Concerto

Csomagot hoz a postás, pontosabban csak egy értesítést hagy „csomag érkezéséről”; a küldeményt anyakönyvi kivonat, sárgaláz elleni oltási bizonyítvány és adóhátralék nemlétét igazoló okmány két hatósági tanú jelenlétében történő bemutatásával a címzett a közeli napokban bármikor átveheti. Nem értem a dolgot. Betegségem rosszabbra fordultával a segíteni kész szomszédok betéti társaságot alakítottak arra az esetre, ha épp nem tudnék ajtót nyitni a lakásba bejutni szándékozónak, hozzájuk beteheti, ki mit hozott, postás a postát, óraleolvasó a számlát – ők, a jó szomszédok – török áldás! – betéti társaságunkban a kültagok. Kapitalizmus van, olyan-amilyen, de mégiscsak kapitalizmus, az életre tehát kapitalista megoldást kell találni. – A postát is meg lehet érteni – elemzem a gazdaság főbb mutatóit (az egyik egy könyökben behajlított kar, mely könyöktől fölfelé fordított ingamozgást végez) –, emberileg még kihozná a csomagot, de hivatalból hogy hozhatná ki, ha egyszer nem vagyunk a cégbíróságnál bejegyezve? – Aztán meglátom magát a csomagot, melyet családunk egyik hölgytagja szállított haza (megbízólevél, eskü a Bibliára tett kézzel, két hatósági tanú jelenlétében, hogy szándéka tisztességes, nem volt és nem lesz postarabló), és egyből megértek mindent. Egy ilyen szokatlan formájú, majdnem szabályos kocka alakú doboz a postai kézbesítőnek nappali lidércálom, nem fér a táskájába, a postaszekrénybe mégúgy sem, marad a fogyasztóbarát megoldás, fogja és vigye a címzett vagy megbízottja (megbízólevél stb.). A kocka tehát el van vetve. LEVÉLBOMBA, gondolom elsőre mint korom hű fia, és bizonyos fokig igazam is van. A csomagból hét CD-lemezen Ligeti György majdnem teljes életműve kerül elő. Nézem a feladót: Ligeti György, Hamburg. Nem ismerjük egymást személyesen, csak bámulok. Mindazonáltal a következő napokban lakásunk átalakul modern zenei stúdióvá. Annál is inkább, mert családunk egyik kortárs zene iránt elkötelezett barátja degeszre tömött hátizsákkal érkezik hozzánk hurkavacsorára, a hátizsákban – „virág helyett!” – Kurtág minden hozzáférhető CD-fölvétele. Azontúl ketten osztoznak a délután csöndjén, Kurtág meg Ligeti. Én meg, vén kéjenc, fürdöm a zenében. De telhetetlen vagyok, ez a végzetem. Így valamelyik este belehallgatok a rádiózenekar Vásáry Tamás vezényelte hangversenyébe, abban is Bartók Concertojába. Erről a zenedarabról egyebek közt azt kell tudni, hogy ez volt az első LP-lemezem, melyet egy pléhlavór hangszínű, hordozható Supraphon lemezjátszón játszottam sercegősre még az ötvenes években. Lélekben végig tudom énekelni, csak a józan eszem tart vissza attól, hogy ezt hangosan is megtegyem. És most mégis mintha egy addig még sohasem hallott művet hallanék. A rádiózenekar föladata magaslatán, Vásáry nagyszerű, mégsem csak ők a csoda forrása. Az vagyok én is, aki nemcsak azért hallom másképp ugyanazt, mert közben eltelt negyvenvalahány év, de azért is, mert húsz éve küszködöm egy néma, polipforma szörnyeteggel, melynek feje erősen hasonlít egy emberi koponyához. Vagy mit tudom én. Mit tudom én, mitől kezd az emberhez beszélni a zene, amelyet korábban csak megkomponált műnek hallott. (Nem egyedül én kérdezem ezt. Néhai apósom, akit különféle ismerősei és családtagjai Pálnak, Palinak, Palikának, Nagypapának, de leginkább Tanár úrnak hívtak, a lexikon pedig Kadosa Pál néven tart számon, azt mondja nekem egyszer ebéd közben [fiatal házaspárként, a feleségemmel egy évig laktunk nála]: – Amikor a háború után először hallottuk hangversenyen a Concertot, a legenyhébb szó arra, amit éreztünk, a csalódás. Úgy gondoltuk, hogy Bartók meghátrált, föladott valamit abból, amit korábban meghódított, és elment a könnyűzene felé. Hülyék voltunk! – Vagy csak túl közel a tárgyhoz, kortársak, teszem hozzá én, ma, sok évvel közös ebédeink után. Hiszen mit ír Clara Wieck, assszonynevén Clara Schumann Brahmshoz intézett levelében Liszt H-moll szonátájáról; emlékezetből idézem: otrombaság, az emberi fül ellen erőszakos hangokkal elkövetett merénylet. Bartók még jól jár, mondhatnánk, a történelmi távlat kínálta iróniával, őt csak hitehagyott avantgárdnak gondolják egy adott pillanatban a zenei modernség ifjú vaskalaposai.) Nem tudom tehát, mit és miért hallok most másképp a Concertoban, mint eddig, de valamit nagyon másképp hallok. Talán Kurtág és Ligeti teszi ezt; az, hogy két teljes héten át hallgattam őket, kihallva zenéjükből, ha éppen kitették, az idézőjelet. Kurtág zongoráján Bach játszik, Ligeti kórusában a madrigál visszhangzik, ha „nonszensz madrigálként”, azaz csak a mára