogy amikor a British Council ösztöndíjával először utazik Magyarországra, nemcsak az emlékezet mélyére süllyedt bérházudvarokra ismerhet rá, de távoli kolompszóként meghallja gyermekkora elfelejtettnek vélt anyanyelvét is. Ne gondoljunk valamiféle hazafias megrendülésre havasi tájjal a háttérben. De arra igenis gondoljunk, hogy Szirtes a gyerekkorában beszélt nyelvet mintegy félálomban visszahallva, egy az egész további költői pályáját befolyásolható kihívással szembesül. Hazai irodalmi körökben ismert anekdota az, hogy Devecseri Gábor állítólag imigyen szólt volna hexaméterben egy húsbolti eladóhoz: „Kérek tíz deka párisit és ugyanennyi szalámit!” Ez a kis történet, ha megesett, ha nem, mélyen jellemző a magyar költői nyelv szinte végtelelen hajlékonyságára, amellyel az a legbonyolultabb versformákat is képes a közbeszéd szintjén magába fogadni. Elég legyen itt csak azt megemlítenünk, hogy miben is lebegünk mi itt. „Szekfüvirágleheletzuhatagos örömillatu délövi szélben…” Hát persze, hogy abban, mi másban, kis szanszkritom? Anyanyelvünk egy világszép boszorka, egy lingvisztikai Kleopátra, aki minden arra járó római vezérnek tud szülni egy gyereket, ha ez kell ahhoz, hogy megőrizze királynői trónját, vagy ugyanez macho változatban: egy viking rablóvezér, aki amit megkíván, bárkitől elveszi. Lehetetlen, hogy a tudata mélyéről fölbukó szavak után a magyar költészettel is megismerkedő Szirtest meg ne kísértette volna ez az arcátlan szabadság. Nem az, hogy magyar költő váljék belőle, hanem az, hogy angol költőként magyar módra próbálja meg az angol költészet szoros szabályait kijátszani. Szirtes költői erejét és önállóságát híven tanúsítja az, hogy a ráismerés első megrendülése után elválik benne a költő a műfordítótól. Magyar költők fordítójaként mámorosan él az alakváltás lehetőségével, Madáchtól Kosztolányiig, Balassitól Illyésen át Vas Istvánig és Rakovszky Zsuzsáig, hogy el ne felejtsem a legváratlanabb alakváltozatot, Csanádi Imre göcsörtös paraszt-latinságát, melyet szintén hitelesen tud angollá bűvölni. Ugyanakkor költőként mintha tudomást sem venne erről az egész színházasdiról. Témaként persze megjelenik verseiben a magyar világ, a családtörténet újabb és újabb részletei, legendák, emlékképek, képtöredékek, de a költő, aki a mesterségét gyakorolja, marad a tárgyilagos, hangját föl nem emelő, verse üzenetét a leírás pontosságára bízó angol. Látszólag. Szirtes komolyságát, mondhatnám költői jellemességét nemcsak és nem is elsősorban az mutatja, hogy milyen keveset vesz át a kalandozó magyar költők zsákmányából, hanem az, hogy mi az a kevés, és azt hogyan veszi át. Nem számítva a magyar témákra zenész módra írott variációkat, két dolgot összesen, s mindkettőt József Attilától, vagy legalábbis az ő közvetítésével. Szirtes új kötete első ránézésre szinte csak szonettekből, illetve ezekből emelt kisebb-nagyobb versépítményekből, egyebek közt három crown of sonnetts-ből, azaz szonettkoszorúból áll. Kivétel tízegynéhány vers, köztük négy általa Villonesque-nek nevezett, francia szabású ballada. Mi ebben a magyar, kérdezheti, s joggal, bárki. Az, hogy eszébe jut ilyet írni. Az Oxford Book of English Verse polcomon álló példányában majdnem ezer angol vers található, közülük egy sem íródott ebben a formában. Minek is íródott volna? Az angoloknak ott a Csatorna, csak át kell rajta kelni, és az utazó annyi francia balladát fogyaszthat reggelire (kontinentális reggeli, két nyeszlett aprósütemény, vaj, esetleg némi dzsem meg valamennyi híg kávé, brrr!), amennyit csak akar. Balladát magyarítani, külországi költészet berendezési tárgyát hazavinni, nyíltan szólva balladát lopni szállodai szobánkból, ez a kalandozó magyar költő módszere, melyet Szirtes azzal enyhít, hogy mintegy viszonzásul saját életanyagával és saját korának halálfélelmével tölti meg a villoni formát. Ez is ismerős, és ez is itthonról ismerős. Ahogy a szonettekből font koszorú is, ennek a német és magyar költészetben meghonosodott változata, melyet Szirtes csak magyar versformaként említ, tizennégy egymásba akasztott szonett, a végén a tizenötödikkel, a mesterszonettel. Közismert József Attila szonettkoszorúja, ez a fiatal költőre valló hetyke én ezt is tudom versmutatvány; az is köztudott, hogy ez a ciklus nem a költő csúcsai közül való. Szirtes azonban, mondtuk, angol költő, ő meglát benne valamit, amit viszont mi nem látunk, legalábbis nem úgy, ahogy ő – a mesterszonett szervítésének lehetőségét; hogy az több legyen egyszerű záródísznél. A versek sorát záró szonettfüzér, a kötet címadó verse a költő apjának alakját villantja fel változó helyzetekben, egy közép-európai családtörténet képeit, minden szonett egy új látószög, míg kikerekedik egy ember élete, a költő apjáé, vagy akármelyikünké, mert a sorozat záróverse itt nemcsak a bravúr kedvéért ismétli az ismétlendő verssorokat, hanem azért is, hogy eltávolodva az Egytől meglássuk a sorokba rejtett lényeget, a Sokat, a többieket, az úgynevezett általános emberit. Életanyag és versforma egymást erősítve fonódik egymásba, ennek a költeménynek nemcsak a záró darabja mestermunka, az egész az. Főként ha végezetül fölismerjük a szöveg egészében mindvégig alig érzékelhetően jelen lévő angol tájat, melyről amúgy nem sok szó esik a versben, csak éppen Szirtes nem a Petrarca-féle szonettet fonja koszorúba, mint József Attila, hanem a Surrey kiötlötte és a Shakespeare nevét márkavédjegyként viselő angol szonettváltozatot. Forma és közlendő, jelkép és tény, magyar és angol örökség csak nagy versben tudja így, ilyen mélyen, a szerkezetig hatóan, ugyanakkor ilyen természetességgel átjárni egymást. Szirtes mindig is jó költő volt, de ezt a kötetét olvasva, érlelődésének szerves voltát szinte versről versre megtapasztalva az a benyomásom támadt, hogy a nagy költészet küszöbén áll. (Fenti zárómondatot a Budapesti Kritikai Napok fesztiválján a rendezőség oklevéllel tüntette ki.)

(ez még mindig csak 2 könyv. Ne csüggedj, honfitárs, jön a 3-adik is! Folyt. köv.)