1+1+1=3 könyv I.

(Elsőfokú ajánlás. Jelen művetskét E. P.-nek, az ígéretesen induló matematikusnak ajánlja a művetske szerzője, O. O., akinek az átkos múltban nem kevésbé ígéretesen induló matematikusi pályáját váratlan esemény törte derékba, az tudniillik, hogy az érettségi bizottság nevezettet önkívületi állapotban, azaz az ellipszisen kívül találta az ellipszis egyik zilált ruházatú gyújtópontjának társaságában, márpedig bigott akadémiai vélekedések szerint gyújtópontnak ellipszisben a helye, nem is szólva a gyújtópont zilált ruházatáról… A látvány okozta fölháborodásból mellesleg megítélhetjük azt is, hogy mennyi esélye van tekintélyuralomra berendezkedett világunkban az igazán független gondolkodásnak – nem sok!)

(Másodfokú ajánlás. Vaszkó Ákos gimnáziumi matematikatanár, egy csontjaira száradt bőrű, fénylő koponyájú, gyors, menyétmozgású öregember, kezében szivaccsal odavillan a táblához, a szája sarkából mások számára nem hallhatóan súgja felém: „Nagy marha vagy te, édes fiam!” és egy jól irányzott szivacsmozdulattal letörli a táblát, mintha csak verébszart törölne le a zakójáról, miközben mosolyog, hogy semmi baj, vegyük tekintetbe ugyebár a tanuló évközi munkáját, végtére is emberek vagyunk, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, tekintsük úgy, hogy ez egy hányatott sorsú, kis ország, és most mondja meg az igen tisztelt bizottság, az élet nagy kérdéseihez képest mit számít egy fejlődési rendellenességgel született ellipszis, és a bizottság, mint a kígyó, melyet megbűvölt a kígyótáncoltató fuvolája, jelessel engedi át a jelöltet, iskolánk díszét, akik voltunk valaha ifjúkorunkban.)

 

*

 