már lehetetlen összhang hallomásaként is. Hallom a Concerto rég ismert „betétszámait”, a Párok játékában a Bach-korált, és a Félbeszakított közjátékban a megnemesített operettdalt megszakító Sosztakovics-paródiát, de először hallom meg az Elégia tétel szemérmes utalásait a szerző saját zenéjére, a Kékszakállú Könnyek tava képére, Az éjszaka zenéjére; egy-egy pillanatra fölrémlik Kodály zenekari hangzása is, illetve az a mögöttes világ, mely közös ihletőjük volt, a táj, a hegy-völgyek, a sík vidék, a faluk, a magát még óvó természet; a tétel közepén a hatalmas fokozás pedig Beethoven szimfóniaépítkezésére emlékeztet. Nem zenetörténeti babérokra vágyom, még kevésbé irodalomtörténetiekre; arra, hogy fölfedezzek valami korszakalkotó szamárságot, azt például, hogy Bartók Béla fél évszázaddal megelőzte Esterházy Pétert az idézéstechnikában. Csupán azt akarom jelezni, hogy ez így, együtt többről árulkodik, mint puszta honvágyról. A Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország persze azt jelenti, amit, de a megidézett szellemek együttesen az európai kultúra egészét idézik föl, ami épp innen, Amerikából nézve látszik igazán egésznek, másnak, mint az Újvilágé, és épp ezért a maga egészében elveszthetőnek is. Ötven évvel később már neve van annak a fölbolydult állapotnak, melyben ekkor Bartók leledzik, culture shock-nak hívják. Ez akkor éri az embert, ha felnőtt fejjel egy eddig a magáénak vallottól különböző kultúra, egy mindennapjainak ezer apró részletében új világ és életmód gyökeresen más értékrendjéhez kell alkalmazkodnia. Bartók ráadásul lángolni látja elhagyott kontinensét, művészetének szilárd alapját. Egyedül áll Amerika földjén, szemben a halállal. Nincs más bizonyosság, csak a mestersége. A Concerto azért százados remekmű, mert mindezt a feszültséget úgy tudja magába sűríteni, hogy közben nem sérti meg a mű arányait. A szimfónia elnevezés a bécsi klasszicizmus óta többnyire négytételes művet takar, Bartók zenei építkezésének léptéke bőven kiérdemelné ezt a műfaji meghatározást, mégsem ezt a nevet adja kompozíciójának. A concerto latin eredetű, olasz földön nevelkedett szó, az idők során számos jelentésváltozáson megy át, manapság versenyművet vagy egymáshoz lazán, szvitszerűen kapcsolódó tételek sorából kiteljesedő zenedarabot értenek rajta. Bartók műve öttételes, a szerző látszólag csak a barokk concerto formai ihletésének tiszteleg a névadással. Ha azonban az imént számba vett „idézetekre” gondolunk, különös arányosságot vehetünk észre. A két szélső tétel mentes a zenei utalásoktól, szélről közép felé haladva a következő kettőben ottlétük már az irodalom által tárgyalt tény, és ha fülünk nem hallott félre, a középső tételben egész sor található belőlük. A középső tételben, a mű tengelyében, amely persze nem ezért a mű tengelye, hanem a megszerkesztett szimmetria következtében. Mindebből pedig nem kevesebb következik, mint az, hogy Bartók az összeomlásból rendet szerkeszt, egy kristályszerkezetet, melynek rácsozata közt szél módjára bukdácsol – figyeld csak az Elégia vonósait! – az elcsukló zokogás. Mérnökien hideg és élettelien forró között ilyen kikezdhetetlen összhangot csak a legnagyobb művek teremthetnek. Szerzőjük ott ül öregen, soványan, betegen, egy idegen földrészen, mondjuk, egy park padján, maga elé néz, de közben messzebbre lát, mint az avantgárd, és fülében ott lüktet a kezdet ritmusa is, amikor a zene még csak őserdei dobszóló volt, arcán ezüst álarc, a tartózkodásé, mert a földrengés belül van, ott dörög és zokog, pusztít és teremt. A remekművek titkát továbbra sem tudjuk fölfedni, annyit azonban valószínűsíthetünk, hogy vér és kínlódás nélkül ilyenek nemigen születnek. Bartókról viszont teljes bizonyossággal állíthatjuk azt, hogy nemcsak nagy művész, ne kerteljünk, lángész volt, hanem nagy jellem is, ami ugye nem minden nagy művészről, sőt lángészről sem mondható el, lásd… (nem vagyok hülye neveket mondani!).

 

*

 

KÉKSZAKÁLLÚ (az esztétika hercege; énekel)

Megérkeztünk. Íme lássad,

Ez a Paradigma vára!

Nem tündököl, mint a Kanté;

Még kevésbé, mint a másé.

Ottó, jössz-e énutánam?

ÉN (prózában) Menjen az, akinek bártáncosnő volt az édes jó anyja a hamburgi Reperbahnon! Hamburgról jut eszembe, megyek vissza Ligetit és Kurtágot hallgatni.

KÉKSZAKÁLLÚ (prózában) Te komolyan azzal az őskori baromsággal óhajtasz előhozakodni, hogy a művészi szép egyik kulcsa az emberi szenvedés?

ÉN (reflektált prózában; az alábbi szöveg teljes terjedelmében idézet a tihanyi rév környékén hajdan közismert Kóshutás Gergelytől) Naná, anyám, majd nem!