Barátság a Kádár-korszakban

Emberek vagyunk, emberiesítjük, amit csak tudunk. Kijelentjük, hogy a történelem az élet tanítómestere. Majd dühösen azt ordítjuk: a történelem egy megveszekedett hülye, nem tanít semmire, és nem tanul semmiből. Dolgunkat némiképp bonyolítja, hogy mindkét megállapításunk igaz: a történelem okos is, hülye is, méghozzá ugyanazért – egyszerűsít. Három hajó úszik az óceánon, rajtuk lázadni készülő tengerészek. Föltűnik egy sziget, mögötte egy új világ folyói, hegyláncai, őserdői, a mesék aranya és halál, halál, halál. Mit kezdhetne a lényegest a lényegtelentől elválasztani óhajtó emberiség egy ilyen hollywoodi szuperforgatókönyvvel? Elnevezi az egészet Amerika fölfedezésének, és e mögött az elnevezés mögött elfér minden mocsok és dicsőség, a hódítók, a meghódoltak, a kultúrák összecsapása, a háborúk, a hullahegyek, és maga az óriás szárazulat, lefelé a Tűzföldig, és fölfelé Alaszkáig, nem is szólva a két néma szereplőről, a burgonyáról és a kukoricáról. Emelhet-e kifogást bárki is az efféle célszerű tömörítés ellen? Hullik a forgács persze, de arra valók a széplelkek és a szépművészetek, hogy összeszedegessék azt, amit a célszerűség és az államérdek elpotyogtat. És ha már az államérdek szóba került. Számításba vehető-e a Harmadik Birodalom rémtetteinek megítélésénél az a tény, hogy a Wehrmacht egyik besorozott katonája, bizonyos Heinrich Böll a vállán puskával is igyekezett megőrizni emberségét? Nyilvánvalóan nem. Hanem ha nincs olyan notesz, melybe az ilyesmit följegyezhetjük, akkor miféle támpontot keresünk ebben az ingatag világban? Halott barátom eleven lényét idézem ilyen körülményesen. Körösi Józsefét, a lapszerkesztőét, aki munkatársaival együtt közel három évtizedig a Valóság nevű folyóiratot, s ezáltal talán egy kicsit magát a környező valóságot is szerkesztette. De a lapról, értékéről vagy hiábavalóságáról beszéljen más. Én az emberről, erről a hórihorgas, szögletes, csupa kéz és láb, szöcskeszerű lényről akarok beszélni, akit szerettem, és aki eltűnni látszik az idő rázuhogó romjai alatt. A Kádár-korszak a szemünk láttára válik történelemmé. Egyre inkább látszik lényege, a megbocsáthatatlan bűnökre alapozott, roppant hazugság, és egyre kevésbé a benne élők mindennapjai. Holott a nagy hazugság aprónak tetsző részletekből épül, tégla a téglára, egyik jelentéktelennek vélt megalkuvás a másik után, míg a sok jelentéktelenség határozott jelentőséget ölt; a diktatúra nem mindennap akasztat, de mindennap mérgez, fertőz, rothaszt. Unásig ismert történet; hőse nekiindul, hogy kötélből ostort fonván kihajtsa a pénzváltókat és az árusokat a templomból, majd (kezében az ostorral) így szól a mikrofonba: – Kedves elvtársak… Egy ilyen világban nagy dolog, ha nem sérül meg végzetesen az ember erkölcsi immunrendszere. Körösi Jóskában legbelül volt valami sérthetetlenül tiszta. Évekig lehetett kuncogni azon, hogy mennyire élhetetlen, hogy komoly lapszerkesztő létére egy olyan nyomortanyának is csak nehezen nevezhető bérházban él, hová Dickens regényének gyerek koldusai is csak óvakodva tennék be a lábukat, hogy spárgával nagyszerűen megjavított, a mamutokkal egyidős aktatáskáját valósággal ki kellett imádkozni a kezéből, és még száz hasonló történeten. Annál is inkább, mert sokszor járt gyorsabban az esze, hogysem a nyelve követni tudta volna, és akkor ilyeneket mondott, hogy a micsoda micsodálja a micsodát, és hozzá gesztikulált is; minden körülmény adva volt ahhoz, hogy egy habókos különcöt lássanak benne. Holott minden különcsége egy ösztönösen kialakított életstratégia része volt. Az élet lehetetlen körülmények között is megpróbál élni, az ember a szabadságából annyit, amennyit lehet, megkísérel megvédeni. A diktatúra világában az is a mozgásszabadság egyik formája, hogy nincs veszítenivalónk. Körösi nem nyomorogni akart bolond fejjel, hanem meg akart őrizni egy résnyi szabadságot abban a tömör falban, melybe befalazva mindannyian éltünk, és ezt a rést az nyitotta meg előtte, hogy tőle – a nemrég még új műbőr aktatáskáját, majd később, miután azt a rémregénybeli kísértetházat fölrobbantották, az ottani szoba-konyhájáért kapott panellakást kivéve – nemigen volt mit elvenni. Ragaszkodott a széllelbélelt életformájához, a kocsmai meg kávéházi beszélgetésekhez, az olyan semmiféle rendbe nem illő, vérfagyasztó figurák barátságához, amilyen a hol csontrészeg, hol zseniálisan éles szemű festőé, Hornyánszkyé volt. Egy szegénylegény hivatalnok, egy lehetetlen korszak lehetetlen képződménye… Gyanítom, hogy a magas hivatalok hitetlensége (egyszerűen nem hittek a szemüknek, mert ugye azt, amit láttak, elvileg lehetetlen volt látniuk a szocialistának deklarált társadalomban) nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Körösi – ha örökké a kirúgás határán is – olyan sokáig megmaradhatott a helyén, és a rendszerváltás emberi kicsiségekre kevéssé tekintő lendülete kellett ahhoz, hogy a szerkesztői székéből kibillentse. Nem szándékom szentet avatni. Egy diktatúrát túlélni életösztön és kompromisszumok kérdése, és ha ki-ki máshol húzza meg a még vállalható alku határát, épp a majdnem egyformán gondolkodók közt támadnak a leghevesebb gyűlölségek. – A Kádár-korszak – legyint rá az újgazdag és újszegény utókor – rohadt kor, rohadó emberek. Bizony, kor- és nemzedéktársaim, igazságos-e vagy sem, együtt szállunk alá a poklokra, de ahogy így végignézek magunkon, viszonylag kevés köztünk a verőlegény, több az egykori Trabant-tulajdonos. Azt hiszem, Körösi legbensőbb titka a részvét volt, amit ezek iránt a körülményeik présében csak kicsire sikeredhető sorsok iránt érzett; egy akart lenni a sokaságból, ahogy én is, ezen alapult szilárd barátságunk, csakhogy ő egy puritán neveltetésű lapszerkesztő volt, nem pedig egy foglalkozásszerűen szemérmetlen költő, aki ezt az érzést nemcsak érzi, hanem ki is mondja. Halálhírét két lánya közül az egyik telefonálta meg. – Olyan halála volt – mondta a visszafojtott sírástól remegő hangon –, amilyet ő kívánt magának. – Kártyázott a szokásos partnereivel, egyszer csak fölállt, hogy rossz itt a levegő, jár egy kicsit, tett két lépést, visszaült, lefordult a székről, meghalt. – Szép halál – mondtam; csak ez az ostobaság fért ki a torkomon. Azután pedig semmi, csak a csönd, mint a Hamletben, csakhogy ez nem a színház falait világgá tágító képzelet csöndje volt, hanem egy sírgödöré, maga a kisbetűvel írt, földszagú valóság.