1 könyv. A címe: The Lost Rider vagyis Az eltévedt lovas, egy Ady-vers címe. Maga a könyv egy kétnyelvű, magyar–angol versantológia, a Corvina Könyvkiadó kiadványa, mely a The Corvina Book of Hungarian Verse alcímet viselve nem csekély öntudattal utal az angol költészet Oxfordban szerkesztett antológiájának egymást követő, javított és bővített új meg új kiadásaira, ezzel jelentve be mintegy a kiadónak azt az igényét, hogy egy kézikönyvként használható alapművet bocsásson útjára. A következőkben tehát, hah, versekről, versfordításról és egyéb vajákosságokról lesz szó. Elsőnek arról, hogy nem csak a szarkának okoz csalódást a farka. Nincs önteltségében korlátoltabb lény a fiatal Bikánál (első kézből szerzett információ; szerző csillagövi jegye a Taurus). Fénykoszorúsan áll a dombtetőn, lenéz a világra, és szemernyi kétsége sincs afelől, hogy itt minden arra vár, hogy ő megtermékenyítse. „Akkor ezt most végigkúrjuk, Api!”, gondol merészet és nagyot, és rátéve életét a fennkölt eszmére (amitől az eszme hallhatóan felnyög), máris völgymenetben robog alá, hogy csak úgy porzik az út. Költészet, műfordítás – probléma egy szál se! Felnőtt fejjel sokáig takarítottam a fölgyülemlett szemetet, amit pályakezdő éveim rettenthetetlen műfordítójaként hagytam magam után. Nincs megoldhatatlan szöveg, csak rossz fordító, mondogattam hőskoromban marha fejjel, és gyártottam műanyagból a műnyelvet, ráadásul abban a meggyőződésben, hogy új és új tartományokat hódítok meg a magyar versolvasó közönség számára. Rövid leszek: költőnek és versfordítónak búvárként kell alámerülnie a nyelv folyójába, méghozzá a közbeszéd pilléreinek közelében, ahol a sodrás a legkiszámíthatatlanabb, legörvényesebb. Nehezíti a búvár dolgát, hogy a nyelv látszólagos szeszélyei mögött sokszor tetten érhető valamiféle öntörvényű rend logikája. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire nem tudott meggyökeresedni a magyar költői nyelvben, még a múlt századiban sem az angol szórövidítés (példának okáért morning helyett morn’) gyakorlata. A reg’, a bék’ magyarul egyszerűen röhejes. Gondolom, azért, mert a magyar közbeszédben állandósult szókezdő hangsúly nem rövidíti meg a hangsúlytalan szótagokat, mintegy elnyelve a kimondott szavak egy részét, azaz az angol költői gyakorlat csak a hétköznapi nyelvhasználat kínálta lehetőséggel élt, amíg élt vele; magyarul ugyanez a nyelven tett erőszaknak tűnik föl, melyet nem indokolnak az élőbeszéd hangsúlyviszonyai, annak a ténynek pedig, hogy a magyar ragozó nyelv, kifejezetten ez ellen a gyakorlat ellen kellett hatnia, hiszen egy ragozó nyelvben a szóvégződéseknek fontos nyelvtani funkciójuk lehet, nem megengedhető tehát, hogy a beszélő egyszerűen lenyelje őket. Mindez arra példa, hogy a nyelvnek számos titka rejtőzhet egy közönséges hiányjel mögött is. Hát még a szavak, a mondatok mögött! A vers mindig és minden nyelven lutri, de egy egész költészetet bemutatni szándékozó, kétnyelvű antológia a szerencsejáték és a körültekintő szervezőmunka őrjítő keveréke. A köznapi értelemben vett nyelvtudás ezen a terepen alig ér többet a semminél. Költő kell ahhoz, a tehetség alvajáró biztonsága, hogy valaki két nyelv szokásrendszerét soronként ütköztetve, újra és újra eldöntse, melyikből mennyit szabad hagynia érvényesülni. De ez és a többi ehhez hasonló gond már a magasba irányozza tekintetünket, gondból pedig van elég idelent a földön is. Semmi máshoz nem hasonlítható öröm egy olyan könyvet szerkeszteni, mellyel emberek sokaságát sikerül a leghalványabb erre irányuló szándék híján is halálra sérteni. Vegyük például a válogatást. Ez esetünkben négy kényes ízlésű és az irodalomtörténetben is járatos ember munkája, név szerint Dávidházi Péteré, Ferencz Győzőé, Kunos Lászlóé és Várady Szabolcsé. Azt hihetnénk, egy ilyen tekintélyes társulat véleményét tárgyilagosnak fogadhatjuk el. Hohó, nem úgy van az, uraim! Most jön az X benne van, de hol van Y? Ezt követi az És X-től miért ez van benne, és miért nem az? Ezt meg az És miért Z fordítása és nem Q-é? Láthatjuk, a bosszús Erinnüszöknek meg sem kottyan a Csatorna, de még az óceán sem. És akkor most jöhet, minden előzetes várakozásra rácáfoló happy ending. Egy különös varázslatnak válunk részeseivé. Sorról sorra vetve össze a fordított szöveget az eredetivel, szinte szavanként kisebb-nagyobb vereséget vagyunk kénytelenek elkönyvelni, a vers egésze az esetek többségében mégis megszólal, más nyelv közegében és másképp, mint ahogy megszoktuk, mégis a magyar vers szólal meg kétségkívül. És ami igaz az egyes versekre, még inkább az a kötet egészére nézve. Nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy minden magyar versek közül épp ez a százvalahány a legszebb, de azt igenis állíthatjuk, hogy minden az antológiában szereplő vers a magyar költészet java terméséhez tartozik. És ezek így együtt megérzékítenek valami fontosat, egy költészet formátumát, szabását, körvonalait, belső terének tágasságát, szélfútta térközeit, ahogy Berzsenyiben megcsendül Horatius, és Csanádi Imrében Berzsenyi, ahogy Csokonai visszhangot ver Petőfiben és Kosztolányiban. Ez persze mindenekelőtt a fordítók érdeme, a régieké, mint Ted Hughes meg Edwin Morgan és még sokan mások, valamint az újak közül mindenekelőtt George Szirtesé. Az új fordítások zöme őt dicséri; öröm látni, hogy szinte fürdik a változatosságban, élvezi a kihívást, hogy más és más hangon kell megszólalnia: Balassi és Csokonai versei, Illyés Egy mondat…-a, hogy csak futtában ragadjunk ki néhányat Szirtes kiugró teljesítményei közül; az ő szerepe különben azért is fontos, mert fordításainak súlyával eldönti a kérdést, hogy az antológia egészét tekintve az angol és az amerikai nyelvhasználat közül az angol a meghatározó, és az amerikai ezt csak fűszerezi, így a magyar költészet eredendő sokfélesége mellett az olvasó szemébe tűnhet a versek anyanyelvének összetartó ereje is. Amennyire nem meglepő Szirtes szereplése mint versfordítóé, olyannyira az Peter Zollmané, egy magyar születésű, évtizedek óta Angliában élő, nyugdíjas fizikusé, aki hobbiból kezdett el verset fordítani, amikor már tellett rá az idejéből; az ő esetében az a meglepő, hogy ilyen életrajzzal minden tapasztalat szerint dilettánsnak kéne lennie, és mégsem az, hanem istenáldotta nyelvi tehetség, egyebek közt az ódaköltő Berzsenyi és A walesi bárdok bravúros fordítója. Mindent összevetve, ha van kalapunk, le vele! (Sajnos nincs, vagy negyven éve.) És noha föltétlenül meg kell említenünk azt is, hogy ez a könyv nem jöhetett volna létre, ha nincsenek olyan előzményei, mint az egyes kortárs magyar szerzőket bemutató fordításkötetek sora, és különösképp Vajda Miklós huszadik századi magyar költőket fölsorakoztató angol antológiája, valamint a háttérben a fordításra rávett költőkkel éveken át folytatott műhelymunkája, tényként szögezhetjük le, hogy a Corvina kiadványát emelve le a polcról a magyar költészet új és reményeink szerint néhány évtizedre érvényes angol nyelvű kézikönyvét van szerencsénk kezünkben tartani. Nagy dolog, mondhatja erre bárki a bankszakmából. 1 könyv, és még csak nem is betétkönyv. Hogy oda ne rohanjak! És nem is rohan oda.

(1 előre ez csak 1 könyv. Folyt. köv. a sarok utáni összefirkálatlan falon)